Barát vagy Ellenség? - 11. fejezet

Sziasztok! Itt a követlező fejezet! :) Egyébként kitettem egy szavazást oldalra, hogy olvasnátok-e tőlem nem misztikus törit is, mert szeretném megtudni, hogy érdekelne-e titeket. A töriről csak annyit, hogy még évekkel ezelőtt fogalmazódott meg bennem, és ha csinálok neki blogot, akkor az csak egy-két hónap múlva lesz. :)

Másik kérésem: ebben a fejezetben előbukkan két új szereplő is (mondjuk most még csak az egyik kinézetét lehet tudni), és őszintén szólva, még nem találtam hozzájuk jó képet. Keresem, keresem, de ha valaki tudna olyan képet küldeni, amire hasonlítanak ezek a szereplők, azt megköszönném! :D
De most itt van a 11. fejezet, jó olvasást! :)

Barát vagy Ellenség?

11. fejezet

Az elején viszonylag lassabban haladtam, mivel a nyomaimat tüntettem el – pontosan úgy, ahogy Melanie-tól tanultam -, aztán úgy éreztem, ilyen messze nem fog már senki sem keresni, ezért csak egyszerűen futottam tovább. Az üldözési mániám, ami csak azóta van, hogy átváltoztam, erősödött, ahogy egyre délebbre mentem.

Ösztönösen lassítottam, amikor édeskés illatot éreztem. Nem ember, de nem is állat – ebben biztos voltam. De akkor mi lehet? Hasonlított a vámpírok szagára, de meg voltam győződve arról, hogy nem az. Talán valamilyen más természetfeletti lény; nem lennék meglepve, ha mások is lennének, nem csak vámpírok.

Lassan, óvatosan közeledtem az illat felé, ami egy kis tisztásra vezetett. Egy idegen alak mosolygott rám a rét másik oldaláról. Kezével intett, hogy menjek oda, és én, mielőtt még végiggondolhattam volna, mit teszek, elindultam felé.

A bőre hófehér és márványsima volt, mint a vámpíroké, viszont a szeme kéken szikrázott. Fekete köpeny volt rajta, pont olyan, mint amilyeneket Mel barlangjában találtam, és láthatóan jól szórakozott a csodálkozásomon.

- Szia! – köszönt rám. A hangja… magabiztos, határozott, lágy és titokzatos volt egyszerre.

- Szi… szia – nyögtem ki nehezen.

- Ace vagyok – mosolygott továbbra is. – És te?

- Bella. Te… a szemed… - próbáltam összerakni egy értelmes mondatot, de a szeme annyira vonzott, hogy odanéztem, és amint belenéztem, magával ragadott. A legszebb kék, amit valaha láttam.

- Kék – vigyorgott. – Azt akartad kérdezni, miért ilyen? – Bólintottam. – Ez a képességem – vonta meg a vállát, pedig azt hittem, valami sokkal nagyobb dolog van a háttérben.

- Az a képességed, hogy kék a szemed? – kérdeztem kételkedve.

- Nem. Ugyebár a vámpírok különlegesek, és vonzzák az embereket, legfőképpen azért, hogy igyanak belőlük – nézett már-már szemrehányóan a szememre, amiben még mindig bent voltak a lencsék. Mielőtt elmagyarázhattam volna, hogy nem ilyen a szemem, legalábbis még nem ilyen, folytatta. – Az én képességem ugyanez, de én nem csak az embereket vonzom, hanem a vámpírokat is. És ahhoz, hogy vonzzam őket, különböznöm kell tőlük valamiben.

- Oh, értem. Ez érdekes képesség.

- Az. A probléma csak az, hogy a Volturinak ezért a képességért kellek…

- A minek? – értetlenkedtem.

- A Volturinak. Nem mondod, hogy nem hallottál még róluk?

- Hát, nem igazán.

- A Volturi – sóhajtott – a vámpírok uralkodócsaládja már vagy ezer éve. Ők büntetik meg a vámpírokat, akik megszegték a törvényeket. Három uralkodójuk van: Aro, Caius és Marcus. Mellettük pedig rengeteg vámpír él a kastélyban, Volterrában. Olaszország – mondta, amikor épp szólásra nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, hol van az említett város. – Mivel Aro gyűjti a különlegességeket – értsd: azokat a vámpírokat, akiknek nagyon különleges a képességük -, nekem is velük kellett maradnom. Nem menekülhetek, létezésem végéig nekik kell szolgálnom.

- Akkor mit csinálsz most itt?

- Az, hogy őket szolgálom, nem azt jelenti, hogy be vagyok zárva a kastélyba – forgatta a szemét. – Elszöktem – vonogatta a vállát.

- Umm… És ezért nem fogsz kapni semmit?

- Kegyetlenek, de tőlem már megszokták – vigyorgott. – Egyébként is, Aro nem ölné meg egyetlen kincsét sem, csak ha az a valaki ellenszegül. Én viszont mindig visszatántorgok.

- És hogyan szöktél meg?

- Vadászok – kacsintott rám. – Már vagy egy hete.

- Oh… - Nem bírtam megállni egy kis mosolyt, mire bólintott, majd témát váltott.

- Ha nem vagyok indiszkrét, ha meg az vagyok, akkor úgy is ráveszlek, hogy válaszolj – vigyorgott a szemére mutatva, és a képességére utalva -, mi elől menekültél?

- Ki elől – javítottam ki. – Mostanában előszeretettel kergetnek mindenféle gyilkos vámpírok.

- Izgalmasnak hangzik – mondta, majd intett, hogy folytassam. Nem tudtam, hogy találhatja ezt izgalmasnak, de nem foglalkoztam vele; elég különc volt ahhoz, hogy el tudjam képzelni, tényleg így gondolja.

- Van egy vámpír, aki megölte annak a vámpírnak a barátját, aki engem átváltoztatott, meg még egy másikét. Aztán megölte azt a vámpírt, aki engem átváltoztatott, és most engem is üldöz, és a másik vámpír is meg akar ölni. – Próbáltam értelmesen magyarázni, de én is belezavarodtam.

Eszembe jutott, hogy egy idegennel beszélgetek, és ebből nem sülhet ki semmi jó. A rettegésem megint átvette felettem a hatalmat, és észre sem vettem, hogy próbálok menekülni. Igen, csak próbáltam, ugyanis Ace lefogott. Azon gondolkoztam, van-e értelme segítségért kiáltani, és belekeverni embereket, akiket utána valószínűleg meg fog ölni, és arra jutottam, elég, ha én halok meg.

De ő nem ölt meg, csak megakadályozta, hogy elmenjek. Amikor lenyugodtam, megfordított, de még mindig erősen tartott, és mélyen a szemembe nézett.

- Van egy hely, ahova elvihetnélek. – Láttam rajta, hogy habozik. – Az az igazság, hogy… a Volturinak van egy másik helye – mondta, és tátott szájjal bámult a semmibe.

Megfordultam, hátha van ott valami – esetleg Victoria vagy Edward magtalált -, de csak a sötét erdő magasodott mögöttem. Elengedett, és beszélni kezdett.

- A Volturinak van egy másik főhadiszállása az Appalache-hegységben. Ott biztonságban lennél. Gyere – fogta meg a kezemet, bár még mindig csodálkozott valamin.

- Mi a képességed? – kérdezte, amikor már futottunk.

- Nincs képességem.

- Az meg hogy lehet? – ráncolta a homlokát.

- Tudomásom szerint, nincs minden vámpírnak különleges képessége.

- Nincs, de… - Összeszorította a száját, mintha nem tudja, elmondhatja-e, amit akar. – A Volturinak ez a másik kastélya titkos. Senki nem tud róla, csak azok a tagok, akik ott élnek, illetve az uralkodók és a felsőbb emberek. Az egyik uralkodónak az a képessége, hogy blokkolni tud emlékeket, és akkor azokat nem tudja az illető elmondani senkinek se, és akinek az a képessége, az nem tudja kiolvasni a gondolataiból, csak ürességet lát. Mivel a Volturi azt akarja, hogy a hely titokban maradjon, ez az uralkodó mindig blokkolja az onnan távozók gondolatait. Velem is ezt csinálta, viszont én most is erről beszélek neked.

- És ez mitől lehet? – kérdeztem, miután megemésztettem, amit hallottam.

- Talán még is van képességed – vonta meg a vállát. – Mindenesetre most kiderítjük.

- Hogyan? – vontam fel a szemöldökömet.

- Van egy vámpír, akinek az a képessége, hogy meg tudja állapítani más vámpírok képességét, sokszor még, amikor az illetők emberek. Most épp a hegyi kastélyban van.

- Hegyi kastély?

- Igen – nevetett fel. – Így hívjuk, mert így egyszerűbb, mintha azt mondanánk, Appalache-hegységi kastély – tettetett fáradságot, amikor kimondta a hosszabb nevet.

- És hogy érted azt, hogy most épp ott van? Ő a másik kastélyban él?

- Nem. Ő azok közé a szerencsések közé tartozik, akiket Aro elengedett, hogy éljék az életüket. Ilyen nem sokszor fordul elő, és mindenki csodálkozva néz rá, amikor ezt elmondja. Pedig igazából nem is ment el. Még most is a Volturit szolgálja, de már csak inkább hálából. Aro néha-néha elhívja, hogy nézze meg az újszülött vámpírok képességeit, és ő nyugodtan mondhatná, hogy nem megy, de ő megteszi ezt az apró szívességet, ha már elengedték. Egyébként, mióta élsz állatokon? – borzongott meg.

- Csak pár napja – válaszoltam, és ha már eszembe jutott, kivettem a kontaktlencséimet, majd elraktam a dobozkába.

- Cseles – vigyorgott Ace. – Tudom, hogy még csak pár napja csinálod, de én akkor sem értem, hogy bírod ki.

- Nem olyan nehéz. Persze finomabb az emberi vér – mondtam ki nehezen, és ezt Ace is észrevette, úgyhogy még szélesebben vigyorgott -, de rájöttem, hogy én nem tudok embereket ölni.

- Érdekes.

Ezek után csöndben futottunk tovább, még csak egymásra se néztünk – illetve én néztem, hogy ő merre megy, de ő nem fordult hátra. Az Appalache-hegység az ország másik felén van, ezért az út oda kicsit hosszabb volt, mint amennyit én összesen megtettem újjászületésem óta.

Az úton azon gondolkoztam, tényleg van-e képességem, és ha igen, akkor pontosan mi. Izgalommal töltött el a tudat, hogy lehet, hogy én is egyedi vagyok, lehet, hogy nekem is van egy olyan képességem, ami senki másnak nincs. Kíváncsi voltam, hogy mi lehet a különlegességem, és anélkül, hogy megparancsoltam volna magamnak, gyorsabban kezdtem el futni.

Ace-nek tetszett a versengés, ezért ő is gyorsabban kezdett el futni. Megelőztem őt, és örültem annak, hogy ő nem bír elém kerülni, amikor hirtelen irányt váltott, és balra futott tovább. Nevetve mondta, hogy arra kell tovább menni, ezért rohantam utána. Túl sok előnye volt, ezért nem tudtam újra megelőzni, de mindketten jól szórakoztunk.

Ace nem viccelt, amikor azt mondta, az Appalache-hegységben van a kastély, ugyanis a sziklák között mászkáltunk, a hegység kellős közepén. Mindent hó borított, de mivel vámpír voltam, nem fáztam egy kicsit se – igazából én hidegebb voltam, mint a hó.

- És most? – kérdeztem, amikor megálltunk a sziklák között.

- Csak utánad – mutatott az egyik sziklára.

Közelebb mentem, és megláttam, hogy egy barlang húzódik a sziklafalban. Bementem, de megtorpantam, ugyanis nem lehetett tovább menni. Értetlenkedve néztem Ace-re, aki mosolyogva odament a barlang jobb oldalára. Lazán nekidőlt a sziklának, és minden erőfeszítés nélkül betolta a falba.

Mutatta, hogy kövessem; mindketten beléptünk a kis helységbe, ami igazából egy lift volt, méghozzá üvegből. Megkerültük a betolt követ, majd én megálltam, kísérőm pedig visszatolta azt a helyére. Amint kész volt, behúzott egy üvegajtót, megnyomott egy gombot, majd elindultunk lefelé. Tisztán láttam, mindent magam alatt, hiszen az is üvegből készült, de próbáltam nem odafigyelni, mert elég zavaró volt.

- Miért kell betolni azt a sziklát? – kérdeztem Ace-t. – Miért nem lehetne egy egyszerű ajtó a helyén?

- Hogy se az emberek, se a vámpírok ne találják meg. A szilát ember nemigen tudja megmozdítani, viszont egy vámpír simán.

- És miért kell az egész liftnek üvegből lennie?

- Az itt lakó uralkodó nagyon szereti a modern dolgokat. Mindjárt meglátod mennyire – kacsintott rám.

A lift elég lassan ment, és nekem végig kellett néznem a repedt sziklafalat, de végül megálltunk és én tátott szájjal bámultam. Mindenre számítottam, beleértve a koporsókat, a pókhálókat és a szűkös helyeket, de erre nem. A hely modern volt, de még ez a szó sem fejezi ki mennyire; úgy nézett ki, mint egy luxushotel. Nem gondoltam volna, hogy egy ezer éves vámpírnak ez a stílus jön be.

Egy tágas helységben voltunk, ami pontosan olyan volt, mint a szállodákban a recepció, eltekintve attól, hogy itt nem volt recepciós pult, sem egyenruhás emberek, és bőröndöket sem cipeltek fényképezőgéppel és térképpel felszerelkezett turisták.

A hely magas volt; fel lehetett látni egészen az „épület” tetejéig, és minden szintre be lehetett látni, ugyanis fal helyett korlát volt az emeletek oldalán, és az körbefutott. Minden hófehér volt, kivéve a padlót, ami vérvörös színben pompázott. Elszórtan fekete kanapék és fotelek hevertek, közöttük kisasztalok. Oldalt, a falra absztrakt festmények voltak felragasztva, és körbefutott egy égősor. Balra tőlem egy piros, korlát nélküli lépcső futott fel, de velem szemben egy másik liftet is lehetett találni, ami felvitt a szintekre. Még sosem voltam ilyen modern helyen, és most csak bámultam.

A helységben tartózkodó vámpírok is legalább olyan csodálkozóan néztek rám, mint én a helyre. A különbség csak az volt, hogy ők Ace-re szemrehányóan néztek; valószínűleg nem lett volna szabad idehoznia engem.

Ránéztem Ace-re, aki vigyorogva nézett engem, majd megfogta a kezem és maga után húzott. A szemben álló lift mellett volt egy tejüvegből készült ajtó, amin bementünk, és egy sötétebb, de ugyanolyan modern helyen találtam magam.

A falak feketék voltak, ahogy a padló is. Oldalt egy hosszú bárpult húzódott, de természetesen nem alkohol és egyéb italok voltak rajta. Ahol általában a polcok szoktak lenni, ott egy hosszú hűtő húzódott, aminek – mily meglepő – üvegből volt a fala, és láttam, hogy palackozott vér található benne. Megborzongtam, amikor láttam, hogy mindegyikre rá van írva, hogy hívják, mikor született és hol élt az, akiből a vért csapolták.

A szoba végében egy kisebb, kör alakú emelvény volt, ami úgy húsz centivel lehetett magasabb a padlónál. Rajta egy fekete plüsskanapé helyezkedett el, és éreztem az illatát annak, aki rajta volt, de nem láttam, mert egy plazmatévé kitakarta.

Ahogy közeledtünk az alak felé, rossz előérzetem támadt, és egyre idegesebb lettem, amikor eszembe jutott, hogy eddig is úgy jöttek sorban a bajok, hogy idegenekkel barátkoztam. Mi van, ha ezek engem ki akarnak végezni? Vagy, ha Victoria vagy Edward az ő emberük?

Halk neszt hallottam, olyat, mint, amikor valaki a tévé távirányítójával babrál, és valószínűleg így is volt, viszont itt nem csak, hogy elhallgatott a tévé, hanem síneken – amiket eddig észre sem vettem – elindult, és beúszott a kanapé mögé. Ennek következtében megláttam az alakot, aki a kanapén terpeszkedett és kíváncsian mosolygott rám.

Ha elolvastad, írj véleményt! :)

Barát vagy Ellenség? - 10. fejezet

Sziasztok! Itt a 10. fejezet! :) A múltkor elég kevés kommentet kaptam, és nem tudom, hogy ez csak azért van, mert sokan nyaralnak, vagy csak nincs kedvetek írni, de megkérnélek, hogyha elolvastátok, akkor írjatok egy-két szót ehhez! Köszönööm^^

Barát vagy Ellenség?

10. fejezet

Már harmadjára futottam át a sorokat, és amit leszűrtem, az nem volt túl kecsegtető. Az elejét nem volt nehéz megérteni: úgy gondolta – és ezt Edward is beismerte -, hogy „Cullen” ölte meg azt a számára fontos, számomra rejtélyes valakit. A végén viszont többet kellett gondolkodnom. Amikor először olvastam, arra gondoltam, én lehetek az a lány, viszont Edward nem tudja olvasni az én gondolataimat. A harmadik olvasáskor jöttem rá, hogy Mel viszont akkor még csak nem is sejthette, hogy rajtam nem fognak a képességeik.

Egy másik nagyon fontos dolgot is kiderítettem: Mel csak ki akart használni, én csak egy terv része voltam. Azért kellettem neki, hogy… miért is? Miért kellettem neki? Miért változtatott át? Miért nem írta le a tervet? Tudom, hogy azért, mert bármennyire is rejtett a hely, lehet, hogy valaki rátalál, de ha leírta volna, nem kellene örök létem alatt ezen agyalnom.

A nap lemenőben volt, és úgy döntöttem, lassan elindulok. Arra gondoltam, mivel Melanie nem él, ezek a cuccok úgysem kellenek neki. Gyorsan átnéztem a ruhákat, és azokat, amik jónak tűntek rám és illettek hozzám, begyömöszöltem egy sporttáskába, amit a ruhák között találtam.

Miután kiemeltem a táskát is, meglepve vettem észre, hogy a doboz alja igazából nem is az alja. Egy kartonlap volt ügyesen becsúsztatva, amit felemeltem, és ma már nem is tudom, hányadik alkalommal, meglepődtem azon, amit találtam. Pénz. Rengeteg pénz.

Fogalmam sem volt, Mel honnan szedett össze ennyi pénzt, de miután csak egy dolgot találtam, amit róla, egy vonzó, fiatal(nak) kinéző nőről el tudtam képzelni – a lopáson kívül persze, na, de mégiscsak Melanie-ról van szó, aki elég kalandvágyó -, inkább abbahagytam az ezen való gondolkodást. Nem tudtam, hogy ez lopásnak számít-e vagy sem, de végül is ő változtatott vámpírrá, ő vette el az életemet, ezért úgy éreztem, tartozik nekem, úgyhogy elvettem az összes pénzt.

Elővettem a kontaktlencsés dobozt, és kihalásztam egy pár halványbarna lencsét. Mivel a szemem színe úgyis aranybarna lesz egy idő múlva, úgy gondoltam, egy ahhoz hasonlót kéne választanom, hogy ne tűnjön fel azoknak, akikkel lehet, hogy még később is fogok találkozni, nem csak a temetésen.

A dobozka fedelére belülről egy tükör volt felragasztva, és amint beraktam a lencséket, megállapítottam, hogy tényleg olyan, mintha igazi lenne – ráadásul egyáltalán nem is szúrt, meg sem éreztem.

Miután a naplók egy részét és a kis dobozt is betettem a sporttáskába, kimásztam a barlangból és a helyére toltam a sziklát. A pumák éhes, könyörgő tekintetébe félelem vegyült, amikor elindultam feléjük. Fájt a szívem, hogy itt kell hagynom őket meghalni, de nem tehettem mást.

Kimentem a szabad levegőre, és felmértem a terepet. A nap már lement, az erdő ezen részén teljes sötétség uralkodott. Ha még ember lettem volna, iszonyatosan meg lettem volna rémülve, de vámpírként így is láttam mindent. Iránytűm nem volt, de tudtam, merről jöttem, és ez alapján könnyen megállapítottam, merre van észak.

Forks egy kisváros Washington államban, ami szinte mindig borús. Régen utáltam azt a helyet, viszont most igazán jól jött a felhős ég, ahol nem süt a nap.

Úgy tudtam, Montana erdőiben vagyok, ezért nyugatra indultam el. Végig az erdőkben maradtam, és ott futottam minden különösebb gond nélkül. Emberekbe szerencsére nem botlottam, viszont az erdőnek is vége lett egyszer. Egy nagy bevásárlóközpont volt a közelemben, és láttam, hogy nem messze húzódik a város. Nem tudtam, hol lehetek, de az autók rendszáma washingtoni volt. Egy hosszú, egyenes út vezetett be az igazi városba, és szerencsére ki volt rakva egy tábla, ami nagy betűkkel hirdette: Üdvözöljük Seattle-ben!

Régebben már jártam itt, és azt tudtam, hogy a repülőtérről merre kell menni. Szükségtelenül az erdő szélén haladtam tovább arra, amerre a repteret sejtettem. Nemsokára meg is láttam a nagy gépeket, és az épületet is. Ez volt az a hely, ahol még éjszaka is nyüzsögtek az emberek, ezért nagyon óvatosan mentem el mellette.

Miután felelevenítettem magamban, merre is kell menni, szélsebesen rohantam Forks felé. Csalódottan és idegesen vettem észre, hogy sikerült egy olyan helyre megérkeznem, ahol az egész városon át kell vágnom Charlie, vagyis az apám házáig. Egy kisváros ilyenkor már alszik, gondoltam, és a járdán mentem tovább a házig.

Nem számoltam azokkal, akik éjjel is dolgoznak: a rendőrökkel. Ha apám nem lett volna helyi zsaru, talán fel sem ismernek, de miután Charlie nemrég halt meg, nem volt nehéz kikövetkeztetni, miért lehet itt valaki, aki feltűnően hasonlít rá. A velem szembe jövő rendőr szemén láttam, hogy felismert, de mégis mintha félt volna tőlem.

- Te… te nem Isabella Swan vagy? – kérdezte, amikor mellém ért.

- Bella – javítottam ki, mert nem szerettem, ha a teljes nevemen szólítanak.

- Bella, bocs. A temetésre jöttél? – hunyorgott. El is felejtettem, hogy sötét van, és csak egy utcai lámpa ég, aminek a fényét takarják a fák.

- Az az igazság, hogy nem tudom, mikor lesz – húztam el a számat.

- Holnap. Mit fogsz addig csinálni?

- Arra gondoltam, hogy beköltözhetnék apám házába.

- Te, Bella, hány éves is vagy? – húzta össze a szemöldökét, mint aki rosszat sejt.

- Tizennyolc – válaszoltam szemrebbenés nélkül, bár ez nem volt teljesen igaz. Hivatalosan csak szeptemberben leszek annyi, de az alig egy hónap múlva lesz.

- Ja, jó. Akkor nincs gond. Egyébként te vagy az egyedüli örökös, mert anyád férje lemondott mindenről a te javadra.

Jaj, Phil! Vajon ő hogy bírja ki mindezt? Hálás voltam azért, amit tett, pedig valószínűleg neki ez még nálam is jobban fáj.

- Holnap a temetés után el is rendezhetnéd a papírmunkát – mondta vidáman.

- Nem is tudom – mondtam, mivel tudtam, hogy akkor rájönnek, hogy még nem vagyok tizennyolc. – Nem lehetne majd máskor? Azt hiszem, jót tenne nekem pár nap vagy talán pár hét, amíg újra tudnék ilyeneken gondolkodni. – Sosem voltam jó színésznő, ezért kicsit örültem annak, hogy a fájdalmas arckifejezésem igazi.

- Jó, hát persze. És mondd csak, neked nincs még egy éved a suliban? – kérdezte olyan arccal, mint, aki le akar buktatni.

- De még van. Úgy gondoltam, átiratkozom a forksi gimnáziumba.

- Azt is segíthetek majd elintézni. Elvigyelek holnap a temetésre?

Még érzékeltem, hogy beszél, – mintha azt mondta volna, hánykor kezdődik a szertartás -, de a szavai beleolvadtak a háttérzajba, ugyanis megpillantottam egy árnyat egy kicsit arrébb a szemközti oldalon, az erdőben. Victoria vörös haját a szél dobálta, és ettől kísértetiesen olyan volt, mintha a hajtincsei lángnyelvek lennének. Gonosz vigyorra húzta a száját, és a szemével intett, hogy ennek a rendőrnek nincs sok hátra, ha itt marad, majd lassan, emberi tempóban elindult felénk.

- Bella! Bella! – szólongatott a rendőr, akinek még a nevét sem tudtam.

- Jaj, elnézést, csak… - kezdtem volna, de a kezével megállított.

- Semmi baj. – Valószínűleg azt hitte, hogy a szüleim halálához van köze a figyelmetlenségem. - Szóval, akkor az úgy jó, ha holnap érted megyek?

- Nem, nem kell. Megoldom, de én már sietnék. – Láttam az arcán, hogy össze van zavarodva, hiszen hova siethetnék itt ilyenkor. Victoria szája egyre szélesebbre húzódott, már csak pár méterre volt tőlünk. – Úgy értem, fáradt vagyok. Szeretnék holnap kipihenten menni a temetésre.

- Oh, jó. Akkor holnap találkozunk – intett, majd elindult.

Nem foglalkoztam azzal, hogy az illem úgy kívánná, hogy köszönjek, hanem elindultam Victoria felé, ő azonban befutott az erdőbe. Féltem utána menni, ezért inkább mentem tovább apám háza felé.

Ő a város szélén lakott, egy emeletes házban. Charlie járőrkocsija nem állt a ház előtt, ahogy eddig mindig – kivéve persze, amikor dolgozni ment. Volt kulcsom a házához, de azt sosem hordtam magamnál; mindig a phoenixi házunk előszobájában, egy kisasztalkán lévő tálban volt elveszve a többi kulcs között.

Először arra gondoltam, hogy nem fogok bejutni, de amint felértem az ajtóhoz, észrevettem, hogy az tárva-nyitva áll. Idegesen beléptem, majd megláttam a kanapén terpeszkedő Victoriát, aki meglepetten nézett rám, amikor megjelentem – mintha nem számított volna arra, hogy beugrok…

- Ó, szia, Bella! – pattant fel, és odajött elém. Hátrébb húzódtam, mire felnevetett. – Ugyan, nem akarlak bántani. Inkább meg akarlak védeni.

- Mégis mitől? – kérdeztem, amikor végre megtaláltam a hangom.

- Edwardtól és a többi Cullentől.

- A többi Cullentől is? – kérdeztem, bár nem ez volt az ideillő kérdés. Azt kellett volna megkérdeznem, hogy tényleg viccesnek találja-e, hogy azt mondja nekem, meg akar védeni.

- Igen, tőlük is, persze.

- De… miért vannak ellenem?

- Mert Edward megöli azokat a vámpírokat, akiket gonosznak titulál. Igazából viszont azokat öli meg, akik csak eleget tesznek vámpíri kötelességüknek – magyarázta kicsit türelmetlenül. Összeborzongtam, amikor rájöttem, mik azok a vámpíri kötelességek: embereket ölni, kegyetlenül.

- Edward megölte a barátodat is – mondtam, bár ennek nem sok értelme volt.

- Igen, tudom. – Megrándult, mintha rám akarna ugrani, de aztán meggondolta magát.

- De akkor miért Melanie-t akartad megölni? – kérdeztem értetlenül.

- Mert azt hittem, ő végzett James-szel. Pedig az a rohadt kis Edward Cullen volt – köpte az utolsó szavakat.

- De… te eddig nem ellenem voltál?

- De csak, mert azt hittem, Melanie-val vagy. – Átkarolta a vállamat. – De szerencsére rájöttem, hogy rendes vámpír vagy.

- Azt nem mondanám – jegyeztem meg halkan.

- Ezt meg hogy érted? – nézett rám.

- Úgy, hogy én nem ölök többet embert. Állati vért fogok inni.

- Jaj, Bella. Abban semmi móka nincs. Egyébként is, Cullen azért mondta, hogy azt igyál, mert attól gyengébb vagy.

- Nem érdekel – söpörtem le a kezét a vállamról. Nem tudom, honnan jött ez a hirtelen bátorságom, de semmi félelem nem volt bennem, amikor a szemébe néztem. – Nem fogok ártatlan embereket ölni.

- Hát jó – adta meg magát. – Viszont akkor is azt tanácsolnám, hogy rejtőzz el valahol. - Mondjuk, menj vissza Casperbe, és kerüld el Forksot. Van egy olyan érzésem, hogy Edward itt fog keresni téged – mondta, de közben félrenézett. Nem tudom, miért. Talán, mert hazudott? Vagy csak elhallgatott előlem valamit?

- Azt… azt hiszem, tényleg jobb lenne Casperbe menni. – Igazság szerint nagyon is akartam maradni, viszont féltem Victoriától. Rettegtem tőle, mert belőle bármit ki tudtam nézni. Először kedves velem, de utána megöl. De mondjuk, miért is akarna megölni? Mert Mellel voltam napokon keresztül, vagy, mert beszélgettem azzal, aki megölte a szerelmét? Ez nem is számított igazán – Victoriának nem kellett ok, hogy öljön.

- Helyes – vigyorgott elégedetten. – Indulj el most azonnal.

Victoria – mint egy régi jó barát, aki segít, ahol tud – mosolyogva elmondta, merre kell mennem. Egy pillanatig elgondolkodtam azon, hogy a vámpíroknál büntetésként nincs-e önkénteskedés, ahol segíteni kell a rászorulóknak, mert ha van, akkor Victoria biztos csak ezért segít nekem. Ez után persze eszembe jutott egy másik, sokkal valószínűbb indok, amiben Victoria Oscar-díjat kaphatna: meg akar ölni, és ezért eljátssza, hogy jóban vagyunk, talán még segítséget is kérne tőlem Edward vagy bárki más megölésénél.

Miután nagy nehezen megszabadultam tőle, visszafutottam a Casperben lévő házhoz. Victoria tökéletes pontossággal mondta el az útvonalat, és úgy éreztem, végig az volt a célja, hogy engem iderángasson. Melanie megtanította, hogyan tüntessem el a nyomaimat, és – mivel tudtam, ha Casperben maradok, az felér egy öngyilkossággal -, ki is használtam ezt: folytattam az utat a Sziklás-hegység déli része felé.



Ha elolvastad, írj véleményt! :) Oh, és lenne egy kérdésem, amit már egyszer a chaten is feltettem és kaptam rá választ, de azért megkérdezném: szerintetek lehetséges, hogy valakinek a képessége miatt nem piros vagy aranybarna, hanem kék a szeme? :)

Barát vagy Ellenség? - 9. fejezet

Sziasztok! Itt a 9. fejezet. (: Ha a lapokat valamiért nem tudjátok elolvasni, szóljatok és leírom rendesen is! (:

Barát vagy Ellenség?

9. fejezet

Sikítottam, remegtem, és menekülni akartam. De mégis hova? Berohantam a házba, és felkaptam a táskámat, majd befutottam az erdőbe. Illetve csak futottam volna: óriási, lilás színű füstoszlop emelkedett az égbe körülbelül ott, ahol Tanyát hagytuk. Remegésem kicsit sem csillapodott, de legalább nem kezdtem el sikítani a gondolatra, hogy Tanya halott.

De most mit csináljak? Talán menjek el Tanya házába? Nem, oda nem mehetek, mert ott van Edward. Keressem meg Victoriát? Mi van, ha ő is ellenem van? Leültem az apró terasz szélére, és tovább gondolkoztam. Melanie halott, Tanya halott, a szüleim… halottak. Edward és Victoria ellenem van. Most mit tegyek?

Sóhajtottam egyet, és meghallottam egy tűzoltó autó éles szirénázását. Hallottam, hogy a tűzre irányított tömlőkből előtörnek a vízsugarak, és azt is, hogy páran hangosan csodálkoznak a füst színén. Mit ne mondjak, én is meg voltam lepve, hiszen most láttam először, hogy megölnek egy vámpírt – vagy, hogy egyáltalán megölnek valakit. Persze azt tudtam, hogy attól még, hogy lefejezték, nem hal meg, hiszen Melanie mondta, hogy csak elégetéssel lehet megölni egy vámpírt, de nem tudtam elképzelni, hogyan tud még a feje nélkül is élni. Vagy a feje visszaforr? Összeborzongtam az elképzelésre, ahogy egy fej elkezd mászni a teste felé, és még jobban összerázkódtam, amikor rájöttem, hogy akkor Tanya szemei tényleg rám néztek, és nem csak képzeltem.

Vajon ki gyújtotta fel az erdőt? Victoria vagy Edward, gondoltam, de aztán Edwardot kizártam, mert hiszen mégiscsak a feleségéről van szó. Valószínűleg Victoria volt, talán, amikor elfutott, épp azért futott el, hogy hozzon egy öngyújtót. Nehezen tudtam elképzelni, hogy egy öngyújtóval szaladgál, de a másik megoldás nem túl logikus, mert nem hiszem, hogy Tanya felgyújtaná önmagát…

Felálltam, azzal a szándékkal, hogy közelebb megyek, mert meg akartam tudni, mit tudnak a tűzoltók. Megfordultam és megláttam a képet, ami fejjel lefelé feküdt a földön. Odamentem, felvettem és beraktam a táskámba. Próbáltam nem arra figyelni, hogy mi van a képen és a hátulján, de nehéz volt kizárni a fejemből a saját gondolataimat.

Elindultam a füst felé, de messze megálltam tőle, mert nem akartam, hogy véletlenül észrevegyenek. Szerencsére vámpírhallásomnak köszönhetően ilyen távolságból is meghallottam a beszédüket, és egy kis részét láttam is – persze, ha a növények nem lettek volna útban, mindent láthattam volna.

Rengeteg tűzoltó lézengett a környéken, a legtöbben persze locsolták a tüzet, ami szerencsére nem terjedt, mert körülötte nem volt semmi, amiben megkapaszkodhattak volna a lángnyelvek, viszont a tűz nagyon ellenállónak tűnt. Az egyik tűzoltó – aki valószínűleg a többiek felettese volt – az épp kiérkező rendőrautót vizslatta. Két rendőr szállt ki a kocsiból, az egyik egy feltűnően magas fekete férfi volt, a másik pedig egy feltűnően alacsony fehér nő. Érdekes párosítás; eddig azt hittem, csak a filmekben van, hogy a rendőrpárosok egymás ellentétei. Mindkettőjükön látszott, hogy semmi kedvük nem volt idejönni, és ha már muszáj volt, akkor gyorsan akarták elintézni.

- Azt mondják, gyújtogatás – mondta a magas férfi köszönés helyett. Gyorsan kezet fogtak, majd a tűzoltó a nő felé fordult; a nő szinte azonnal elolvadt. Úgy éreztem, mindjárt odarohanok, hogy megkérdezzem, mi történt, mert nagyon idegesített, hogy őket látszólag egyáltalán nem érdekelte, hogy tűz ütött ki.

- Igen – mondta a tűzoltó, amikor végre sikerült visszatérnie a valóságba -, gyújtogatás nyomait találtuk meg.

A férfi lejegyzett valamit egy noteszbe, amit eddig nem is láttam.

- Ki fogadta a bejelentőhívást? Beszélnünk kéne vele.

- Én voltam – mondta a tűzoltó.

- És ki lehetett a telefonáló?

- Egy fiú. – Egy pillanatra visszafojtottam a lélegzetemet, ugyanis „a fiú” lehetett Edward is, márpedig, ha ő telefonált, valószínűleg ő volt a gyújtogató is. – A háttérben pedig még több kamasz hangját hallottam. Mintha az egyik azt mondta volna, hogy el kell innen tűnniük, mert lebuknak. Aztán, mielőtt a fiú letehette volna a telefont, valaki kitépte a kezéből és az leesett a földre. Legalábbis a hangokból ítélve ez történt.

Megkönnyebbülve kifújtam a levegőt; nem Edward volt.

- Akkor feltehetőleg azok a kamaszok voltak – mondta a nő, valószínűleg csak azért, hogy a tűzoltó újra rá figyeljen.

- Igen, Janice – mondta a másik rendőr, aki nagyon jól tudta, mire megy ki az egész. – Esetleg meg tudná adni a betelefonáló számát?

- Majd az irodámban – nyújtott át egy névjegykártyát a férfinak. – Talán nézzenek be oda holnap.

A rendőrök beszálltak az autójukba; egyikük sem tűnt túl boldognak, hogy másnapra is van programjuk – bár a nő egy kicsit örült, hogy újra találkozhat a tűzoltóval. A kocsi elhajtott, a tűzoltó pedig elsétált, és én megláttam egy aranyló szempárt az erdő másik oldalán – Edward.

Reflexszerűen ugrottam fel és futottam vissza a házhoz. Rájöttem, hogy nem biztos, hogy jó ötlet a leglogikusabb helyen bujkálni, ezért elkezdtem futni nyugat felé. Folyókon ugrottam át, erdőket hagytam magam mögött, és szinte biztos voltam abban, hogy senki sem követ, mégsem bírtam lelassítani.

Hirtelen finom illatot sodort felém a szél. A vér szagára az ösztöneim – a vadász ösztöneim – átvették felettem a hatalmat. Nesztelenül osontam, csukott szemmel, ösztöneimre hagyatkozva próbáltam becserkészni áldozatomat. Ugrásra készen álltam, amikor nagy zajt csapva megmozdult valami tőlem nem messze.

Kinyitottam a szememet, és megláttam, hogy egy vadász áll tőlem pár méterre felfegyverkezve. Átkozódott, hogy elfutott a vad, amit meg akart lőni, pedig pont annak a szerencsétlen állatnak köszönheti az életét, ugyanis miattam futott el, és ezzel zökkentett ki engem kábulatomból. A vadász szerencsére engem nem vett észre, mert takarásban álltam, és azt akartam, hogy ez így is maradjon, ezért felugrottam egy fa tetejére.

Az ember szitkozódva ment tovább, majd amikor már elég messze volt, én is lemerészkedtem a fáról. Féltem, hogy még egyszer rátámadok egy emberre, pedig megígértem magamnak, hogy soha többet nem vadászok rájuk, ezért úgy döntöttem, vadászok egyet. Nem mertem csukott szemmel kiszagolni, merre található valami finom, mert féltem, hogy megint egy embert nézek ki magamnak.

Óvatosan beleszimatoltam a levegőbe, és megéreztem valami édeset – bár ennek közel sem volt olyan jó illata, mint a vadásznak. Továbbra is nyitott szemmel elindultam a szag forrásának irányába, és pár perccel később meg is láttam: egy hegyi oroszlánt, vagyis egy pumát szagoltam ki magamnak. Az állat éppen zsákmányát fogyasztotta, és teljesen védtelen volt. Egy határozott mozdulattal ráugrottam, és el kezdtem szívni a vérét. A puma persze próbált védekezni, de esélye sem volt velem szemben. Az állat, amikor már látta, hogy a biztos halál vár rá, aggódva nézett a nem messze elterülő sziklafalra. Nem foglalkoztam vele, hanem kiszívtam a vérét az utolsó cseppig.

Miután kész voltam, megtöröltem a számat, és végignéztem magamon: mindenem csupa vér volt. Nem tudtam, honnan fogok ruhát szerezni, de végül arra jutottam, hogy talán majd visszamegyek Tanya házába. Hajtott a kíváncsiság, hogy vajon mit nézett annyira a hegyi oroszlán, ezért odamentem a sziklafalhoz, és észrevettem, hogy egy barlang bejárata helyezkedik el rajta. Bementem, és amikor megpillantottam, mi van ott, nem működő szívem összeszorult.

Apró, egy-két hetes, még foltos kis pumák voltak bent. Ijedten néztek rám, kis szemeik teljesen kitágultak. Az egyik óvatosan megpróbált felállni, de rögtön visszaesett. Odanyúltam, hogy segítsek neki, de ő elrántotta a fejét, a többiek pedig valóságos halálfélelemmel néztek rám.

Az egyik, aki a legkisebbnek tűnt, hipnotikus tekintettel nézett ki a barlangból. Én is odanéztem, és megláttam, hogy a kispuma annak az állatnak a testét nézi, amelyiket megöltem. Elszörnyülködve jöttem rá, hogy az anyjuknak szívtam ki a vérét.

Hogy lehetek ennyire kegyetlen? Egy szörnyeteg, aki megfoszt másokat a családjuktól. Helyesen akartam cselekedni, nem akartam embert ölni, de még így is olyan állatot találok meg, akinek családja van. A kicsik el fognak pusztulni, és erről én tehetek.

Egy sóhajjal néztem körül a barlangban, ami teljesen üres volt. Nem volt túl széles, de annyira magas volt, hogy kényelmesen fel tudtam benne állni. Odamentem a végébe, és láttam, hogy egy nagyobb szikla van a falhoz tolva. Nem tudtam, mi vezérelt arra, hogy elmozdítsam a követ, de egy egyszerű mozdulattal arrébb löktem.

Egy újabb bemélyedés volt a szikla mögött; kétség sem fér hozzá, hogy valamit el akartak rejteni benne. Bemásztam, és észrevettem, hogy három kartondoboz található odabent. Kinyitottam az egyiket, és megpillantottam egy csomó ruhát. Boldogan sóhajtottam egyet, hogy legalább nem kell véres ruhában az erdőben közlekednem. Ha meglátna valaki, valószínűleg már a kinézetemtől is szörnyet halna.

Kipakoltam belőle pár ruhát, és feltűnt, hogy a legtöbb olyan, ami a legtöbbet fedi az emberből. A legkülönösebb talán a hosszú, fekete köpeny volt, de nem foglalkoztam vele túlságosan. Elkezdtem nézegetni őket, és boldogan nyugtáztam, hogy a legtöbb az én méretemből való. Felvettem egy hosszú ujjú, kék felsőt, és egy egyszerű farmert, majd kinyitottam egy másik dobozt: ugyancsak ruhák voltak benne.

Kibontottam a harmadik dobozt is, és meglepve vettem észre, hogy számításaim ellenére, ebben nem ruhák vannak. Könyvek, vagy talán inkább füzetek voltak benne, és egy kisebb doboz. Kinyitottam azt is, és amit találtam benne, arra már végképp nem számítottam: kontaktlencsék sorakoztak benne, de nem hétköznapiak. Erős üvegből készítették őket, és színezettek voltak.

Leraktam a dobozt a földre, és kinyitottam az egyik füzetet. A lapok sárgák voltak, és még rendesen, tintával írták a bejegyzéseket: ugyanis ez egy napló volt. Tudom, illetlenség, de beleolvastam.

A bejegyzés még folytatódott, de én nem olvastam tovább. Az írója egy vámpír volt, az biztos, és az volt az érdekes benne, hogy Melanie-nak is ez volt képessége, és ő is a tizennyolcadik században lett vámpír. Valószínűleg, ez Mel naplója volt, de mégis mit kereshetett itt? Talán ide rejtette el a személyes dolgait. Nem tudtam elképzelni, hogy Melanie naplót írjon, viszont azt mondta, ez a képessége, és egy képesség nem lehet két vámpíré.

Tovább lapoztam a füzetben, és észrevettem, hogy nem sűrűn irogatott bele. Az utolsó pár bejegyzés már a tizenkilencedik századból származott.

Szóval akkor direkt vámpíroknak kifejlesztett kontaktlencséket adtak Melnek? Lapoztam még egyet, és meglepve láttam, hogy csak két napot hagyott ki a két bejegyzés közben.

Szóval, működnek a lencsék. Talán így el tudok menni a szüleim temetésére. Erre a gondolatra újra elfogott a lelkiismeret-furdalás és a fájdalom, de mégis boldog voltam, hogy legalább az utolsó útjukon velük lehetek. Nem tudtam, hol lehet a temetés, és egyáltalán mikor, ezért nehéz szívvel elővettem a fényképet a táskámból. Ha jól láttam apám forksi házában készült, legalábbis a padló alapján. Úgy gondoltam, hogy akkor valószínűleg Forksban temetik el őket.

A nap még fényesen sütött, de én az éjszaka sötétjében akartam elindulni, ezért maradtam a naplók között, és tovább olvasgattam.


Ha elolvastad, írj kommentet! (És légyszi azt is írd meg, hogy mit gondolsz a naplólapokról. Szóval, hogy tetszett/nem tetszett, el lehet olvasni/nem lehet elolvasni) Köszönööm^^

Barát vagy Ellenség? - 8. fejezet

Sziasztok! Bocsánat, hogy ennyit késett a friss, de most itt van! :D

Barát vagy Ellenség?

8. fejezet

Pár perc alatt ott voltunk a színhelyen, de Edward és a titokzatos támadó már eltűnt. Tanya idegesen nézelődött, de ahelyett, hogy arra vártam volna, hogy tesz végre valamit, inkább felugrottam az erődre.
A verekedésnek semmi nyoma nem volt, és ugyanaz a tisztítószerszag lengte körül a helyet, amilyet már máshol is éreztem. A padlón két deszka közé be volt szorítva egy darab papír. Felemeltem és megnéztem, mi áll rajta: Előlem nem menekülhetsz. Ösztönösen körülnéztem és tettem hátra egy lépést; Tanya persze észrevette, és odaugrott mellém. Kikapta a kezemből a papírt, és hosszasan tanulmányozta. Nem értettem, mit keres rajta.
- És szerinted ezt Victoria tette ide? – kérdezte.
- Azt hiszem. Lehetne még Melanie is, de neki nem lett volna ideje rá. – Úgy nézett rám, mintha súlyosan fogyatékos lennék. Aztán rájöttem, hogy nem fogalmaztam világosan. – Úgy értem, ezt a szagot már éreztem máshol is. És mivel tudom, hogy Melanie nem csinálhatta, ezért gondolom, hogy Victoria volt.
- Aha. – Majd hirtelen felém fordult. – Ez szerinted is azt jelenti, hogy… Edward… halott? – csuklott el a hangja.
Én sem tudtam megmagyarázni máshogy a történteket. Valószínűleg Victoria támadt rá Edwardra, és gondolom, ez egy élet-halál küzdelem volt, tehát egyiküknek meg kellett halnia. Mivel Victoria idetette ezt a papírt, ő túlélte, Edward viszont nem. Felsóhajtottam, és elöntött a bűntudat, amikor rájöttem, hogy Edward megmentett engem, én pedig nem viszonoztam, hanem egyedül hagytam a harcban.
- Gondolom.
Tanya elkapta a nyakamat, és nem is engedte el. Ijedtemben megmozdulni sem tudtam.
- Ez a te hibád! Ha segítettél volna neki, akkor még élne.
- Nem biztos, hogy halott. Lehet, hogy még él, csak mondjuk elrabolták. – Én sem gondoltam ezt valószínűnek, de hatásos volt; Tanya elengedett.
- Hmm. Ha megtalálnánk és megölnénk Victoriát, te nyugodtan élhetnéd tovább szánalmas életedet. Plusz megtalálhatnánk Edwardot.
- Azt hiszem, össze kell fognunk.
- Igen – sóhajtott fel, mint aki nagyon nem örül ennek. – Azt hiszem, el kell mondanom, amit tudok Victoráról.
- Te ismered? – néztem rá meglepetten. És ezt eddig miért nem mondta? Talán vele van?
- Nem igazán. Inkább csak mondjuk úgy, hogy a híre messzire eljutott. Szóval, annyit tudok róla, hogy volt valakije, aki meghalt. Nagyon dühös lett és bosszút akar állni bármi áron. Akit gyanúsnak talál, azt megkínozza, de nem fizikailag, mert őt sem úgy bántották azzal, hogy megölték azt, akik szeretett, hanem lelkileg: megöli a szeretteit, vagy ilyesmi. Képes lelki roncsot csinálni egy erős, mindenre felkészült vámpírból is. Veled is ezt fogja tenni. És nehogy azt hidd, hogy sokáig fogja húzni; ő inkább az a vámpír, aki gyorsan intézi el a dolgokat. Lehet, hogy még ma kicsinál – villogtatta rám a szemeit.
Pár percig magam elé bambulva gondolkoztam azon, hogy ez mit jelenthet.
- Miért engem támad? Nyilvánvaló, hogy nem én öltem meg.
- Mert ismered azt, aki megtette. Te nem a gyanúsított, hanem az eszköz vagy.
Ez akkor azt jelenti, hogy én csak belekeveredtem; Edward, de főleg Mel volt az oka annak, hogy meg akarnak ölni.
- Bella, ez azt jelenti, hogy meg fogsz halni – mondta komolyan, de a szeme nevetett rajtam. Nem tudtam, mi lett volna a helyes reakció egy ilyen kijelentés után, mindenesetre én gyanakodva körülnéztem, a gyomrom összeugrott és a földbe gyökerezett a lábam. Mi lett volna, ha a gyilkosommal találkozom?
- A kis barátnődnek igaza van – hallottam meg egy hangot föntről. A hideg futkosott rajtam, amikor felnéztem és megláttam Victoriát.
- Hol van Edward? – kérdezte Tanya kicsit idegesen.
- Éppen erről akartam beszélgetni a mi Bellánkkal – ugrott le mellém, mire összerezzentem, de nem mertem megmozdulni. Úgy gondoltam, azzal csak feldühíteném, és rám támadna – nekem pedig semmi esélyem sincs vele szemben. – Tudod, Bella, a te Edwardod nem olyan jó lélek, mint ahogy te hiszed.
- Mi bajod van Edwarddal? – háborodott fel Tanya.
- Maradj már csöndben! – kiáltott rá, majd visszafordult hozzám. – Hol is tartottunk? – kérdezte, mintha legjobb barátnők lennénk és a mozi előtt ülve beszélgetnénk. – Ja, igen! Edward ártatlan vámpírokat öl. Tudom, hogy neked azt mondta, azok a vámpírok rosszak voltak, de az a probléma, hogy nincs igaza – mondta leereszkedő hangsúlyban. Látszott rajta, hogy semmi kedve erről beszélgetni, de a saját bőre védelmében szükségszerű. – Edward az, aki rossz. Ő az, aki törvényeket akar módosítani, aki halálbüntetéssel jutalmazná azokat, akik ellenszegülnek a parancsának. És ezt is csinálja. Megöli azt, aki nem engedelmeskedik neki.
- Ez nem igaz! – mondta Tanya.
Victoriának ez volt az utolsó csepp a pohárban; odament hozzá és elkapta a nyakánál. Befogta a száját, erősen tartotta a kezét, és rám nézett.
- Te hiszel nekem?
- Én… nem tudom, kinek higgyek.
- Semmi indoka nem volt a vámpírok megölésére, de megtette. Megölte azt is, akit szerettem, és akit még mindig szeretek. Megölte Jamest – suttogta az utolsó mondatot megtört hangon.
Tanya kihasználta az alkalmat, amikor Victoria az emlékeiben van elmerülve, és kiszabadította magát. Victoria csak akkor vette észre, mi történik körülötte, amikor Tanya már készen állt arra, hogy egy mozdulattal lecsavarja a fejét. Meg is tette volna, de nem számított Victoria gyorsaságára és ügyességére, aki kirúgta a lábát alóla. Tanya összeesett, a másik nő pedig a nyakába mélyesztette cipőjének a sarkát. Hogy tud ilyen magas sarokban ugrálni? Lehet, hogy ki kéne próbálnom. Sosem hordtam magas sarkút, egyrészt azért, mert nem tudtam benne mozogni, másrészt, mert nem szerettem az ilyen ruhákat.
- Szóval, Bella – zökkentett ki gondolataimból Victoria bájcsevegő hangja, mire eszembe jutott, hogy az egyikük meg fogja ölni a másikat, én meg azon gondolkozom, milyen lehet tűsarkúban ugrándozni. Megráztam a fejem, és ránéztem a nőre. – El kell mondjam neked, hogy nem sok esélyed van a túlélésre Edwarddal szemben. Hallottam, hogy ez a nő miket mondott neked rólam – mutatott Tanyára. – A probléma csak az, hogy Edward ilyen. Edward az, aki így kicsinálja az embert.
- De akkor Tanya miért mondta azt, hogy te vagy ilyen?
- Azért – sóhajtott -, mert belezúgott Edwardba és menteni próbálja.
Nem tudtam, kinek higgyek. Minden annyira zavaros volt körülöttem, és az sem segített, hogy mindenki mindenki ellen játszik – nem tudhattam, ki mond igazat, és ki kavar be a másiknak. Ki van velem, és ki ellenem? Ki véd meg, és ki árul el?
Talán az lett volna az ésszerű, ha Melanie-nak hiszek, hiszen ő változtatott át, de bennem bujkált az a gondolat, hogy talán csak a saját céljai érdekében kellettem neki. A történtek után szinte biztosra vettem, hogy volt valami célja velem, de mégis úgy éreztem, valamiért az ő oldalára kellene állnom. De vajon hol van? Nem láttam, mióta elfutottam előle abból a házból.
- Bella, kerüld el Edwardot. Csatlakozz hozzám, és együtt legyőzhetjük.
- Az előbb, nem te támadtál rá Edwardra? – jutott eszembe.
- Tessék? Ja, nem. Az Melanie volt. Nyugodjék békében.
- Mel halott? – kérdeztem ijedten és értetlenül.
- Igen – mondta úgy, mintha ez egyértelmű lenne.
Amint kimondta, Tanya lerúgta magáról a lábát, és a pillanat tört része alatt ráugrott Victoriára. A lendület mindkettőjüket ledöntötte a földre, és ott harcoltak. Lassan és óvatosan hátrálni kezdtem, miközben ők verekedtek. Nekimentem valaminek, mire felsikoltottam és megpördültem – egy fa állta az utamat.
Visszafordultam, mert kíváncsi voltam, még mindig harcolnak-e, és amit láttam az meglepett. Tanya feje körülbelül két méterre volt a teste többi részétől, Victorián viszont csak harapásnyomok látszottak.
- Még találkozunk! – intett nekem, majd elrohant.
Hogy történt ez az egész ilyen gyorsan? Hiszen csak pár másodpercre fordultam el! És Victoria most miért rohant el? Eddig azt akarta, szegődjek mellé, most meg itt hagy. Nem mintha vele mentem volna…
Odasétáltam Tanyához, de amint megpillantottam figyelő szemeit, el kezdtem futni. Csak rohantam és rohantam, és azt vettem észre, hogy a faházhoz futok. Már messziről láttam, hogy az ajtó előtt egy levél vár. Odafutottam, és megláttam, hogy nekem címezték. Na, de ki?
Felnyitottam, és amit láttam az örök létemre beleizzott az agyamba. Egy fénykép volt benne, de nem ez volt a bizarr, hanem az, hogy a képen a szüleim voltak – holtan.
Sikítottam, és miközben hátrébb léptem, megfordulva kiesett a kezemből. Egy pillanatig örültem annak, hogy nem kell tovább néznem – ugyanis akármennyire is próbáltam, a fejemet nem sikerült elfordítanom –, de amikor megláttam, mi áll a hátulján, úgy éreztem, nem létező szívem újra megindul, majd megáll, a levegőt szaporábban kezdtem el venni, és – ha egyáltalán ez még lehetséges volt – hangosabban kezdtem el sikítani:

Sok szeretettel: Edward

Ha elolvastad, írj kommentet! :)

Barát vagy Ellenség? - 7. fejezet

Sziasztok! Köszönöm a sok kommentet az előző fejezethez! :) Remélem, ez is tetszik majd annyira, hogy írtok hozzá. :D

Barát vagy Ellenség?

7. fejezet

- Bella, fuss! – kiáltotta Edward, de a hangja elcsuklott, ugyanis valaki elkezdte fojtogatni.
Nem láttam, ki támadta meg, és azt sem értettem, hogy nem vette észre, de most csak azzal törődtem, hogy Edward veszélyben van, és most meghálálhatnám, hogy megmentett.
Felugrottam az építmény egyik gerendájára, és azt néztem, hogyan tudnék segíteni. A harcuk annyira gyors volt, hogy abban sem volt biztos, hogy Edward tényleg verekszik. Próbáltam rájönni, ki lehet a támadó, de mindig úgy fordultak, hogy csak Edwardot lássam. Valamiért nem akarta az illető, hogy tudjam ki ő.
- Bella, menekülj! – kiáltotta Edward idegesen, amikor észrevette, hogy még mindig ott vagyok.
Egy percig azon gondolkoztam, merre menjek, de végül úgy döntöttem, hogy északra indulok, abba a házba, ahova Mellel menekültünk Victoria elől.
Szélsebesen futottam, és közben azon gondolkoztam, mi történhetett Victoriával és Melanie-val. Lehet, hogy egyikük megölte a másikat, de lehet, hogy Mel elmondta, ki igazából a gyilkos. Jézusom! Mi van, ha Victoria támadta meg Edwardot? Meg fogja ölni.
Megtorpantam és azon gondolkoztam, mit tegyek. Edward azt mondta, meneküljek, de mi van, ha tudnék neki segíteni? Mondjuk Mel azt mondta, én még gyenge vagyok, ráadásul még nem tanított meg harcolni. Edward tudta, mi lesz, és azt mondta, meneküljek, ezért mennem kell, mondtam magamnak, miközben átugrottam a folyókon.
Mielőtt bementem volna a házba, szó szerint körbeszaglásztam. Az egész hely ugyanattól a tisztítószerszagtól bűzlött, mint a hulláknál abban a gödörben, de ezenkívül semmilyen ellenséges nyomot nem találtam. Óvatosan bementem a házba, és miután meggyőződtem arról, hogy senki nincs bent, odamentem a fotelhez, hogy elgondolkodjak azon, mit csináljak. Már majdnem leültem, amikor észrevettem valamit a kandalló előtt – egy papírdarabot.
Megtalállak – állt rajta.
Szinte éreztem, hogy nem működő szívem sebesen kezd el verni, és a légzésem felgyorsult. Ki akar megtalálni? Victoria? Esetleg Melanie? És miért? Meg akarnak ölni?
Kimentem a házból és körbesétáltam, de most sem találtam semmit. Befutottam az erdőbe, és egy érdekes szagot éreztem. Vámpíré volt, az biztos, de ismeretlené. Mivel úgy gondoltam, hogy lehet, hogy ő hagyta ott a cetlit, követtem a szagot.
Óvatosan és hangtalanul mentem, de pár lépés után megálltam, mert elvesztettem a nyomot. Felugrottam egy fára, hátha onnan meglátom a vámpírt. Amit találtam az egy elegáns óra volt a vámpír szagával. Leugrottam, és mentem egyenesen előre, ahol újra megéreztem az illatot.
Többször nem szakadt meg, hanem egyenesen elvezetett egy házhoz. Kis faház egy folyó mellett, hasonló ahhoz, amibe menekültünk Mellel. Emberi fül számára csöndes volt, de én hallottam, hogy van bent valaki. Semmilyen fény nem szűrődött ki, de egy élőholtnak az nem is kell a látáshoz.
Átugrottam a folyón és elindultam a ház felé. A benti hangok nem szakadtak meg, és ebből arra következtettem, hogy az illető vagy nem tudja, hogy itt vagyok, vagy nagyon is tudja, és arra vár, hogy bemenjek. Hát ezzel most tényleg sokat segítettem magamnak, gondoltam, de azért közelebb mentem.
Benéztem az ablakon; senki nem volt bent. Megkerültem a házat, és lassan odasétáltam az ajtóhoz. Épp be akartam nyitni, amikor egy kéz elkapott hátulról és magához szorított.
- Ki vagy és mit csinálsz itt? – kérdezte egy női hang inkább üres fecsegés, mint érdeklődés céljából. A hangja elárulta, hogy tudja, ki vagyok; valószínűleg ő hagyta ott nekem a papírt.
- Bella vagyok – válaszoltam félénken. – Ez a tiéd? – emeltem fel a karórát, mire megfordított.
- Oh, már kerestem – könnyebbült meg, de a mosoly, amit akkor eresztett el, amikor elvette az órát, azt üzente, hogy ő hagyta ott az erdőben, és én nem véletlenül találtam meg.
Magára csatolta az órát, én meg nem értettem, hogy egy tökéletes időérzékkel rendelkező vámpírnak miért van szüksége rá. Talán csak a régi szokások rabja – vagy csak miattam csinálta. Megráztam a fejem, hogy megpróbáljam kiűzni belőle az ellenséges gondolatokat.
A nő szőke hajának eperszín árnyalata volt – szokatlan, hogy valakinek természetesen ilyen a haja, de ő biztos nem használt festéket, hiszen a vámpírméreg eltávolítaná. Neki is aranybarna szeme volt, mint Edwardnak, de egy-két évvel idősebbnek nézett ki nála – bár egy vámpírnál sosem lehet tudni, mennyi idős. Kecsesen mozgott, de volt benne valami, ami miatt tartottam tőle. Volt benne valami felsőbbrendűség; úgy éreztem, lenéz engem.
- Oh, Bella, nem akarsz bejönni? – kérdezte egy mosoly kíséretében, de már meg is fogta a karomat és magával húzott.
A ház kintről kicsinek látszott, de belülről óriási volt. Egy bőrkanapé állt a szoba közepén, előtte egy nagy márványkandalló. A falak polcokkal voltak telezsúfolva, rajtuk képek és egyéb díszek foglaltak helyet. Két ajtót láttam, amik be voltak csukva – gondolom, hálószoba és fürdőszoba. Egy nagy konyha is volt, bárpulttal, bár nem értettem, miért, amikor nem is eszik.
- Foglalj helyet – mutatott még mindig mosolyogva a kanapéra.
Leültem és észrevettem, hogy a mellettem lévő szekrényen egy kép volt. Róla és Edwardról.
- Te ismered Edwardot? – kérdeztem, mire egy pillanatra elkomorult, majd megint felöltött egy mosolyt.
- Oh, kérlek. Persze, hogy ismerem.
- Ti együtt vagytok? – Miután kimondtam, rájöttem, hogy egy idegen házában kérdezgetem az idegen vámpírt arról, hogy kivel jár.
Egy pillanatra haragosan megvillant a szeme, majd egy bájos arckifejezéssel válaszolt.
- Már nem is tudom, mióta.
- Ööö… egyébként hogy hívnak? – Mi történt velem, hogy mostanában előbb beszélgetek valakivel, és előbb megyek be a házába, mint hogy megtudnám a nevét?
- Tanya De… Cullen. – Úgy éreztem, mást akart mondani először. – Bocsánat, kicsit szétszórt vagyok. Régen voltam vadászni.
- Oh, értem. És te is csak állatvért iszol?
- Igen, persze. Az emberek nem érdemlik meg, hogy igyak a vérükből. – Hát ez a hozzáállás engem meglepett. – De látom, te őket fogyasztod.
- Igazából még csak kétszer ittam embervért, de soha többet. Edward mondta, hogy az állatvér is jó, és én nem akarom megölni az embereket.
- Edward mondta? – kérdezte dühösen, de nem értettem, mi baja. – Mikor? És miért beszéltél te vele?
- Megmentett.
- Megmentett? Kitől, és egyáltalán miért? – Nem értettem, miért olyan dühös. Talán féltékeny rám? De miért lenne az? Kicsit hátrébb húzódtam, és láttam, hogy tetszik neki, hogy tartok tőle.
- Victoriától.
- Aha, biztos. Na, mindegy. Egyébként mit csináltál errefelé?
- Menekülök Victoria elől. Te itt laksz?
- Itt lakunk.
- Edward nem említett téged. – Mondtam, de szemei láttán, folytattam. – Úgy értem, elmondta, hogy a Cullen család kikből áll, de te nem voltál közöttük. – Ez egyre rosszabb. Most még azt is kijelentettem, hogy Edward szerint nem tartozik a családba!
- Oh, hivatalosan nem tartozom közéjük – vette fel újra a csevegő hangját. – Mondjuk, úgy szoktak emlegetni, mint a családtagjukat, de én nem tartozom az eredeti családba. Csak beházasodtam.
- Ti… ti házasok vagytok? – nyögtem nehezen a szavakat.
- Hát persze. Miért, mit gondoltál? – nevetett fel.
- Csak nem gondoltam. Hol a gyűrűd? – Miért kérdezek ilyeneket? Miért nem bízom meg benne?
- Nem hordom, mert kényelmetlen vadászatnál. Váltsunk témát! Szóval ez a Victoria üldöz. Honnan tudod?
- Majdnem megölt Casperben. Mondjuk ott lehet, hogy nem engem üldözött, viszont ezt találtam – nyújtottam át a cetlit, és csak utána fogtam fel, mit tettem. Lehet, hogy ő tette nekem oda! Lehet, hogy Victoriával van! Nem, nem lehet. Hiszen Edwarddal jár…
- Érdekes – motyogta, miután szemügyre vette a papírdarabot. Hirtelen más szemmel néztem rá; úgy tűnt, mint aki segíteni akar nekem. – De miért akarna téged megtalálni? – kérdezte lekicsinylően, mintha még arra sem lennék méltó, hogy megemlítsenek.
- Nem tudom. Az sem biztos, hogy Victoria az.
- Egyébként mikor beszéltél Edwarddal? – vette fel újra a féltékeny énjét, és már nem tűnt úgy, mint aki törődne velem.
- Úgy egy másfél órája. Aztán valaki megtámadta, és azt mondta nekem, hogy meneküljek. – Még véletlenül sem akartam azt mondani, hogy csak úgy elfutottam. Valószínűleg kérdés nélkül, egy szempillantás alatt ölne meg. Vagy előtte még megkínozna.
- Ugye nem mondod komolyan, hogy ott hagytad? – kérdezte dühösen.
- Azt mondta, hogy fussak, aztán amikor visszamentem segíteni, mondta, hogy meneküljek.
- Ott hagytad? Lehet, hogy már halott! – kiáltotta centikre az arcomtól.
- Ő mondta, hogy fussak – próbáltam menteni a menthetőt.
- Azonnal oda kell mennünk! – kiáltotta, majd megfogta a kezemet, és úgy, mint amikor behívott a házba, maga után húzott.

Ha elolvastad, írd meg mit gondolsz róla! :)

Barát vagy Ellenség? - 6. fejezet

Sziasztok! Köszönöm a kommenteket, ehhez is várom őket! :D

Barát vagy Ellenség?

6. fejezet

Victoria mintha felismerte volna, ki érkezett, egy pillanatig ellazult, majd újra megpróbált kibújni a szorításomból. Szerencsére Melanie jól megtanította, hogyan kell lefogni, hogy ne tudjon menekülni, ezért a nő csak próbálkozott.

- Tudod, aki kint vár, meg fog téged ölni – mondta, de a hangja eléggé élettelen volt, mivel a nyakát szorosan fogtam. Nem tudtam, hogy higgyek-e neki, vagy sem, ezért úgy döntöttem, várok. Az a valaki biztos miattunk jött, de akkor hol lehet már?

Épphogy ezt kigondoltam, egy árny ugrott be az ablakon, túl gyorsan, hogy első pillantásra meg tudjam állapítani, ki lehet az. Második pillantásra pedig egyelőre nem volt esélyem, mivel ijedtemben elengedtem Victoriát, aki ezt kihasználva elkapott engem, és a hajamnál hátrahúzva tartott.

- Engedd el! – tört fel morgásként az érkező vámpír szájából. Az illata ismerős volt, és arra jutottam, Cullen az.

- Már mért engedném el? – köpte megvetően a szavakat Victoria. – Melanie embere. Azé a dögé, akinek a lelkén szárad James halála.

- Nem, rosszul tudod. – A hangja nagyon nyugodt volt. – Nem Melanie ölte meg Jamest.

Pár pillanatig csönd volt a szobában, csak az én nyögéseimet lehetett hallani, amik annak következtében hagyták el a számat, hogy Victoria idegességében a hajamat húzogatta.

- Tényleg nem tudsz innen kimenekülni – mondta Cullen, de nem értettem, miért. Hiszen nem kérdezte senki!

- Te… honnan…? - próbálta kérdezni a nő.

- Tudok valamit, amit te nem. – Hallottam a hangján, hogy mosolyog. – És mindent tudok, amit te is.

- Tessék?

Victoria elfelejtette, hogy engem túszként tartott, ezért, amikor közelebb ment Cullenhez, engem elengedett. Fellélegeztem, és örömmel tapasztaltam, hogy még nem vette észre, hogy a foglya szabad.

Azon gondolkodtam, hogyan juthatnék ki anélkül, hogy észrevennék. Victoria faggatta a fiút, de Cullen, mintha várna valamire, nem mondott semmit. Óvatosan, nehogy zajt csapjak felkaptam a táskámat, és, mintha ez lett volna a végszava, a fiú megfogott, és kiugrottunk az ablakon, majd elkezdtünk futni.

Nem mertem csinálni semmit, és láttam, hogy semmi esélyem ellene, ezért inkább úgy döntöttem, kihasználom az alkalmat és gondolkozom a körülöttem történő érthetetlen dolgokon.

Például azon, hogy ki lehet a jók és ki a rosszak között, illetve, hogy ki van velem és ki ellenem – ugyanis nem voltam abban sem biztos, hogy a jófiúk között játszom. Ha Melanie jót akart nekem, akkor Victoria és Cullen rosszak. Mondjuk Victoria tényleg nem velem van, mivel megpróbált megölni, viszont Cullen… Mel ellensége, de az előbb mentett meg. De ki tudja, hova visz?

A fák, a sziklák csak suhantak el mellettem, szinte semmit sem tudtam felfogni belőlük, de valami azt súgta, jó helyre megyek. Egyik részem Melanie-nak hitt, a másik azt gondolta, benne sem bízhatok meg, de volt még egy harmadik, nagyon-nagyon apró folt bennem. Egy kis rész, amelyik azt remélte, csak valami félreértés történt, és senki nem akar megölni senkit sem – vagy legalábbis engem nem.

Észre sem vettem, hogy megálltunk, csak azt, hogy Cullen szólongat. Amikor föleszméltem, kíváncsi és kérdő szemekkel nézett rám, de egyelőre nem foglalkoztam vele. Jobban érdekelt, hogy vajon hol lehetek.

Úgy emlékeztem, nem hagytuk el az erdőségeket, tehát még valahol a Sziklás-hegységben kellett lennünk. Egy fára épült kis házban voltunk, amit valószínűleg gyerekeknek építhettek. Csak egy egyszerű négyszögletű fapadlós „ház” volt, ahova egy létrán lehetett feljutni, de nekünk ez nem kellett – egyrészt azért, mert már fent voltunk. Teteje is volt, de oldalt csak pár tartógerendából és egy alacsony korlátból állt.

Ha szökni akartam volna, le tudtam volna ugrani, de gondoltam, ha valamiért kellek a fiúnak, egy egyszerű mozdulattal elkapna.

- Miért mentettél meg? – kérdeztem meg, amint befejeztem a nézelődést.

- Talán meg akartál halni? – kérdezett vissza érdeklődve. Ahelyett, hogy rögtön rávágtam volna, hogy nem, inkább őt bámultam.

Bronzszínű haja művészi rendetlenségben állt, aranyló szemeiben pedig kíváncsiság ült; tökéletes volt, még egy vámpírhoz képest is.

- Szóval? – kérdezte újra.

- Nem akartam meghalni – most, tettem hozzá magamban. – Neked miért nem vörös a szemed? – Vajon a vámpíroknál ez intim kérdés?

- Mert csak állati vérrel táplálkozom.

- Ez nekem eszembe sem jutott! Szóval, nem kell megölnöd senkit? – lelkesedtem. Ez azt jelenti, hogy élhetek anélkül, hogy bárki is meghalna miattam.

- Senkit se – válaszolta mosolyogva.

- És miben különbözik az állatvér az emberétől? – Pár hete még nem gondoltam volna, hogy ezt ilyen lelkesen fogom kérdezni.

- Kicsit más. Az emberi vér finomabb és több erőt ad, de ha nem akarsz megölni senkit, élhetsz állatvéren is. – Pár percig csöndben ültünk, aztán újra megszólalt. – Hogyan változtál át?

- Melanie tette. Én… nem is emlékszem rá. Csak arra, hogy iszonyatosan fájt és utána minden olyan furcsa volt. – Még senkinek nem meséltem az átváltozásomról, igaz, nem is tudtam volna kinek. – Te mikor változtál át?

- 1918 nyarán. Akkor pusztított a spanyolnátha, és Carlisle a kórházban talált rám, aztán átváltoztatott.

- Carlisle…? – kérdeztem arra utalva, hogy ő mégis kicsoda.

- Egy orvos volt, most pedig úgy tekintek rá, mint az apámra – mondta lágyan. – Engem átváltoztatott, aztán Esmét, Rosalie-t és Emmettet. Utána még hozzánk költözött Alice és Jasper, és így lettünk a Cullen család.

- Ez fura. Mármint Melanie mindig azt mondta, a vámpírok nem élnek közösségben. Aztán mindig elhallgatott. Talán rátok gondolt?

- Nem hiszem. Van egy nagy család, a vámpírok feje, a Volturi. Ők tartatják be a vámpírok szabályait. – Bólintottam, hogy a szabályokat már hallottam. – Ez a klán nagyon sok vámpírból áll, a legtöbbjüknek fura képességeik is vannak.

- Neked van valamilyen képességed?

- Van. – Kíváncsian néztem rá. – Gondolatolvasó vagyok.

Ez meglepett, de valamiért nem hittem neki. Az én gondolataimra eddig mért nem válaszolt? Erősen koncentráltam egy mondatra, hátha válaszol: most is hallasz? Nem jött válasz.

- Nem is tudsz olvasni a gondolataimban.

- A tiédben nem. – Szemei az arcomat fürkészték. – És ez meglep. Eddig még sosem történt ilyen.

- Melanie képessége sem működik rajtam – jegyeztem meg csendesen.

- Érdekes. Talán pont ez a képességed: nem hat rád más képesség.

- Amúgy hogy hívnak? – kérdeztem meg, mivel elég kínos volt, hogy arról beszélünk, az agyam más, mint a többieké, miközben a nevét sem tudom.

- Edward Cullen.

- Én pedig Bella – mutatkoztam be, pedig biztos voltam abban, hogy már kiolvasta valakinek az agyában – ha nem is az enyémben.

- Örülök, hogy találkoztunk, Bella – mosolygott féloldalasan, ami nagyon jól állt neki.

- Miért akarod megölni Melanie-t?

- Igazság szerint ők akarnak megölni. Vagyis Victoria nem tudja, hogy ki vagyok igazából, de ha megtudná, meg akarna ölni, ezért inkább úgy próbálom megelőzni azt, hogy a bosszúvágya miatt erősebb legyen, hogy megölöm, mielőtt megtudná. – Furcsa volt, hogy ilyen lazán beszélt arról, hogy kit öl meg.

- És Melanie?

- Elmondom a teljes igazságot – mondta, én pedig fellélegeztem, hogy valaki végre tényleg elmondja nekem az igazat. – A családommal mindig beiratkozunk valamilyen városnak az iskolájába, azt kijárjuk és megyünk egy másik városba, ahol újrakezdjük az egészet. Viszont nyár van, és úgy döntöttem, ezt a nyarat nem unatkozom végig, hanem leszámolok az olyan vámpírokkal, akik tényleg gonoszak. Azokkal, akik nem csak megölik az embereket, hanem játszanak is velük. Így volt ez James-szel és Aaronnal is. Csakhogy Melanie és Victoria túlságosan is kötődött hozzájuk, szóval mindketten meg akarták ölni azt, aki végzett velük. Melanie a közelben volt, amikor megöltem Aaront, és ő meglátott engem. Rövid kutatás után rájött, hogy ki vagyok. Amikor James-t öltem meg, Melanie majdnem elkapott, de elmenekültem. Victoria viszont észrevette őt, és arra következtetett, hogy ő ölte meg James-t.

- És mi volt az este?

- Rátaláltam Victoriára, mert mint mondtam, vele akarok hamarabb végezni, de ő jobban ismerte ezt a hegységet, mint én, és elmenekült.

- Csak azt nem értem, hogy ha annyira meg akarod őt ölni, akkor miért mentettél meg ahelyett, hogy megölted volna? – értetlenkedtem.

- Mert féltem, hogy téged használ fel ellenem – mondta lágyan. – Képes lett volna megölni is.

Féltett? Engem? Hiszen nem is ismert! Mondjuk, lehet, hogy alapból mindenkit megvéd, akit csak tud.

- Egyébként van még valami – folytatta komoly tekintettel, és én kíváncsian előredőltem. – Melanie…

Kezdte volna, de nem tudta folytatni, mert valaki felugrott mellénk, engem lesodort, őt pedig a nyakánál szorongatta. Nem tudtam gondolkodni azon, hogy ki lehetett a támadó, csak arra az egy hangra tudtam koncentrálni, ami Edwardé volt és úgy hangzott: fuss.

Ha elolvastad, írd le a véleményedet! Köszönöm! :)

Barát vagy Ellenség? - 5. fejezet

Sziasztok! Köszönöm az előző fejezethez írt kommenteket! :) Ehhez is írjatok, légyszi! :D Nem írok ki kommenthatárt, de ha nem írtok kommenteket, nem lesz új fejezet. Köszönöm! :)

Barát vagy Ellenség?

5. fejezet

A földön ültem Mike hullája mellett, amikor Melanie megérkezett. A szeme élénkvörösen csillogott, és látszott rajta, hogy már nem éhes. Megvetően rám nézett, majd mintha rájött volna arra, hogy valami rosszat tett, felvett egy együtt érző mosolyt.

- Jaj, Bella, drágám! – Leült mellém és átkarolta a vállamat. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de hozzá kell szoknod ehhez. Ez normális, nincs benne semmi rossz.

- De igenis van! – szólaltam meg egy perc csönd után és Melre szegeztem a tekintetem. – Megöltem még egy embert! Nem mondhatod komolyan, hogy ez normális. Előtte volt még egy egész élet!

- Csengettek neki, meghalt, ennyi. – Aztán, mintha eszébe jutott volna valami fontos, megváltozott az arca. - Ó, Bella! El kell mennünk innen. Úgy értem a városból.

- Miért? – kérdeztem értetlenkedve. A nő beleszagolt a levegőbe, és az arcán félelem futott át.

- Azt majd elmagyarázom. Siessünk!

Megragadta a kezemet és magával húzott. Az erdő felé tartottunk, majd amikor beértünk a fák sűrűjébe, elkezdtünk futni észak felé. Nem értettem, mi elől futunk, de volt egy olyan érzésem, hogy a bronzhajú fiúhoz és a vámpírnőhöz van köze.

Általában futáskor szabadnak éreztem magam, de a szabadságérzet helyét a nyugtalanság, a félelem és a vámpírélet elleni gyűlölet vette át. Ha Melanie nem változtatott volna át, most valószínűleg otthon lennék és élném nyugodt kis életemet, amiben soha nem történik semmi, és amiben nem üldöznek vérszomjas lények. Mondjuk, azt sem tudtam, mi elől menekülök pontosan, de futottam, mert az ösztöneim azt súgták, fussak.

A fák és a sziklák összevisszaságában még vámpír létemre sem sikerült rájönnöm, merre vagyunk. Egyszer át kellett ugranunk egy folyót, és amikor még egyszer elérkeztünk egyhez, arra gondoltam, hogy körbe-körbe megyünk. És talán így is volt, de végül biztos, hogy Casper városától északra mentünk, mert még egyszer átmentünk egy folyón. Ha mindhárom ugyanaz volt, akkor most az eredeti irányba megyünk, de ha csak kettő volt belőlük ugyanaz, akkor ki tudja. Jézusom, miért agyalok én ezen? Talán életem utolsó perceit töltöm, és én azon gondolkozom, hogy vajon ugyanazokon a folyókon mentem-e át!

Amikor egy kis tisztáson futottunk át, Melanie hátranézett és közölte, hogy már nincs messze a hely, ahová rohantunk. Igaza volt; alig két perc alatt egy kis faházban találtam magamat.

Elég otthonosan volt berendezve, de nem volt modern. Csak egy helységből állt, ahol egy csomó könyvespolc és szekrény, kanapé, három fotel és egy kandalló foglalt helyet. Mel leült a kanapéra én pedig befészkeltem magam az egyik fotelba. Melegség járt át, ahogy néztem az öreg falakat, és elképzeltem, hogy kakaót szürcsölgetve, könyvet olvasva ülök a kandallóban lobogó tűz mellett. De ez az álomkép szertefoszlott, amikor rájöttem, hogy menekülök valaki elől, ráadásul a véren kívül nem iszok semmit, a tűz pedig megölne.

- Ki elől futottunk? – érdeklődtem.

- Ez egy hosszú és unalmas történet, drágám – húzta el a száját Mel, miközben szemében megjelent az a csillogás, amit már rég nem láttam. Úgy éreztem, kerülni akarja a témát, mintha félne attól, hogy mond valami olyat, amit nekem nem szabadna megtudnom.

- Azt hiszem, jogom van tudni, mi elől menekülök – követeltem csendesen. Melanie szeme haragosan megvillant és egy pillanatra megláthattam igazi, vámpír énjét. Nyeltem egy nagyot, miközben arra gondoltam, talán mégsem kellett volna kíváncsiskodnom.

- Talán – mordult fel, majd belekezdett a mesélésbe unott hangon. Szemén viszont látszott, hogy vigyáz arra, mit mond. – Még Casperben kiugrott elénk az a vörös hajú nő, Victoria. Ő üldöz minket, vagyis inkább engem. És hogy miért? Mert úgy tudja, hogy egy ismerősöm megölte az ő egyik ismerősét. – Éreztem, hogy az „ismerős” szón nem pusztán barátságot ért, de nem akartam tovább feszíteni a húrt, úgyhogy inkább csöndben maradtam. – Persze nem így volt. Mindkettőnk barátját ugyanaz a vámpír ölte meg. – Az arcáról lerítt, hogy várja az édes bosszút. – Victoria már majdnem egy éve üldöz miatta, nekem meg folyton menekülnöm kellett. Utoljára két hónapja támadt rám, ezért úgy gondoltam, vagy meghalt, vagy rájött, mi történt igazából. Képzelheted mekkora meglepetés volt nekem!

- És ki volt az a fiú?

- Cullen – mondta megvetően, de én ebből semmit sem értettem. – Ő ölte meg őket. – Láttam rajta, hogy neveket nem fog mondani, csak így utal rájuk.

- Miért nem támadtál rá most?

- Mert Victoria is ott volt. – Kérdőn néztem rá, mert nem értettem, hogy ez miért akadályozta meg. – Ahogy ismerem Victoriát, nem hagyta volna, hogy megöljem Cullent, hanem rám támadt volna. És akkor Cullen is. Könnyedén megölhettek volna, és te se lettél volna sokáig szemtanú – mondta, bár nem hittem, hogy tényleg aggódik miattam.

- És most mit fogsz csinálni?

- Fogunk, drágám! – javított ki, aminek nem örültem. Én nem akartam részt venni semmilyen bosszúhadjáratban. – Valószínűleg menekülünk, aztán, miután jól felkészültünk, lecsapunk rá, utána Cullenre is. Mondjuk, Cullen lehet, hogy már halott. – Még a vállát is megvonta, és nem értettem, miért nem izgatja jobban. – Egyébként, még van pár napunk, amíg ránk talál.

- Nem megyünk vissza Casperbe? Otthagytam a mobilomat – mondtam kétségbeesetten. Nem tudtam fejből senkinek sem a számát, még a sajátomat is alig tudtam megjegyezni, úgyhogy az aggódás járt át, amikor arra gondoltam, hogy a szüleimmel való kapcsolatomnak – még ha telefonos is – annyi.

- Sajnálom, drágám, de nem.

A gyomrom lehetetlenül apróra zsugorodott. Eddig is tudtam, hogy egyszer meg kell velük szakítanom minden kapcsolatot, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar, és ilyen kíméletlenül. Tudtam, hogy nem mondhatom el nekik, mi folyik körülöttem, de a remény halvány szikrája mindig bennem élt. Mostanáig.

- Melanie! Ezt nem teheted! – üvöltöttem az arcába. – Átváltoztattál, pedig én nem akartam, belekevertél egy kétszemélyes háborúba, aminek semmi köze hozzám, és most még a szüleimet, az utolsó szálat, amibe kapaszkodtam akkor, amikor arra gondoltam, meg kéne magam ölni, is elszakítod tőlem. Kegyetlen vagy! – vágtam hozzá, majd kirohantam.

Hallottam, hogy utánam kiált kétszer, és azt mondja, ne menjek, mert nem találok vissza, de nem érdekelt. Nem is akartam visszatalálni. El akartam menni, minél messzebbre ettől a nőtől és reméltem, hogy soha többet nem látom viszont.

Először csak futottam egyenesen előre, de aztán úgy döntöttem, megpróbálom megtartani a kapcsolatot a szüleimmel, úgyhogy elindultam arra, amerről jöttünk. Akkor nagy menekülésben voltam, de vámpírmemóriámmal nagyjából vissza tudtam emlékezni arra, merre jártunk. Átugrottam a folyókon, és már a Sziklás-hegység ismerős részein rohantam. Egészen addig, amíg be nem szakadt alattam a föld. Az esés váratlan volt és annyira meglepődtem, hogy felsikítottam. Amikor körülnéztem, rájöttem, hogy ismerős helyen járok. Ugyanaz a gödör volt, amibe Mellel estünk be. Az egyetlen különbség egy újabb hulla volt.

Egy göndör hajú fiú üveges szemei egyenesen rám meredtek. Ugyanúgy meg volt tisztítva, mint a másik férfi hulla, aki még mindig ott hevert a lányé alatt, ahol múltkor volt. Karja és lábai hátracsavarodva álltak. Ó, Istenem! Nem a végtagjaik voltak kicsavarodva, hanem a nyaka volt száznyolcvan fokos szögben elfordítva.

Gyorsan kimásztam a veremből, leporoltam magam és rohantam a ház felé. Minden csendes volt és, bár tudtam, hogy senki sem szokott az erdő ezen részén járni, mégis halkan és óvatosan közlekedtem. Beléptem a házba, és elindultam a szobám felé, ahol a telefonomat hagytam. Rossz előérzetem volt, de arra gondoltam, hogy bárki is van itt, én vagyok az erősebb.

Bementem az ajtómon és odamentem az ágyamhoz, ahol a táskámat tartottam, csakhogy az nem volt ott.

- Ezt keresed? – szólalt meg egy hang mögülem, mire ijedten fordultam felé. Victoria állt az ablak előtt és nyájasan mosolygott rám. Egyik kezében a telefonomat, a másikban a táskámat tartotta. – Felhívjam anyucit? – kérdezte mézédes gúnnyal a hangjában.

- Te… mit keresel itt?

- Hol van Melanie? – A hangja már kevésbé volt csöpögős.

- Valahol északon – mondtam ijedten.

- Pontosabban!

Közelebb jött hozzám, én meg automatikusan hátrálni kezdtem. Odaugrott hozzám, kezéből eldobott mindent, megfogta a karomat és csavart rajta egyet. Fájdalmamban felkiáltottam, és amint ki akartam mondani, hogy nem tudom, pontosan hol van, megfogta a nyakamat.

- Ne merj átverni! – Minden szót külön hangsúlyozott.

A halálfélelmem egyre nőtt, amikor eszembe jutott, hogy Melanie megtanította, hogyan szabadítsam ki magam ilyen helyzetekben: tereljem el a figyelmét – fájdalommal, persze – és a meglepetés erejét kihasználva szorítsam le. Nem tűnt úgy, mint aki számol azzal, hogy megpróbálok védekezni, ezért igencsak meglepett volt, amikor belerúgtam a lábába. Meglepetésében – ahogy reméltem – lazított a nyakam szorításán. Kibújtam a keze alól, a karjánál fogva megforgattam és lefogtam.

Örültem annak, hogy ezt ügyesen megcsináltam, de a pánik elkezdett nőni bennem, amikor rájöttem, hogy fogalmam sincs, mit kell ezután csinálni. Mel azt nem tanította meg. Victoria is észrevette, hogy eddig tartott az önbizalmam, és felnevetett.

- Na, mi van, kislány? – kérdezte megvetően. – Már bánod, hogy nem maradtál otthon, ugye? Igen, szerintem is…

Valószínűleg még sokáig folytatta volna a szövegelést, de egy kintről jövő morgás a torkára fagyasztotta a szót. Az enyémre is.