Díj

Kaptam egy új díjat! :D Mondjuk nem tudom, miért, ugyanis ez - legalábbis még - nem Love Story, de no problemo. :D

Megírod hogy kitől kaptad.

Írsz öt dolgot magadról.

Kiteszed a képet a blogodba.

Továbbadod legalább öt embernek.

Hagysz náluk egy megjegyzést.

Köszönöm szépen, Ramikaa&Rose! :)

Nem írok magamról 5 dolgot. Lassan már így is tudjátok az egész életemet. :D

5 embernek tovább kéne adni...
1. Tűzvirág: http://tuzvirag-valoravaltalom.blogspot.com/ Mondjuk leragadtam a 7. fejezetnél, de majd bepótolom. :$
2. Bari: http://theringbella.blogspot.com/
3. Luca: http://luca-ifwemeetagain.blogspot.com/
és most így hirtelen nem tudok többet... :/ Ha valakinek kell, az szóljon. :D:D
(Ha pedig eleged van a díjakból, nem kell kitenni, de ha már kaptam, továbbadom)

Barát vagy Ellenség? - 12. fejezet

Sziasztok! Itt a következő rész! :) Egy hétig most nem leszek, úgyhogy fogalmam sincs, mikor lesz legközelebb friss, de kommenteket írhattok, megengedem! :D

Wedó pályázatáta küldtem novellát, amit egyébként fel is raktam a másik blogomra. Itt lehet rájuk szavazni: http://wedo1.blogspot.com/

Jó olvasást! :)

Barát vagy Ellenség?

12. fejezet

Az illető hollófekete haja volt a legszembetűnőbb, ugyanis erős kontrasztban volt hófehér bőrével. A szeme – meg sem lepődtem – vérvörösben pompázott és kíváncsian csillogott rám, pillantása nem volt haragos, amiért idehoztak, csupán érdeklődő. Megnyugodtam, hogy akkor talán nem akarnak megölni, de mi van, ha ez csak egy csapda? Vagy ha ő nem is tartozik az uralkodók közé? Még magamban is féltem feltenni a kérdést: mi van, ha az egész egy átverés? Talán ennek a helynek semmi köze nincs a Volturihoz, talán nem is létezik a Volturi – mondjuk a másodikban erősen kételkedtem. Ha jobban belegondolok, Ace csak később mondta, hogy van a Volturinak egy másik székhelye; lehet, hogy ott helyben találta ki. Ez megmagyarázná azt is, hogy miért mondta azt, hogy a képességem felszabadította, hiszen nincs is képességem; csak azért mondta, hogy kíváncsivá tegyen.
- Ki az ifjú hölgy? – kérdezte a kanapén terpeszkedő szórakozottan, enyhe akcentussal.
- Ő itt Bella – mondta Ace.
- Á, Bella – jött le mellém vigyorogva, mint aki élvezi, amit csinál; uralkodik, és ezért tisztelik -, szép név. Az Isabellából jött?
- Igen – válaszoltam vonakodva. Most ez a behízelgés rész, vagy tényleg ez foglalkoztatja a legjobban?
- Olasz név – jegyezte meg mosolyogva. – Megkérdeztem volna, hogy olasz vagy-e, de annyira nyilvánvaló, hogy nem – húzta el a száját. Kíváncsi lettem volna, hogy miből gondolja ezt, de nem mertem megkérdezni. – Az én nevem is olasz, de én az is vagyok – jelentette ki, mint aki meg van sértődve, hogy egy amerikainak hogy lehet olasz neve. – Sebastiano. De egyébként én jobban szeretem amerikaiasítva használni: Sebastian.
Nem tudtam követni; most akkor olaszpárti vagy Amerikát bírja jobban? Vagy csak szórakozik? Mellesleg Ace azt mondta, az uralkodók nevei Aro, Caius és Marcus, viszont az övé még csak nem is hasonlított egyikre sem. Megráztam a fejem, mert inkább nem is akartam gondolkozni azon, hogy ki mond igazat és ki nem, illetve azon, hogy ez a Sebastian miket mondott – egyébként is épp folytatta.
- Szólíts Sebastiannak, Bella. – Talán csak húzza az időt? – Ace, miért hoztad ide?
- Mert el tudtam neki mondani mindent – mondta, de mintha Sebastian nem értette volna; valószínűleg nem hitte, hogy a képességén lehetnek lyukak. – Mindent – hangsúlyozta Ace, és amikor az uralkodó megértette, a szeme megvillant.
- Ez meg hogy lehet? – kérdezte hitetlenkedve. – Hiszen, amikor elmentél, szokás szerinte leblokkoltam a gondolataidat, nem?
- Éppen ez az! Mégis el tudtam neki mondani mindent.
- Bella, mi a képességed?
- Nincs képességem – mondtam.
Odasétált Ace-hez, és megérintette a fejét; úgy gondoltam, most blokkolja a gondolatait.
- Próbáld meg neki elmondani! – utasította Ace-t.
- Van egy… - próbálta folytatni, de ennél többet nem tudott kinyögni. Láttam, hogy beszélni készül, de mintha hirtelen elfelejtette volna, mit akar, és becsukta a száját.
Sebastian odament hozzá, és újra megérintette a fejét. Szóval a gondolatokat vissza is tudja állítani, nem csak eltűntetni mások elől.
- Van a Volturinak egy másik kastélya – mondta Ace, csak hogy ellenőrizze, minden rendben van-e.
- Bella – nézett rám gyanakodva Sebastian -, biztos nincs képességed?
- Nem tudok róla – mondtam halkan, de természetesen mindenki hallotta.
- Próbáljunk ki még valamit! – Odajött hozzám, és megfogta az arcomat két oldalról, lehunyta a szemét és úgy koncentrált. – Valami visszalök, érzem – ráncolta a homlokát. - Á, Eleazar! Jó, hogy jössz – mondta, amikor belépett a terembe egy fekete hajú férfi.
- Sebastian – biccentett, de ez egyáltalán nem tűnt udvariatlannak, ahogy máshol az lenne. Én úgy gondoltam, hogy az uralkodókat tisztelik, és mondjuk meghajolnak előttük – bár lehet, hogy ez csak ebben az egy esetben nem volt így; ezt nagyon is el tudtam képzelni Sebastianról.
- Eleazar, kérlek, mi a lány képessége? – mutatott rám az uralkodó, és én rájöttem, hogy ő az, akire Ace mondta, hogy fel tudja mérni a képességeket.
- Hm… - nézett rám elgondolkozva, homlokát ráncolva. – Nem tudom. Valamiféle pajzsa lehet, de… számomra sem tiszta a kép.
- Ugyanis az a helyzet – folytatta Sebastian, mintha észre sem vette volna, hogy közben beszéltek, pedig még bólintott is -, hogy Ace el tudta neki mondani azt, amit blokkoltam.
- Nem lehet, hogy nem blokkoltál mindent?
- Nem – szólt közbe Ace, aki az új vámpír érkezése óta egy szót sem szólt. – Még, amikor egyedül voltam sem tudtam kimondani a dolgokat.
- Magadban beszélsz? – nevette el magát Sebastian. Ez tényleg uralkodó?
Ace meg sem hallotta, hogy mit mondott, továbbra is Eleazart nézte.
- És ez a pajzs milyen jellegű?
- Csak annyit tudok, hogy engem sem enged be az agyába – rázta a fejét Eleazar.
- Más képességek sem működnek rajtam – mondtam.
- Például mi?
- Gondolatolvasás és – kerestem a megfelelő szót, és észrevettem, hogy Eleazar tekintete felcsillant, amikor kimondtam az első képességet – elbájolás.
- Ez furcsa, de ez csak azt jelenti, hogy az ő gondolatait nem tudja blokkolni, viszont itt az én gondolataimról volt szó – mondta Ace.
- Talán ki tudja terjeszteni – vetette fel Sebastian. - Nekem fel kell hívnom a bátyámat, talán ő tud segíteni. – Sebastian egy szemvillanás alatt eltűnt, és egy mobillal a kezében tért vissza. A bizonyos báty hamar felvette a telefont, és hála vámpírfüleimnek, nem kellett azon agyalnom, vajon mire válaszol éppen.
- Szia, bátyus – köszönt Sebastian vidáman.
- Sebastiano! – kiáltotta a másik fél.
- Van pár érdekes hírem. – Sebastiano idegesnek látszott, amiért így hívták; valószínűleg már ezerszer megkérte az illetőt, hogy ne szólítsa így.
- Mondd, barátom, de kérlek, siess. – A másik személy hangja behízelgő volt, és egy kicsit irritáló, de úgy tűnt Sebastiant ez nem izgatja; már azt is elfelejtette, hogy az előbb milyen néven hívták.
- Van egy lány… - kezdte volna.
- Szóval nem igazak a pletykák – jegyezte meg kuncogva a báty.
- Milyen pletykák? – vonta össze a szemöldökét Sebastian.
- Szóval mi van ezzel a lánnyal? – terelte el a témát.
- Itt van. Úgy értem a kastélyban. – A másik fél épp meg akart szólalni, de Sebastian közbevágott. – És eddig nem volt.
- Sebastiano Volturi! Hogy tehetted ezt?
- Ace hozta be – mentegetőzött.
- Miért? – kérdezte dühösen, de – megmagyarázhatatlan módon – még mindig nyájasan a telefon végén lévő személy, mire Sebastian elkezdte magyarázni a dolgokat, de ekkor már nem figyeltem rá.
Úgy éreztem magam, mintha egy mexikói szappanoperába csöppentem volna: pletykák, vádaskodás, kiabálás, mentegetőzés; talán mindjárt kiderül, hogy a telefonon beszélők nem is testvérek!
- Gondolom, nem sokat értesz az egészből – mondta Ace mosolyogva, mire megráztam a fejemet. – Akivel Sebastian beszél az Aro, akiről már meséltem. Ők tulajdonképpen nem testvérek. – Na, mit mondtam?
- Akkor miért szólítja a bátyjának?
- Mert rokonok, de úgy körülbelül háromezer év van köztük. – A szemöldököm felszaladt, hiszen nem hall ilyet mindennap az ember; pardon, vámpír. – Aro véletlenül talált rá a családjára, és megfigyelte őket. Aztán elrabolta Sebastiant abban reménykedve, hogy neki is hozzá hasonló képessége lesz, és láss csodát, így is történt.
- Mi Aro képessége?
- Egy érintéssel kiolvassa az összes gondolatodat, amit valaha is gondoltál.
- Ez… ijesztő – jegyeztem meg, és próbáltam nem arra gondolni, hogy ha találkozok vele, talán minden gondolatomat ismerni fogja.
- Mondjuk, valószínűleg rajtad ez sem működik. – Magamban felsóhajtottam, és csak remélni tudtam, hogy így van.
Visszafordultam a telefonálóhoz, és meglepetten vettem észre, hogy már nem Sebastian kezében van a készülék, hanem Eleazaréban.
- Milyenek az újak? – kérdezte Aro, mire én kérdőn Ace-re néztem, aki letátogta, hogy majd később elmondja.
- Csak kettőnek van képessége. Az egyik a tárgyakat tudja mozgatni anélkül, hogy hozzájuk érne, a másik viszont érdekesebb. Ő a gondolatait tudja közvetíteni más fejébe, mintha csak belebeszélne. Ráadásul ehhez nem kell hozzáérnie az illetőhöz, se látnia őt, sőt, még a közelében sem kell lennie. Persze, minél messzebb van az a személy, akinek mondani akar valamit, annál nehezebb.
- Érdekes… Azt hiszem, holnap meglátogatlak. Kíváncsi vagyok a pajzsos lányra és erre a másik vámpírra is – mondta, majd köszönés nélkül lerakta.
- Szóval, „pajzsos lány” – kezdte Sebastian, de a megnevezés miatt forgattam a szememet, amin csak nevetett -, egy darabig még itt kell maradnod, és addig kapsz egy szobát. Estelle majd megmutatja melyik a tiéd, de ha nem tetszik, vagy valami problémád van vele, van másik szoba is – mondta büszkén vigyorogva, miközben odahívott egy nagyon magas, nagyon szőke lányt, aki egy világoszöld koktélruhában libbent mellénk.
Estelle tetőtől talpig végigmért engem, majd megvetően horkantott.
- Mondd, hogy nem önszántadból öltöztél így!
- Ne is törődj vele – súgta oda Ace. – Mindenkivel ilyen, aki nem világhírű divattervezők ruháit hordja.
Estelle elindult, normális, emberi tempóban, mi pedig követtük. Először meglepődtem, hogy Ace is velem tart, de örültem neki, mert elég ijesztő volt némely vámpír mellett elmenni. Lifttel mentünk fel négy emeletet, majd egy sötétített üvegű ajtón keresztül beléptünk egy tágas szobába, ami ugyanolyan modern volt, mint a kastély többi része.
Estelle szó nélkül elment, de Ace maradt velem.
- Hogy tetszik? – kérdezte Ace.
- Nem gondoltam volna, hogy egy ősi vámpírkastély ilyen modern – mondtam ki azt, ami a legelső gondolatom volt, amikor megérkeztünk a kastélyba, miközben ledobtam a táskámat a földre.
- Ez az épület nemrég készült, és hála Sebastiannak, folyamatosan újítják.
- Egyébként még lent mondtad, hogy elmagyarázod, kik azok a bizonyos újak – emlékeztettem.
- Oh, igen. Előtte egy kérdés: mikor változtál át?
- Két hete – mondtam rövid fejszámolás után, ami látszólag igencsak meglepte.
- Azt akarod mondani, hogy még csak tizennégy napja vagy vámpír?
- Igazából tizenöt – javítottam ki idegesen.
- Ahhoz képest nem nagyon akarsz emberi vérért szaladni, ráadásul át akarsz állni állatokra!
- És ez baj?
- Nem, csak… te még újszülött vámpír vagy. Azok az „újak”, akikről Aróék beszéltek még ugyancsak újszülöttek. Ők sokkal erősebbek, mint az öregebb vámpírok, mivel még bennük van az emberi vérük körülbelül egy teljes évig. Régebben voltak vámpírharcok, ahol a vezetők az újszülöttek erősségét használták ki. A Volturi próbálja elkerülni az ehhez hasonló csatákat, ezért utánajárnak, ha sok újszülött jelenik meg.
- Ace – jött be Estelle a szobába -, Sebastian beszélni szeretne veled!
- Rendben, megyek! – mondta, majd bocsánatkérően rám nézett. Intettem, hogy nincs semmi baj, mire ő eltűnt, és egyedül maradtam a hatalmas szobában egy nagy gondom újabb, eddig ismeretlen gubancával.
Melanie hazudott nekem még egy dologról – bár ezen már meg sem kéne lepődnöm. Azt mondta, gyengébb vagyok nála, mert még újszülött vagyok, de épp az ellenkezője. Ez azt jelenti, hogy félt, hogy megtámadom. De miért támadnám meg? Talán, mert rájövök valamire? Egy titkára? Talán arra, hogy miért változtatott át.
Sóhajtottam egyet, és arra gondoltam, hogy körülnézek a szobában, és majd csak később gyötrődöm a miérteken. Épp el akartam indulni, hogy végignézzem a szobát, amikor egy kopogás miatt ledermedtem és halálfélelem fogott el.

Még egy díj :)

Köszönöm, Tűzvirág (http://tuzvirag-valoravaltalom.blogspot.com/) és Jucus (http://valosagvagycsakalom.blogspot.com/)!

Kéne magamról írni újabb 5 dolgot...

1. Mindig új blogot akarok nyitni(nem feltétlenül ilyen "írásosat"), aztán megcsinálom, de végül megfeledkezek róla, és van olyan, ahol csak egy bejegyzés van. :D

2. Mivel nem tudok magamról írni újabb 5 dolgot, ezért leírom ide, hogy holnap lesz friss. :D

3. És utána egy darabig nem lesz, mert megyek nyaralni.

4. Nincs negyedik. Úgyse olvassa el senki. :D Ha mégis elolvastad, akkor légyszi írd be a chatbe, hogy elolvastad, csak, mert kíváncsi vagyok, hogy van-e valaki, aki elolvassa. :D

5. Várom, hogy végre leszinkronizálják az Így jártam anyátokkal 5. évadát, és a Gossip Girl 2. évadát, de amúgy már mindkettőt elkezdtem angolul.

5 ember, akiknek küldöm:

1. Crystal: http://silver-fire.blogspot.com/

2. Rika: http://nightdark-moonlight.blogspot.com/

3. Atta: http://vampirokbalja-byatta.blogspot.com/

4. VattaCukor: http://vattacukor-viszateroszerelem.blogspot.com/

5. Dzsudy: http://www.fanfic-dzsudy.blogspot.com/

Díj :)

Ilyen díjat még nem kaptam, úgyhogy ezt bejegyzésben csinálom. :D:D

Köszönöm szépen, VattaCukor (http://vattacukor-viszateroszerelem.blogspot.com/), Melanie Cullen (http://www.melaniefanfic.blogspot.com/), Carella (http://www.isabelladenali.blogspot.com/) és Brigi (http://titkokarnyekaban.blogspot.com/)!

5 dolog rólam:
1. A horoszkópom skorpió, szóval vigyázat, mert szúrok. :D:D

2. Sorozatfüggő vagyok. Mindent minden mennyiségben! :D

3. Szeretek új embereket megismerni, de utálom, ha valaki anélkül, hogy ismerné a másikat, lenézi.

4. Szeretek új blogokat elkezdeni olvasni, csak sajnos utána nem mindig folytatom, mert annyi mást is olvasok.

5. Szeretek beszélni. Sokat. Nagyon sokat.

5 ember, akinek tovább adom:

Atta: http://vampirokbalja-byatta.blogspot.com/ (Még csak most ismertem meg, de jófej^^ :D)

Crystal: http://silver-fire.blogspot.com/

Rika: http://nightdark-moonlight.blogspot.com/

Tűzvirág: http://tuzvirag-valoravaltalom.blogspot.com/

Dzsudy: http://www.fanfic-dzsudy.blogspot.com/

Barát vagy Ellenség? - 11. fejezet

Sziasztok! Itt a követlező fejezet! :) Egyébként kitettem egy szavazást oldalra, hogy olvasnátok-e tőlem nem misztikus törit is, mert szeretném megtudni, hogy érdekelne-e titeket. A töriről csak annyit, hogy még évekkel ezelőtt fogalmazódott meg bennem, és ha csinálok neki blogot, akkor az csak egy-két hónap múlva lesz. :)

Másik kérésem: ebben a fejezetben előbukkan két új szereplő is (mondjuk most még csak az egyik kinézetét lehet tudni), és őszintén szólva, még nem találtam hozzájuk jó képet. Keresem, keresem, de ha valaki tudna olyan képet küldeni, amire hasonlítanak ezek a szereplők, azt megköszönném! :D
De most itt van a 11. fejezet, jó olvasást! :)

Barát vagy Ellenség?

11. fejezet

Az elején viszonylag lassabban haladtam, mivel a nyomaimat tüntettem el – pontosan úgy, ahogy Melanie-tól tanultam -, aztán úgy éreztem, ilyen messze nem fog már senki sem keresni, ezért csak egyszerűen futottam tovább. Az üldözési mániám, ami csak azóta van, hogy átváltoztam, erősödött, ahogy egyre délebbre mentem.

Ösztönösen lassítottam, amikor édeskés illatot éreztem. Nem ember, de nem is állat – ebben biztos voltam. De akkor mi lehet? Hasonlított a vámpírok szagára, de meg voltam győződve arról, hogy nem az. Talán valamilyen más természetfeletti lény; nem lennék meglepve, ha mások is lennének, nem csak vámpírok.

Lassan, óvatosan közeledtem az illat felé, ami egy kis tisztásra vezetett. Egy idegen alak mosolygott rám a rét másik oldaláról. Kezével intett, hogy menjek oda, és én, mielőtt még végiggondolhattam volna, mit teszek, elindultam felé.

A bőre hófehér és márványsima volt, mint a vámpíroké, viszont a szeme kéken szikrázott. Fekete köpeny volt rajta, pont olyan, mint amilyeneket Mel barlangjában találtam, és láthatóan jól szórakozott a csodálkozásomon.

- Szia! – köszönt rám. A hangja… magabiztos, határozott, lágy és titokzatos volt egyszerre.

- Szi… szia – nyögtem ki nehezen.

- Ace vagyok – mosolygott továbbra is. – És te?

- Bella. Te… a szemed… - próbáltam összerakni egy értelmes mondatot, de a szeme annyira vonzott, hogy odanéztem, és amint belenéztem, magával ragadott. A legszebb kék, amit valaha láttam.

- Kék – vigyorgott. – Azt akartad kérdezni, miért ilyen? – Bólintottam. – Ez a képességem – vonta meg a vállát, pedig azt hittem, valami sokkal nagyobb dolog van a háttérben.

- Az a képességed, hogy kék a szemed? – kérdeztem kételkedve.

- Nem. Ugyebár a vámpírok különlegesek, és vonzzák az embereket, legfőképpen azért, hogy igyanak belőlük – nézett már-már szemrehányóan a szememre, amiben még mindig bent voltak a lencsék. Mielőtt elmagyarázhattam volna, hogy nem ilyen a szemem, legalábbis még nem ilyen, folytatta. – Az én képességem ugyanez, de én nem csak az embereket vonzom, hanem a vámpírokat is. És ahhoz, hogy vonzzam őket, különböznöm kell tőlük valamiben.

- Oh, értem. Ez érdekes képesség.

- Az. A probléma csak az, hogy a Volturinak ezért a képességért kellek…

- A minek? – értetlenkedtem.

- A Volturinak. Nem mondod, hogy nem hallottál még róluk?

- Hát, nem igazán.

- A Volturi – sóhajtott – a vámpírok uralkodócsaládja már vagy ezer éve. Ők büntetik meg a vámpírokat, akik megszegték a törvényeket. Három uralkodójuk van: Aro, Caius és Marcus. Mellettük pedig rengeteg vámpír él a kastélyban, Volterrában. Olaszország – mondta, amikor épp szólásra nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, hol van az említett város. – Mivel Aro gyűjti a különlegességeket – értsd: azokat a vámpírokat, akiknek nagyon különleges a képességük -, nekem is velük kellett maradnom. Nem menekülhetek, létezésem végéig nekik kell szolgálnom.

- Akkor mit csinálsz most itt?

- Az, hogy őket szolgálom, nem azt jelenti, hogy be vagyok zárva a kastélyba – forgatta a szemét. – Elszöktem – vonogatta a vállát.

- Umm… És ezért nem fogsz kapni semmit?

- Kegyetlenek, de tőlem már megszokták – vigyorgott. – Egyébként is, Aro nem ölné meg egyetlen kincsét sem, csak ha az a valaki ellenszegül. Én viszont mindig visszatántorgok.

- És hogyan szöktél meg?

- Vadászok – kacsintott rám. – Már vagy egy hete.

- Oh… - Nem bírtam megállni egy kis mosolyt, mire bólintott, majd témát váltott.

- Ha nem vagyok indiszkrét, ha meg az vagyok, akkor úgy is ráveszlek, hogy válaszolj – vigyorgott a szemére mutatva, és a képességére utalva -, mi elől menekültél?

- Ki elől – javítottam ki. – Mostanában előszeretettel kergetnek mindenféle gyilkos vámpírok.

- Izgalmasnak hangzik – mondta, majd intett, hogy folytassam. Nem tudtam, hogy találhatja ezt izgalmasnak, de nem foglalkoztam vele; elég különc volt ahhoz, hogy el tudjam képzelni, tényleg így gondolja.

- Van egy vámpír, aki megölte annak a vámpírnak a barátját, aki engem átváltoztatott, meg még egy másikét. Aztán megölte azt a vámpírt, aki engem átváltoztatott, és most engem is üldöz, és a másik vámpír is meg akar ölni. – Próbáltam értelmesen magyarázni, de én is belezavarodtam.

Eszembe jutott, hogy egy idegennel beszélgetek, és ebből nem sülhet ki semmi jó. A rettegésem megint átvette felettem a hatalmat, és észre sem vettem, hogy próbálok menekülni. Igen, csak próbáltam, ugyanis Ace lefogott. Azon gondolkoztam, van-e értelme segítségért kiáltani, és belekeverni embereket, akiket utána valószínűleg meg fog ölni, és arra jutottam, elég, ha én halok meg.

De ő nem ölt meg, csak megakadályozta, hogy elmenjek. Amikor lenyugodtam, megfordított, de még mindig erősen tartott, és mélyen a szemembe nézett.

- Van egy hely, ahova elvihetnélek. – Láttam rajta, hogy habozik. – Az az igazság, hogy… a Volturinak van egy másik helye – mondta, és tátott szájjal bámult a semmibe.

Megfordultam, hátha van ott valami – esetleg Victoria vagy Edward magtalált -, de csak a sötét erdő magasodott mögöttem. Elengedett, és beszélni kezdett.

- A Volturinak van egy másik főhadiszállása az Appalache-hegységben. Ott biztonságban lennél. Gyere – fogta meg a kezemet, bár még mindig csodálkozott valamin.

- Mi a képességed? – kérdezte, amikor már futottunk.

- Nincs képességem.

- Az meg hogy lehet? – ráncolta a homlokát.

- Tudomásom szerint, nincs minden vámpírnak különleges képessége.

- Nincs, de… - Összeszorította a száját, mintha nem tudja, elmondhatja-e, amit akar. – A Volturinak ez a másik kastélya titkos. Senki nem tud róla, csak azok a tagok, akik ott élnek, illetve az uralkodók és a felsőbb emberek. Az egyik uralkodónak az a képessége, hogy blokkolni tud emlékeket, és akkor azokat nem tudja az illető elmondani senkinek se, és akinek az a képessége, az nem tudja kiolvasni a gondolataiból, csak ürességet lát. Mivel a Volturi azt akarja, hogy a hely titokban maradjon, ez az uralkodó mindig blokkolja az onnan távozók gondolatait. Velem is ezt csinálta, viszont én most is erről beszélek neked.

- És ez mitől lehet? – kérdeztem, miután megemésztettem, amit hallottam.

- Talán még is van képességed – vonta meg a vállát. – Mindenesetre most kiderítjük.

- Hogyan? – vontam fel a szemöldökömet.

- Van egy vámpír, akinek az a képessége, hogy meg tudja állapítani más vámpírok képességét, sokszor még, amikor az illetők emberek. Most épp a hegyi kastélyban van.

- Hegyi kastély?

- Igen – nevetett fel. – Így hívjuk, mert így egyszerűbb, mintha azt mondanánk, Appalache-hegységi kastély – tettetett fáradságot, amikor kimondta a hosszabb nevet.

- És hogy érted azt, hogy most épp ott van? Ő a másik kastélyban él?

- Nem. Ő azok közé a szerencsések közé tartozik, akiket Aro elengedett, hogy éljék az életüket. Ilyen nem sokszor fordul elő, és mindenki csodálkozva néz rá, amikor ezt elmondja. Pedig igazából nem is ment el. Még most is a Volturit szolgálja, de már csak inkább hálából. Aro néha-néha elhívja, hogy nézze meg az újszülött vámpírok képességeit, és ő nyugodtan mondhatná, hogy nem megy, de ő megteszi ezt az apró szívességet, ha már elengedték. Egyébként, mióta élsz állatokon? – borzongott meg.

- Csak pár napja – válaszoltam, és ha már eszembe jutott, kivettem a kontaktlencséimet, majd elraktam a dobozkába.

- Cseles – vigyorgott Ace. – Tudom, hogy még csak pár napja csinálod, de én akkor sem értem, hogy bírod ki.

- Nem olyan nehéz. Persze finomabb az emberi vér – mondtam ki nehezen, és ezt Ace is észrevette, úgyhogy még szélesebben vigyorgott -, de rájöttem, hogy én nem tudok embereket ölni.

- Érdekes.

Ezek után csöndben futottunk tovább, még csak egymásra se néztünk – illetve én néztem, hogy ő merre megy, de ő nem fordult hátra. Az Appalache-hegység az ország másik felén van, ezért az út oda kicsit hosszabb volt, mint amennyit én összesen megtettem újjászületésem óta.

Az úton azon gondolkoztam, tényleg van-e képességem, és ha igen, akkor pontosan mi. Izgalommal töltött el a tudat, hogy lehet, hogy én is egyedi vagyok, lehet, hogy nekem is van egy olyan képességem, ami senki másnak nincs. Kíváncsi voltam, hogy mi lehet a különlegességem, és anélkül, hogy megparancsoltam volna magamnak, gyorsabban kezdtem el futni.

Ace-nek tetszett a versengés, ezért ő is gyorsabban kezdett el futni. Megelőztem őt, és örültem annak, hogy ő nem bír elém kerülni, amikor hirtelen irányt váltott, és balra futott tovább. Nevetve mondta, hogy arra kell tovább menni, ezért rohantam utána. Túl sok előnye volt, ezért nem tudtam újra megelőzni, de mindketten jól szórakoztunk.

Ace nem viccelt, amikor azt mondta, az Appalache-hegységben van a kastély, ugyanis a sziklák között mászkáltunk, a hegység kellős közepén. Mindent hó borított, de mivel vámpír voltam, nem fáztam egy kicsit se – igazából én hidegebb voltam, mint a hó.

- És most? – kérdeztem, amikor megálltunk a sziklák között.

- Csak utánad – mutatott az egyik sziklára.

Közelebb mentem, és megláttam, hogy egy barlang húzódik a sziklafalban. Bementem, de megtorpantam, ugyanis nem lehetett tovább menni. Értetlenkedve néztem Ace-re, aki mosolyogva odament a barlang jobb oldalára. Lazán nekidőlt a sziklának, és minden erőfeszítés nélkül betolta a falba.

Mutatta, hogy kövessem; mindketten beléptünk a kis helységbe, ami igazából egy lift volt, méghozzá üvegből. Megkerültük a betolt követ, majd én megálltam, kísérőm pedig visszatolta azt a helyére. Amint kész volt, behúzott egy üvegajtót, megnyomott egy gombot, majd elindultunk lefelé. Tisztán láttam, mindent magam alatt, hiszen az is üvegből készült, de próbáltam nem odafigyelni, mert elég zavaró volt.

- Miért kell betolni azt a sziklát? – kérdeztem Ace-t. – Miért nem lehetne egy egyszerű ajtó a helyén?

- Hogy se az emberek, se a vámpírok ne találják meg. A szilát ember nemigen tudja megmozdítani, viszont egy vámpír simán.

- És miért kell az egész liftnek üvegből lennie?

- Az itt lakó uralkodó nagyon szereti a modern dolgokat. Mindjárt meglátod mennyire – kacsintott rám.

A lift elég lassan ment, és nekem végig kellett néznem a repedt sziklafalat, de végül megálltunk és én tátott szájjal bámultam. Mindenre számítottam, beleértve a koporsókat, a pókhálókat és a szűkös helyeket, de erre nem. A hely modern volt, de még ez a szó sem fejezi ki mennyire; úgy nézett ki, mint egy luxushotel. Nem gondoltam volna, hogy egy ezer éves vámpírnak ez a stílus jön be.

Egy tágas helységben voltunk, ami pontosan olyan volt, mint a szállodákban a recepció, eltekintve attól, hogy itt nem volt recepciós pult, sem egyenruhás emberek, és bőröndöket sem cipeltek fényképezőgéppel és térképpel felszerelkezett turisták.

A hely magas volt; fel lehetett látni egészen az „épület” tetejéig, és minden szintre be lehetett látni, ugyanis fal helyett korlát volt az emeletek oldalán, és az körbefutott. Minden hófehér volt, kivéve a padlót, ami vérvörös színben pompázott. Elszórtan fekete kanapék és fotelek hevertek, közöttük kisasztalok. Oldalt, a falra absztrakt festmények voltak felragasztva, és körbefutott egy égősor. Balra tőlem egy piros, korlát nélküli lépcső futott fel, de velem szemben egy másik liftet is lehetett találni, ami felvitt a szintekre. Még sosem voltam ilyen modern helyen, és most csak bámultam.

A helységben tartózkodó vámpírok is legalább olyan csodálkozóan néztek rám, mint én a helyre. A különbség csak az volt, hogy ők Ace-re szemrehányóan néztek; valószínűleg nem lett volna szabad idehoznia engem.

Ránéztem Ace-re, aki vigyorogva nézett engem, majd megfogta a kezem és maga után húzott. A szemben álló lift mellett volt egy tejüvegből készült ajtó, amin bementünk, és egy sötétebb, de ugyanolyan modern helyen találtam magam.

A falak feketék voltak, ahogy a padló is. Oldalt egy hosszú bárpult húzódott, de természetesen nem alkohol és egyéb italok voltak rajta. Ahol általában a polcok szoktak lenni, ott egy hosszú hűtő húzódott, aminek – mily meglepő – üvegből volt a fala, és láttam, hogy palackozott vér található benne. Megborzongtam, amikor láttam, hogy mindegyikre rá van írva, hogy hívják, mikor született és hol élt az, akiből a vért csapolták.

A szoba végében egy kisebb, kör alakú emelvény volt, ami úgy húsz centivel lehetett magasabb a padlónál. Rajta egy fekete plüsskanapé helyezkedett el, és éreztem az illatát annak, aki rajta volt, de nem láttam, mert egy plazmatévé kitakarta.

Ahogy közeledtünk az alak felé, rossz előérzetem támadt, és egyre idegesebb lettem, amikor eszembe jutott, hogy eddig is úgy jöttek sorban a bajok, hogy idegenekkel barátkoztam. Mi van, ha ezek engem ki akarnak végezni? Vagy, ha Victoria vagy Edward az ő emberük?

Halk neszt hallottam, olyat, mint, amikor valaki a tévé távirányítójával babrál, és valószínűleg így is volt, viszont itt nem csak, hogy elhallgatott a tévé, hanem síneken – amiket eddig észre sem vettem – elindult, és beúszott a kanapé mögé. Ennek következtében megláttam az alakot, aki a kanapén terpeszkedett és kíváncsian mosolygott rám.

Ha elolvastad, írj véleményt! :)

Barát vagy Ellenség? - 10. fejezet

Sziasztok! Itt a 10. fejezet! :) A múltkor elég kevés kommentet kaptam, és nem tudom, hogy ez csak azért van, mert sokan nyaralnak, vagy csak nincs kedvetek írni, de megkérnélek, hogyha elolvastátok, akkor írjatok egy-két szót ehhez! Köszönööm^^

Barát vagy Ellenség?

10. fejezet

Már harmadjára futottam át a sorokat, és amit leszűrtem, az nem volt túl kecsegtető. Az elejét nem volt nehéz megérteni: úgy gondolta – és ezt Edward is beismerte -, hogy „Cullen” ölte meg azt a számára fontos, számomra rejtélyes valakit. A végén viszont többet kellett gondolkodnom. Amikor először olvastam, arra gondoltam, én lehetek az a lány, viszont Edward nem tudja olvasni az én gondolataimat. A harmadik olvasáskor jöttem rá, hogy Mel viszont akkor még csak nem is sejthette, hogy rajtam nem fognak a képességeik.

Egy másik nagyon fontos dolgot is kiderítettem: Mel csak ki akart használni, én csak egy terv része voltam. Azért kellettem neki, hogy… miért is? Miért kellettem neki? Miért változtatott át? Miért nem írta le a tervet? Tudom, hogy azért, mert bármennyire is rejtett a hely, lehet, hogy valaki rátalál, de ha leírta volna, nem kellene örök létem alatt ezen agyalnom.

A nap lemenőben volt, és úgy döntöttem, lassan elindulok. Arra gondoltam, mivel Melanie nem él, ezek a cuccok úgysem kellenek neki. Gyorsan átnéztem a ruhákat, és azokat, amik jónak tűntek rám és illettek hozzám, begyömöszöltem egy sporttáskába, amit a ruhák között találtam.

Miután kiemeltem a táskát is, meglepve vettem észre, hogy a doboz alja igazából nem is az alja. Egy kartonlap volt ügyesen becsúsztatva, amit felemeltem, és ma már nem is tudom, hányadik alkalommal, meglepődtem azon, amit találtam. Pénz. Rengeteg pénz.

Fogalmam sem volt, Mel honnan szedett össze ennyi pénzt, de miután csak egy dolgot találtam, amit róla, egy vonzó, fiatal(nak) kinéző nőről el tudtam képzelni – a lopáson kívül persze, na, de mégiscsak Melanie-ról van szó, aki elég kalandvágyó -, inkább abbahagytam az ezen való gondolkodást. Nem tudtam, hogy ez lopásnak számít-e vagy sem, de végül is ő változtatott vámpírrá, ő vette el az életemet, ezért úgy éreztem, tartozik nekem, úgyhogy elvettem az összes pénzt.

Elővettem a kontaktlencsés dobozt, és kihalásztam egy pár halványbarna lencsét. Mivel a szemem színe úgyis aranybarna lesz egy idő múlva, úgy gondoltam, egy ahhoz hasonlót kéne választanom, hogy ne tűnjön fel azoknak, akikkel lehet, hogy még később is fogok találkozni, nem csak a temetésen.

A dobozka fedelére belülről egy tükör volt felragasztva, és amint beraktam a lencséket, megállapítottam, hogy tényleg olyan, mintha igazi lenne – ráadásul egyáltalán nem is szúrt, meg sem éreztem.

Miután a naplók egy részét és a kis dobozt is betettem a sporttáskába, kimásztam a barlangból és a helyére toltam a sziklát. A pumák éhes, könyörgő tekintetébe félelem vegyült, amikor elindultam feléjük. Fájt a szívem, hogy itt kell hagynom őket meghalni, de nem tehettem mást.

Kimentem a szabad levegőre, és felmértem a terepet. A nap már lement, az erdő ezen részén teljes sötétség uralkodott. Ha még ember lettem volna, iszonyatosan meg lettem volna rémülve, de vámpírként így is láttam mindent. Iránytűm nem volt, de tudtam, merről jöttem, és ez alapján könnyen megállapítottam, merre van észak.

Forks egy kisváros Washington államban, ami szinte mindig borús. Régen utáltam azt a helyet, viszont most igazán jól jött a felhős ég, ahol nem süt a nap.

Úgy tudtam, Montana erdőiben vagyok, ezért nyugatra indultam el. Végig az erdőkben maradtam, és ott futottam minden különösebb gond nélkül. Emberekbe szerencsére nem botlottam, viszont az erdőnek is vége lett egyszer. Egy nagy bevásárlóközpont volt a közelemben, és láttam, hogy nem messze húzódik a város. Nem tudtam, hol lehetek, de az autók rendszáma washingtoni volt. Egy hosszú, egyenes út vezetett be az igazi városba, és szerencsére ki volt rakva egy tábla, ami nagy betűkkel hirdette: Üdvözöljük Seattle-ben!

Régebben már jártam itt, és azt tudtam, hogy a repülőtérről merre kell menni. Szükségtelenül az erdő szélén haladtam tovább arra, amerre a repteret sejtettem. Nemsokára meg is láttam a nagy gépeket, és az épületet is. Ez volt az a hely, ahol még éjszaka is nyüzsögtek az emberek, ezért nagyon óvatosan mentem el mellette.

Miután felelevenítettem magamban, merre is kell menni, szélsebesen rohantam Forks felé. Csalódottan és idegesen vettem észre, hogy sikerült egy olyan helyre megérkeznem, ahol az egész városon át kell vágnom Charlie, vagyis az apám házáig. Egy kisváros ilyenkor már alszik, gondoltam, és a járdán mentem tovább a házig.

Nem számoltam azokkal, akik éjjel is dolgoznak: a rendőrökkel. Ha apám nem lett volna helyi zsaru, talán fel sem ismernek, de miután Charlie nemrég halt meg, nem volt nehéz kikövetkeztetni, miért lehet itt valaki, aki feltűnően hasonlít rá. A velem szembe jövő rendőr szemén láttam, hogy felismert, de mégis mintha félt volna tőlem.

- Te… te nem Isabella Swan vagy? – kérdezte, amikor mellém ért.

- Bella – javítottam ki, mert nem szerettem, ha a teljes nevemen szólítanak.

- Bella, bocs. A temetésre jöttél? – hunyorgott. El is felejtettem, hogy sötét van, és csak egy utcai lámpa ég, aminek a fényét takarják a fák.

- Az az igazság, hogy nem tudom, mikor lesz – húztam el a számat.

- Holnap. Mit fogsz addig csinálni?

- Arra gondoltam, hogy beköltözhetnék apám házába.

- Te, Bella, hány éves is vagy? – húzta össze a szemöldökét, mint aki rosszat sejt.

- Tizennyolc – válaszoltam szemrebbenés nélkül, bár ez nem volt teljesen igaz. Hivatalosan csak szeptemberben leszek annyi, de az alig egy hónap múlva lesz.

- Ja, jó. Akkor nincs gond. Egyébként te vagy az egyedüli örökös, mert anyád férje lemondott mindenről a te javadra.

Jaj, Phil! Vajon ő hogy bírja ki mindezt? Hálás voltam azért, amit tett, pedig valószínűleg neki ez még nálam is jobban fáj.

- Holnap a temetés után el is rendezhetnéd a papírmunkát – mondta vidáman.

- Nem is tudom – mondtam, mivel tudtam, hogy akkor rájönnek, hogy még nem vagyok tizennyolc. – Nem lehetne majd máskor? Azt hiszem, jót tenne nekem pár nap vagy talán pár hét, amíg újra tudnék ilyeneken gondolkodni. – Sosem voltam jó színésznő, ezért kicsit örültem annak, hogy a fájdalmas arckifejezésem igazi.

- Jó, hát persze. És mondd csak, neked nincs még egy éved a suliban? – kérdezte olyan arccal, mint, aki le akar buktatni.

- De még van. Úgy gondoltam, átiratkozom a forksi gimnáziumba.

- Azt is segíthetek majd elintézni. Elvigyelek holnap a temetésre?

Még érzékeltem, hogy beszél, – mintha azt mondta volna, hánykor kezdődik a szertartás -, de a szavai beleolvadtak a háttérzajba, ugyanis megpillantottam egy árnyat egy kicsit arrébb a szemközti oldalon, az erdőben. Victoria vörös haját a szél dobálta, és ettől kísértetiesen olyan volt, mintha a hajtincsei lángnyelvek lennének. Gonosz vigyorra húzta a száját, és a szemével intett, hogy ennek a rendőrnek nincs sok hátra, ha itt marad, majd lassan, emberi tempóban elindult felénk.

- Bella! Bella! – szólongatott a rendőr, akinek még a nevét sem tudtam.

- Jaj, elnézést, csak… - kezdtem volna, de a kezével megállított.

- Semmi baj. – Valószínűleg azt hitte, hogy a szüleim halálához van köze a figyelmetlenségem. - Szóval, akkor az úgy jó, ha holnap érted megyek?

- Nem, nem kell. Megoldom, de én már sietnék. – Láttam az arcán, hogy össze van zavarodva, hiszen hova siethetnék itt ilyenkor. Victoria szája egyre szélesebbre húzódott, már csak pár méterre volt tőlünk. – Úgy értem, fáradt vagyok. Szeretnék holnap kipihenten menni a temetésre.

- Oh, jó. Akkor holnap találkozunk – intett, majd elindult.

Nem foglalkoztam azzal, hogy az illem úgy kívánná, hogy köszönjek, hanem elindultam Victoria felé, ő azonban befutott az erdőbe. Féltem utána menni, ezért inkább mentem tovább apám háza felé.

Ő a város szélén lakott, egy emeletes házban. Charlie járőrkocsija nem állt a ház előtt, ahogy eddig mindig – kivéve persze, amikor dolgozni ment. Volt kulcsom a házához, de azt sosem hordtam magamnál; mindig a phoenixi házunk előszobájában, egy kisasztalkán lévő tálban volt elveszve a többi kulcs között.

Először arra gondoltam, hogy nem fogok bejutni, de amint felértem az ajtóhoz, észrevettem, hogy az tárva-nyitva áll. Idegesen beléptem, majd megláttam a kanapén terpeszkedő Victoriát, aki meglepetten nézett rám, amikor megjelentem – mintha nem számított volna arra, hogy beugrok…

- Ó, szia, Bella! – pattant fel, és odajött elém. Hátrébb húzódtam, mire felnevetett. – Ugyan, nem akarlak bántani. Inkább meg akarlak védeni.

- Mégis mitől? – kérdeztem, amikor végre megtaláltam a hangom.

- Edwardtól és a többi Cullentől.

- A többi Cullentől is? – kérdeztem, bár nem ez volt az ideillő kérdés. Azt kellett volna megkérdeznem, hogy tényleg viccesnek találja-e, hogy azt mondja nekem, meg akar védeni.

- Igen, tőlük is, persze.

- De… miért vannak ellenem?

- Mert Edward megöli azokat a vámpírokat, akiket gonosznak titulál. Igazából viszont azokat öli meg, akik csak eleget tesznek vámpíri kötelességüknek – magyarázta kicsit türelmetlenül. Összeborzongtam, amikor rájöttem, mik azok a vámpíri kötelességek: embereket ölni, kegyetlenül.

- Edward megölte a barátodat is – mondtam, bár ennek nem sok értelme volt.

- Igen, tudom. – Megrándult, mintha rám akarna ugrani, de aztán meggondolta magát.

- De akkor miért Melanie-t akartad megölni? – kérdeztem értetlenül.

- Mert azt hittem, ő végzett James-szel. Pedig az a rohadt kis Edward Cullen volt – köpte az utolsó szavakat.

- De… te eddig nem ellenem voltál?

- De csak, mert azt hittem, Melanie-val vagy. – Átkarolta a vállamat. – De szerencsére rájöttem, hogy rendes vámpír vagy.

- Azt nem mondanám – jegyeztem meg halkan.

- Ezt meg hogy érted? – nézett rám.

- Úgy, hogy én nem ölök többet embert. Állati vért fogok inni.

- Jaj, Bella. Abban semmi móka nincs. Egyébként is, Cullen azért mondta, hogy azt igyál, mert attól gyengébb vagy.

- Nem érdekel – söpörtem le a kezét a vállamról. Nem tudom, honnan jött ez a hirtelen bátorságom, de semmi félelem nem volt bennem, amikor a szemébe néztem. – Nem fogok ártatlan embereket ölni.

- Hát jó – adta meg magát. – Viszont akkor is azt tanácsolnám, hogy rejtőzz el valahol. - Mondjuk, menj vissza Casperbe, és kerüld el Forksot. Van egy olyan érzésem, hogy Edward itt fog keresni téged – mondta, de közben félrenézett. Nem tudom, miért. Talán, mert hazudott? Vagy csak elhallgatott előlem valamit?

- Azt… azt hiszem, tényleg jobb lenne Casperbe menni. – Igazság szerint nagyon is akartam maradni, viszont féltem Victoriától. Rettegtem tőle, mert belőle bármit ki tudtam nézni. Először kedves velem, de utána megöl. De mondjuk, miért is akarna megölni? Mert Mellel voltam napokon keresztül, vagy, mert beszélgettem azzal, aki megölte a szerelmét? Ez nem is számított igazán – Victoriának nem kellett ok, hogy öljön.

- Helyes – vigyorgott elégedetten. – Indulj el most azonnal.

Victoria – mint egy régi jó barát, aki segít, ahol tud – mosolyogva elmondta, merre kell mennem. Egy pillanatig elgondolkodtam azon, hogy a vámpíroknál büntetésként nincs-e önkénteskedés, ahol segíteni kell a rászorulóknak, mert ha van, akkor Victoria biztos csak ezért segít nekem. Ez után persze eszembe jutott egy másik, sokkal valószínűbb indok, amiben Victoria Oscar-díjat kaphatna: meg akar ölni, és ezért eljátssza, hogy jóban vagyunk, talán még segítséget is kérne tőlem Edward vagy bárki más megölésénél.

Miután nagy nehezen megszabadultam tőle, visszafutottam a Casperben lévő házhoz. Victoria tökéletes pontossággal mondta el az útvonalat, és úgy éreztem, végig az volt a célja, hogy engem iderángasson. Melanie megtanította, hogyan tüntessem el a nyomaimat, és – mivel tudtam, ha Casperben maradok, az felér egy öngyilkossággal -, ki is használtam ezt: folytattam az utat a Sziklás-hegység déli része felé.



Ha elolvastad, írj véleményt! :) Oh, és lenne egy kérdésem, amit már egyszer a chaten is feltettem és kaptam rá választ, de azért megkérdezném: szerintetek lehetséges, hogy valakinek a képessége miatt nem piros vagy aranybarna, hanem kék a szeme? :)