Barát vagy Ellenség? - 10. fejezet

Sziasztok! Itt a 10. fejezet! :) A múltkor elég kevés kommentet kaptam, és nem tudom, hogy ez csak azért van, mert sokan nyaralnak, vagy csak nincs kedvetek írni, de megkérnélek, hogyha elolvastátok, akkor írjatok egy-két szót ehhez! Köszönööm^^

Barát vagy Ellenség?

10. fejezet

Már harmadjára futottam át a sorokat, és amit leszűrtem, az nem volt túl kecsegtető. Az elejét nem volt nehéz megérteni: úgy gondolta – és ezt Edward is beismerte -, hogy „Cullen” ölte meg azt a számára fontos, számomra rejtélyes valakit. A végén viszont többet kellett gondolkodnom. Amikor először olvastam, arra gondoltam, én lehetek az a lány, viszont Edward nem tudja olvasni az én gondolataimat. A harmadik olvasáskor jöttem rá, hogy Mel viszont akkor még csak nem is sejthette, hogy rajtam nem fognak a képességeik.

Egy másik nagyon fontos dolgot is kiderítettem: Mel csak ki akart használni, én csak egy terv része voltam. Azért kellettem neki, hogy… miért is? Miért kellettem neki? Miért változtatott át? Miért nem írta le a tervet? Tudom, hogy azért, mert bármennyire is rejtett a hely, lehet, hogy valaki rátalál, de ha leírta volna, nem kellene örök létem alatt ezen agyalnom.

A nap lemenőben volt, és úgy döntöttem, lassan elindulok. Arra gondoltam, mivel Melanie nem él, ezek a cuccok úgysem kellenek neki. Gyorsan átnéztem a ruhákat, és azokat, amik jónak tűntek rám és illettek hozzám, begyömöszöltem egy sporttáskába, amit a ruhák között találtam.

Miután kiemeltem a táskát is, meglepve vettem észre, hogy a doboz alja igazából nem is az alja. Egy kartonlap volt ügyesen becsúsztatva, amit felemeltem, és ma már nem is tudom, hányadik alkalommal, meglepődtem azon, amit találtam. Pénz. Rengeteg pénz.

Fogalmam sem volt, Mel honnan szedett össze ennyi pénzt, de miután csak egy dolgot találtam, amit róla, egy vonzó, fiatal(nak) kinéző nőről el tudtam képzelni – a lopáson kívül persze, na, de mégiscsak Melanie-ról van szó, aki elég kalandvágyó -, inkább abbahagytam az ezen való gondolkodást. Nem tudtam, hogy ez lopásnak számít-e vagy sem, de végül is ő változtatott vámpírrá, ő vette el az életemet, ezért úgy éreztem, tartozik nekem, úgyhogy elvettem az összes pénzt.

Elővettem a kontaktlencsés dobozt, és kihalásztam egy pár halványbarna lencsét. Mivel a szemem színe úgyis aranybarna lesz egy idő múlva, úgy gondoltam, egy ahhoz hasonlót kéne választanom, hogy ne tűnjön fel azoknak, akikkel lehet, hogy még később is fogok találkozni, nem csak a temetésen.

A dobozka fedelére belülről egy tükör volt felragasztva, és amint beraktam a lencséket, megállapítottam, hogy tényleg olyan, mintha igazi lenne – ráadásul egyáltalán nem is szúrt, meg sem éreztem.

Miután a naplók egy részét és a kis dobozt is betettem a sporttáskába, kimásztam a barlangból és a helyére toltam a sziklát. A pumák éhes, könyörgő tekintetébe félelem vegyült, amikor elindultam feléjük. Fájt a szívem, hogy itt kell hagynom őket meghalni, de nem tehettem mást.

Kimentem a szabad levegőre, és felmértem a terepet. A nap már lement, az erdő ezen részén teljes sötétség uralkodott. Ha még ember lettem volna, iszonyatosan meg lettem volna rémülve, de vámpírként így is láttam mindent. Iránytűm nem volt, de tudtam, merről jöttem, és ez alapján könnyen megállapítottam, merre van észak.

Forks egy kisváros Washington államban, ami szinte mindig borús. Régen utáltam azt a helyet, viszont most igazán jól jött a felhős ég, ahol nem süt a nap.

Úgy tudtam, Montana erdőiben vagyok, ezért nyugatra indultam el. Végig az erdőkben maradtam, és ott futottam minden különösebb gond nélkül. Emberekbe szerencsére nem botlottam, viszont az erdőnek is vége lett egyszer. Egy nagy bevásárlóközpont volt a közelemben, és láttam, hogy nem messze húzódik a város. Nem tudtam, hol lehetek, de az autók rendszáma washingtoni volt. Egy hosszú, egyenes út vezetett be az igazi városba, és szerencsére ki volt rakva egy tábla, ami nagy betűkkel hirdette: Üdvözöljük Seattle-ben!

Régebben már jártam itt, és azt tudtam, hogy a repülőtérről merre kell menni. Szükségtelenül az erdő szélén haladtam tovább arra, amerre a repteret sejtettem. Nemsokára meg is láttam a nagy gépeket, és az épületet is. Ez volt az a hely, ahol még éjszaka is nyüzsögtek az emberek, ezért nagyon óvatosan mentem el mellette.

Miután felelevenítettem magamban, merre is kell menni, szélsebesen rohantam Forks felé. Csalódottan és idegesen vettem észre, hogy sikerült egy olyan helyre megérkeznem, ahol az egész városon át kell vágnom Charlie, vagyis az apám házáig. Egy kisváros ilyenkor már alszik, gondoltam, és a járdán mentem tovább a házig.

Nem számoltam azokkal, akik éjjel is dolgoznak: a rendőrökkel. Ha apám nem lett volna helyi zsaru, talán fel sem ismernek, de miután Charlie nemrég halt meg, nem volt nehéz kikövetkeztetni, miért lehet itt valaki, aki feltűnően hasonlít rá. A velem szembe jövő rendőr szemén láttam, hogy felismert, de mégis mintha félt volna tőlem.

- Te… te nem Isabella Swan vagy? – kérdezte, amikor mellém ért.

- Bella – javítottam ki, mert nem szerettem, ha a teljes nevemen szólítanak.

- Bella, bocs. A temetésre jöttél? – hunyorgott. El is felejtettem, hogy sötét van, és csak egy utcai lámpa ég, aminek a fényét takarják a fák.

- Az az igazság, hogy nem tudom, mikor lesz – húztam el a számat.

- Holnap. Mit fogsz addig csinálni?

- Arra gondoltam, hogy beköltözhetnék apám házába.

- Te, Bella, hány éves is vagy? – húzta össze a szemöldökét, mint aki rosszat sejt.

- Tizennyolc – válaszoltam szemrebbenés nélkül, bár ez nem volt teljesen igaz. Hivatalosan csak szeptemberben leszek annyi, de az alig egy hónap múlva lesz.

- Ja, jó. Akkor nincs gond. Egyébként te vagy az egyedüli örökös, mert anyád férje lemondott mindenről a te javadra.

Jaj, Phil! Vajon ő hogy bírja ki mindezt? Hálás voltam azért, amit tett, pedig valószínűleg neki ez még nálam is jobban fáj.

- Holnap a temetés után el is rendezhetnéd a papírmunkát – mondta vidáman.

- Nem is tudom – mondtam, mivel tudtam, hogy akkor rájönnek, hogy még nem vagyok tizennyolc. – Nem lehetne majd máskor? Azt hiszem, jót tenne nekem pár nap vagy talán pár hét, amíg újra tudnék ilyeneken gondolkodni. – Sosem voltam jó színésznő, ezért kicsit örültem annak, hogy a fájdalmas arckifejezésem igazi.

- Jó, hát persze. És mondd csak, neked nincs még egy éved a suliban? – kérdezte olyan arccal, mint, aki le akar buktatni.

- De még van. Úgy gondoltam, átiratkozom a forksi gimnáziumba.

- Azt is segíthetek majd elintézni. Elvigyelek holnap a temetésre?

Még érzékeltem, hogy beszél, – mintha azt mondta volna, hánykor kezdődik a szertartás -, de a szavai beleolvadtak a háttérzajba, ugyanis megpillantottam egy árnyat egy kicsit arrébb a szemközti oldalon, az erdőben. Victoria vörös haját a szél dobálta, és ettől kísértetiesen olyan volt, mintha a hajtincsei lángnyelvek lennének. Gonosz vigyorra húzta a száját, és a szemével intett, hogy ennek a rendőrnek nincs sok hátra, ha itt marad, majd lassan, emberi tempóban elindult felénk.

- Bella! Bella! – szólongatott a rendőr, akinek még a nevét sem tudtam.

- Jaj, elnézést, csak… - kezdtem volna, de a kezével megállított.

- Semmi baj. – Valószínűleg azt hitte, hogy a szüleim halálához van köze a figyelmetlenségem. - Szóval, akkor az úgy jó, ha holnap érted megyek?

- Nem, nem kell. Megoldom, de én már sietnék. – Láttam az arcán, hogy össze van zavarodva, hiszen hova siethetnék itt ilyenkor. Victoria szája egyre szélesebbre húzódott, már csak pár méterre volt tőlünk. – Úgy értem, fáradt vagyok. Szeretnék holnap kipihenten menni a temetésre.

- Oh, jó. Akkor holnap találkozunk – intett, majd elindult.

Nem foglalkoztam azzal, hogy az illem úgy kívánná, hogy köszönjek, hanem elindultam Victoria felé, ő azonban befutott az erdőbe. Féltem utána menni, ezért inkább mentem tovább apám háza felé.

Ő a város szélén lakott, egy emeletes házban. Charlie járőrkocsija nem állt a ház előtt, ahogy eddig mindig – kivéve persze, amikor dolgozni ment. Volt kulcsom a házához, de azt sosem hordtam magamnál; mindig a phoenixi házunk előszobájában, egy kisasztalkán lévő tálban volt elveszve a többi kulcs között.

Először arra gondoltam, hogy nem fogok bejutni, de amint felértem az ajtóhoz, észrevettem, hogy az tárva-nyitva áll. Idegesen beléptem, majd megláttam a kanapén terpeszkedő Victoriát, aki meglepetten nézett rám, amikor megjelentem – mintha nem számított volna arra, hogy beugrok…

- Ó, szia, Bella! – pattant fel, és odajött elém. Hátrébb húzódtam, mire felnevetett. – Ugyan, nem akarlak bántani. Inkább meg akarlak védeni.

- Mégis mitől? – kérdeztem, amikor végre megtaláltam a hangom.

- Edwardtól és a többi Cullentől.

- A többi Cullentől is? – kérdeztem, bár nem ez volt az ideillő kérdés. Azt kellett volna megkérdeznem, hogy tényleg viccesnek találja-e, hogy azt mondja nekem, meg akar védeni.

- Igen, tőlük is, persze.

- De… miért vannak ellenem?

- Mert Edward megöli azokat a vámpírokat, akiket gonosznak titulál. Igazából viszont azokat öli meg, akik csak eleget tesznek vámpíri kötelességüknek – magyarázta kicsit türelmetlenül. Összeborzongtam, amikor rájöttem, mik azok a vámpíri kötelességek: embereket ölni, kegyetlenül.

- Edward megölte a barátodat is – mondtam, bár ennek nem sok értelme volt.

- Igen, tudom. – Megrándult, mintha rám akarna ugrani, de aztán meggondolta magát.

- De akkor miért Melanie-t akartad megölni? – kérdeztem értetlenül.

- Mert azt hittem, ő végzett James-szel. Pedig az a rohadt kis Edward Cullen volt – köpte az utolsó szavakat.

- De… te eddig nem ellenem voltál?

- De csak, mert azt hittem, Melanie-val vagy. – Átkarolta a vállamat. – De szerencsére rájöttem, hogy rendes vámpír vagy.

- Azt nem mondanám – jegyeztem meg halkan.

- Ezt meg hogy érted? – nézett rám.

- Úgy, hogy én nem ölök többet embert. Állati vért fogok inni.

- Jaj, Bella. Abban semmi móka nincs. Egyébként is, Cullen azért mondta, hogy azt igyál, mert attól gyengébb vagy.

- Nem érdekel – söpörtem le a kezét a vállamról. Nem tudom, honnan jött ez a hirtelen bátorságom, de semmi félelem nem volt bennem, amikor a szemébe néztem. – Nem fogok ártatlan embereket ölni.

- Hát jó – adta meg magát. – Viszont akkor is azt tanácsolnám, hogy rejtőzz el valahol. - Mondjuk, menj vissza Casperbe, és kerüld el Forksot. Van egy olyan érzésem, hogy Edward itt fog keresni téged – mondta, de közben félrenézett. Nem tudom, miért. Talán, mert hazudott? Vagy csak elhallgatott előlem valamit?

- Azt… azt hiszem, tényleg jobb lenne Casperbe menni. – Igazság szerint nagyon is akartam maradni, viszont féltem Victoriától. Rettegtem tőle, mert belőle bármit ki tudtam nézni. Először kedves velem, de utána megöl. De mondjuk, miért is akarna megölni? Mert Mellel voltam napokon keresztül, vagy, mert beszélgettem azzal, aki megölte a szerelmét? Ez nem is számított igazán – Victoriának nem kellett ok, hogy öljön.

- Helyes – vigyorgott elégedetten. – Indulj el most azonnal.

Victoria – mint egy régi jó barát, aki segít, ahol tud – mosolyogva elmondta, merre kell mennem. Egy pillanatig elgondolkodtam azon, hogy a vámpíroknál büntetésként nincs-e önkénteskedés, ahol segíteni kell a rászorulóknak, mert ha van, akkor Victoria biztos csak ezért segít nekem. Ez után persze eszembe jutott egy másik, sokkal valószínűbb indok, amiben Victoria Oscar-díjat kaphatna: meg akar ölni, és ezért eljátssza, hogy jóban vagyunk, talán még segítséget is kérne tőlem Edward vagy bárki más megölésénél.

Miután nagy nehezen megszabadultam tőle, visszafutottam a Casperben lévő házhoz. Victoria tökéletes pontossággal mondta el az útvonalat, és úgy éreztem, végig az volt a célja, hogy engem iderángasson. Melanie megtanította, hogyan tüntessem el a nyomaimat, és – mivel tudtam, ha Casperben maradok, az felér egy öngyilkossággal -, ki is használtam ezt: folytattam az utat a Sziklás-hegység déli része felé.



Ha elolvastad, írj véleményt! :) Oh, és lenne egy kérdésem, amit már egyszer a chaten is feltettem és kaptam rá választ, de azért megkérdezném: szerintetek lehetséges, hogy valakinek a képessége miatt nem piros vagy aranybarna, hanem kék a szeme? :)