Barát vagy Ellenség? - 6. fejezet

Sziasztok! Köszönöm a kommenteket, ehhez is várom őket! :D

Barát vagy Ellenség?

6. fejezet

Victoria mintha felismerte volna, ki érkezett, egy pillanatig ellazult, majd újra megpróbált kibújni a szorításomból. Szerencsére Melanie jól megtanította, hogyan kell lefogni, hogy ne tudjon menekülni, ezért a nő csak próbálkozott.

- Tudod, aki kint vár, meg fog téged ölni – mondta, de a hangja eléggé élettelen volt, mivel a nyakát szorosan fogtam. Nem tudtam, hogy higgyek-e neki, vagy sem, ezért úgy döntöttem, várok. Az a valaki biztos miattunk jött, de akkor hol lehet már?

Épphogy ezt kigondoltam, egy árny ugrott be az ablakon, túl gyorsan, hogy első pillantásra meg tudjam állapítani, ki lehet az. Második pillantásra pedig egyelőre nem volt esélyem, mivel ijedtemben elengedtem Victoriát, aki ezt kihasználva elkapott engem, és a hajamnál hátrahúzva tartott.

- Engedd el! – tört fel morgásként az érkező vámpír szájából. Az illata ismerős volt, és arra jutottam, Cullen az.

- Már mért engedném el? – köpte megvetően a szavakat Victoria. – Melanie embere. Azé a dögé, akinek a lelkén szárad James halála.

- Nem, rosszul tudod. – A hangja nagyon nyugodt volt. – Nem Melanie ölte meg Jamest.

Pár pillanatig csönd volt a szobában, csak az én nyögéseimet lehetett hallani, amik annak következtében hagyták el a számat, hogy Victoria idegességében a hajamat húzogatta.

- Tényleg nem tudsz innen kimenekülni – mondta Cullen, de nem értettem, miért. Hiszen nem kérdezte senki!

- Te… honnan…? - próbálta kérdezni a nő.

- Tudok valamit, amit te nem. – Hallottam a hangján, hogy mosolyog. – És mindent tudok, amit te is.

- Tessék?

Victoria elfelejtette, hogy engem túszként tartott, ezért, amikor közelebb ment Cullenhez, engem elengedett. Fellélegeztem, és örömmel tapasztaltam, hogy még nem vette észre, hogy a foglya szabad.

Azon gondolkodtam, hogyan juthatnék ki anélkül, hogy észrevennék. Victoria faggatta a fiút, de Cullen, mintha várna valamire, nem mondott semmit. Óvatosan, nehogy zajt csapjak felkaptam a táskámat, és, mintha ez lett volna a végszava, a fiú megfogott, és kiugrottunk az ablakon, majd elkezdtünk futni.

Nem mertem csinálni semmit, és láttam, hogy semmi esélyem ellene, ezért inkább úgy döntöttem, kihasználom az alkalmat és gondolkozom a körülöttem történő érthetetlen dolgokon.

Például azon, hogy ki lehet a jók és ki a rosszak között, illetve, hogy ki van velem és ki ellenem – ugyanis nem voltam abban sem biztos, hogy a jófiúk között játszom. Ha Melanie jót akart nekem, akkor Victoria és Cullen rosszak. Mondjuk Victoria tényleg nem velem van, mivel megpróbált megölni, viszont Cullen… Mel ellensége, de az előbb mentett meg. De ki tudja, hova visz?

A fák, a sziklák csak suhantak el mellettem, szinte semmit sem tudtam felfogni belőlük, de valami azt súgta, jó helyre megyek. Egyik részem Melanie-nak hitt, a másik azt gondolta, benne sem bízhatok meg, de volt még egy harmadik, nagyon-nagyon apró folt bennem. Egy kis rész, amelyik azt remélte, csak valami félreértés történt, és senki nem akar megölni senkit sem – vagy legalábbis engem nem.

Észre sem vettem, hogy megálltunk, csak azt, hogy Cullen szólongat. Amikor föleszméltem, kíváncsi és kérdő szemekkel nézett rám, de egyelőre nem foglalkoztam vele. Jobban érdekelt, hogy vajon hol lehetek.

Úgy emlékeztem, nem hagytuk el az erdőségeket, tehát még valahol a Sziklás-hegységben kellett lennünk. Egy fára épült kis házban voltunk, amit valószínűleg gyerekeknek építhettek. Csak egy egyszerű négyszögletű fapadlós „ház” volt, ahova egy létrán lehetett feljutni, de nekünk ez nem kellett – egyrészt azért, mert már fent voltunk. Teteje is volt, de oldalt csak pár tartógerendából és egy alacsony korlátból állt.

Ha szökni akartam volna, le tudtam volna ugrani, de gondoltam, ha valamiért kellek a fiúnak, egy egyszerű mozdulattal elkapna.

- Miért mentettél meg? – kérdeztem meg, amint befejeztem a nézelődést.

- Talán meg akartál halni? – kérdezett vissza érdeklődve. Ahelyett, hogy rögtön rávágtam volna, hogy nem, inkább őt bámultam.

Bronzszínű haja művészi rendetlenségben állt, aranyló szemeiben pedig kíváncsiság ült; tökéletes volt, még egy vámpírhoz képest is.

- Szóval? – kérdezte újra.

- Nem akartam meghalni – most, tettem hozzá magamban. – Neked miért nem vörös a szemed? – Vajon a vámpíroknál ez intim kérdés?

- Mert csak állati vérrel táplálkozom.

- Ez nekem eszembe sem jutott! Szóval, nem kell megölnöd senkit? – lelkesedtem. Ez azt jelenti, hogy élhetek anélkül, hogy bárki is meghalna miattam.

- Senkit se – válaszolta mosolyogva.

- És miben különbözik az állatvér az emberétől? – Pár hete még nem gondoltam volna, hogy ezt ilyen lelkesen fogom kérdezni.

- Kicsit más. Az emberi vér finomabb és több erőt ad, de ha nem akarsz megölni senkit, élhetsz állatvéren is. – Pár percig csöndben ültünk, aztán újra megszólalt. – Hogyan változtál át?

- Melanie tette. Én… nem is emlékszem rá. Csak arra, hogy iszonyatosan fájt és utána minden olyan furcsa volt. – Még senkinek nem meséltem az átváltozásomról, igaz, nem is tudtam volna kinek. – Te mikor változtál át?

- 1918 nyarán. Akkor pusztított a spanyolnátha, és Carlisle a kórházban talált rám, aztán átváltoztatott.

- Carlisle…? – kérdeztem arra utalva, hogy ő mégis kicsoda.

- Egy orvos volt, most pedig úgy tekintek rá, mint az apámra – mondta lágyan. – Engem átváltoztatott, aztán Esmét, Rosalie-t és Emmettet. Utána még hozzánk költözött Alice és Jasper, és így lettünk a Cullen család.

- Ez fura. Mármint Melanie mindig azt mondta, a vámpírok nem élnek közösségben. Aztán mindig elhallgatott. Talán rátok gondolt?

- Nem hiszem. Van egy nagy család, a vámpírok feje, a Volturi. Ők tartatják be a vámpírok szabályait. – Bólintottam, hogy a szabályokat már hallottam. – Ez a klán nagyon sok vámpírból áll, a legtöbbjüknek fura képességeik is vannak.

- Neked van valamilyen képességed?

- Van. – Kíváncsian néztem rá. – Gondolatolvasó vagyok.

Ez meglepett, de valamiért nem hittem neki. Az én gondolataimra eddig mért nem válaszolt? Erősen koncentráltam egy mondatra, hátha válaszol: most is hallasz? Nem jött válasz.

- Nem is tudsz olvasni a gondolataimban.

- A tiédben nem. – Szemei az arcomat fürkészték. – És ez meglep. Eddig még sosem történt ilyen.

- Melanie képessége sem működik rajtam – jegyeztem meg csendesen.

- Érdekes. Talán pont ez a képességed: nem hat rád más képesség.

- Amúgy hogy hívnak? – kérdeztem meg, mivel elég kínos volt, hogy arról beszélünk, az agyam más, mint a többieké, miközben a nevét sem tudom.

- Edward Cullen.

- Én pedig Bella – mutatkoztam be, pedig biztos voltam abban, hogy már kiolvasta valakinek az agyában – ha nem is az enyémben.

- Örülök, hogy találkoztunk, Bella – mosolygott féloldalasan, ami nagyon jól állt neki.

- Miért akarod megölni Melanie-t?

- Igazság szerint ők akarnak megölni. Vagyis Victoria nem tudja, hogy ki vagyok igazából, de ha megtudná, meg akarna ölni, ezért inkább úgy próbálom megelőzni azt, hogy a bosszúvágya miatt erősebb legyen, hogy megölöm, mielőtt megtudná. – Furcsa volt, hogy ilyen lazán beszélt arról, hogy kit öl meg.

- És Melanie?

- Elmondom a teljes igazságot – mondta, én pedig fellélegeztem, hogy valaki végre tényleg elmondja nekem az igazat. – A családommal mindig beiratkozunk valamilyen városnak az iskolájába, azt kijárjuk és megyünk egy másik városba, ahol újrakezdjük az egészet. Viszont nyár van, és úgy döntöttem, ezt a nyarat nem unatkozom végig, hanem leszámolok az olyan vámpírokkal, akik tényleg gonoszak. Azokkal, akik nem csak megölik az embereket, hanem játszanak is velük. Így volt ez James-szel és Aaronnal is. Csakhogy Melanie és Victoria túlságosan is kötődött hozzájuk, szóval mindketten meg akarták ölni azt, aki végzett velük. Melanie a közelben volt, amikor megöltem Aaront, és ő meglátott engem. Rövid kutatás után rájött, hogy ki vagyok. Amikor James-t öltem meg, Melanie majdnem elkapott, de elmenekültem. Victoria viszont észrevette őt, és arra következtetett, hogy ő ölte meg James-t.

- És mi volt az este?

- Rátaláltam Victoriára, mert mint mondtam, vele akarok hamarabb végezni, de ő jobban ismerte ezt a hegységet, mint én, és elmenekült.

- Csak azt nem értem, hogy ha annyira meg akarod őt ölni, akkor miért mentettél meg ahelyett, hogy megölted volna? – értetlenkedtem.

- Mert féltem, hogy téged használ fel ellenem – mondta lágyan. – Képes lett volna megölni is.

Féltett? Engem? Hiszen nem is ismert! Mondjuk, lehet, hogy alapból mindenkit megvéd, akit csak tud.

- Egyébként van még valami – folytatta komoly tekintettel, és én kíváncsian előredőltem. – Melanie…

Kezdte volna, de nem tudta folytatni, mert valaki felugrott mellénk, engem lesodort, őt pedig a nyakánál szorongatta. Nem tudtam gondolkodni azon, hogy ki lehetett a támadó, csak arra az egy hangra tudtam koncentrálni, ami Edwardé volt és úgy hangzott: fuss.

Ha elolvastad, írd le a véleményedet! Köszönöm! :)

Barát vagy Ellenség? - 5. fejezet

Sziasztok! Köszönöm az előző fejezethez írt kommenteket! :) Ehhez is írjatok, légyszi! :D Nem írok ki kommenthatárt, de ha nem írtok kommenteket, nem lesz új fejezet. Köszönöm! :)

Barát vagy Ellenség?

5. fejezet

A földön ültem Mike hullája mellett, amikor Melanie megérkezett. A szeme élénkvörösen csillogott, és látszott rajta, hogy már nem éhes. Megvetően rám nézett, majd mintha rájött volna arra, hogy valami rosszat tett, felvett egy együtt érző mosolyt.

- Jaj, Bella, drágám! – Leült mellém és átkarolta a vállamat. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de hozzá kell szoknod ehhez. Ez normális, nincs benne semmi rossz.

- De igenis van! – szólaltam meg egy perc csönd után és Melre szegeztem a tekintetem. – Megöltem még egy embert! Nem mondhatod komolyan, hogy ez normális. Előtte volt még egy egész élet!

- Csengettek neki, meghalt, ennyi. – Aztán, mintha eszébe jutott volna valami fontos, megváltozott az arca. - Ó, Bella! El kell mennünk innen. Úgy értem a városból.

- Miért? – kérdeztem értetlenkedve. A nő beleszagolt a levegőbe, és az arcán félelem futott át.

- Azt majd elmagyarázom. Siessünk!

Megragadta a kezemet és magával húzott. Az erdő felé tartottunk, majd amikor beértünk a fák sűrűjébe, elkezdtünk futni észak felé. Nem értettem, mi elől futunk, de volt egy olyan érzésem, hogy a bronzhajú fiúhoz és a vámpírnőhöz van köze.

Általában futáskor szabadnak éreztem magam, de a szabadságérzet helyét a nyugtalanság, a félelem és a vámpírélet elleni gyűlölet vette át. Ha Melanie nem változtatott volna át, most valószínűleg otthon lennék és élném nyugodt kis életemet, amiben soha nem történik semmi, és amiben nem üldöznek vérszomjas lények. Mondjuk, azt sem tudtam, mi elől menekülök pontosan, de futottam, mert az ösztöneim azt súgták, fussak.

A fák és a sziklák összevisszaságában még vámpír létemre sem sikerült rájönnöm, merre vagyunk. Egyszer át kellett ugranunk egy folyót, és amikor még egyszer elérkeztünk egyhez, arra gondoltam, hogy körbe-körbe megyünk. És talán így is volt, de végül biztos, hogy Casper városától északra mentünk, mert még egyszer átmentünk egy folyón. Ha mindhárom ugyanaz volt, akkor most az eredeti irányba megyünk, de ha csak kettő volt belőlük ugyanaz, akkor ki tudja. Jézusom, miért agyalok én ezen? Talán életem utolsó perceit töltöm, és én azon gondolkozom, hogy vajon ugyanazokon a folyókon mentem-e át!

Amikor egy kis tisztáson futottunk át, Melanie hátranézett és közölte, hogy már nincs messze a hely, ahová rohantunk. Igaza volt; alig két perc alatt egy kis faházban találtam magamat.

Elég otthonosan volt berendezve, de nem volt modern. Csak egy helységből állt, ahol egy csomó könyvespolc és szekrény, kanapé, három fotel és egy kandalló foglalt helyet. Mel leült a kanapéra én pedig befészkeltem magam az egyik fotelba. Melegség járt át, ahogy néztem az öreg falakat, és elképzeltem, hogy kakaót szürcsölgetve, könyvet olvasva ülök a kandallóban lobogó tűz mellett. De ez az álomkép szertefoszlott, amikor rájöttem, hogy menekülök valaki elől, ráadásul a véren kívül nem iszok semmit, a tűz pedig megölne.

- Ki elől futottunk? – érdeklődtem.

- Ez egy hosszú és unalmas történet, drágám – húzta el a száját Mel, miközben szemében megjelent az a csillogás, amit már rég nem láttam. Úgy éreztem, kerülni akarja a témát, mintha félne attól, hogy mond valami olyat, amit nekem nem szabadna megtudnom.

- Azt hiszem, jogom van tudni, mi elől menekülök – követeltem csendesen. Melanie szeme haragosan megvillant és egy pillanatra megláthattam igazi, vámpír énjét. Nyeltem egy nagyot, miközben arra gondoltam, talán mégsem kellett volna kíváncsiskodnom.

- Talán – mordult fel, majd belekezdett a mesélésbe unott hangon. Szemén viszont látszott, hogy vigyáz arra, mit mond. – Még Casperben kiugrott elénk az a vörös hajú nő, Victoria. Ő üldöz minket, vagyis inkább engem. És hogy miért? Mert úgy tudja, hogy egy ismerősöm megölte az ő egyik ismerősét. – Éreztem, hogy az „ismerős” szón nem pusztán barátságot ért, de nem akartam tovább feszíteni a húrt, úgyhogy inkább csöndben maradtam. – Persze nem így volt. Mindkettőnk barátját ugyanaz a vámpír ölte meg. – Az arcáról lerítt, hogy várja az édes bosszút. – Victoria már majdnem egy éve üldöz miatta, nekem meg folyton menekülnöm kellett. Utoljára két hónapja támadt rám, ezért úgy gondoltam, vagy meghalt, vagy rájött, mi történt igazából. Képzelheted mekkora meglepetés volt nekem!

- És ki volt az a fiú?

- Cullen – mondta megvetően, de én ebből semmit sem értettem. – Ő ölte meg őket. – Láttam rajta, hogy neveket nem fog mondani, csak így utal rájuk.

- Miért nem támadtál rá most?

- Mert Victoria is ott volt. – Kérdőn néztem rá, mert nem értettem, hogy ez miért akadályozta meg. – Ahogy ismerem Victoriát, nem hagyta volna, hogy megöljem Cullent, hanem rám támadt volna. És akkor Cullen is. Könnyedén megölhettek volna, és te se lettél volna sokáig szemtanú – mondta, bár nem hittem, hogy tényleg aggódik miattam.

- És most mit fogsz csinálni?

- Fogunk, drágám! – javított ki, aminek nem örültem. Én nem akartam részt venni semmilyen bosszúhadjáratban. – Valószínűleg menekülünk, aztán, miután jól felkészültünk, lecsapunk rá, utána Cullenre is. Mondjuk, Cullen lehet, hogy már halott. – Még a vállát is megvonta, és nem értettem, miért nem izgatja jobban. – Egyébként, még van pár napunk, amíg ránk talál.

- Nem megyünk vissza Casperbe? Otthagytam a mobilomat – mondtam kétségbeesetten. Nem tudtam fejből senkinek sem a számát, még a sajátomat is alig tudtam megjegyezni, úgyhogy az aggódás járt át, amikor arra gondoltam, hogy a szüleimmel való kapcsolatomnak – még ha telefonos is – annyi.

- Sajnálom, drágám, de nem.

A gyomrom lehetetlenül apróra zsugorodott. Eddig is tudtam, hogy egyszer meg kell velük szakítanom minden kapcsolatot, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar, és ilyen kíméletlenül. Tudtam, hogy nem mondhatom el nekik, mi folyik körülöttem, de a remény halvány szikrája mindig bennem élt. Mostanáig.

- Melanie! Ezt nem teheted! – üvöltöttem az arcába. – Átváltoztattál, pedig én nem akartam, belekevertél egy kétszemélyes háborúba, aminek semmi köze hozzám, és most még a szüleimet, az utolsó szálat, amibe kapaszkodtam akkor, amikor arra gondoltam, meg kéne magam ölni, is elszakítod tőlem. Kegyetlen vagy! – vágtam hozzá, majd kirohantam.

Hallottam, hogy utánam kiált kétszer, és azt mondja, ne menjek, mert nem találok vissza, de nem érdekelt. Nem is akartam visszatalálni. El akartam menni, minél messzebbre ettől a nőtől és reméltem, hogy soha többet nem látom viszont.

Először csak futottam egyenesen előre, de aztán úgy döntöttem, megpróbálom megtartani a kapcsolatot a szüleimmel, úgyhogy elindultam arra, amerről jöttünk. Akkor nagy menekülésben voltam, de vámpírmemóriámmal nagyjából vissza tudtam emlékezni arra, merre jártunk. Átugrottam a folyókon, és már a Sziklás-hegység ismerős részein rohantam. Egészen addig, amíg be nem szakadt alattam a föld. Az esés váratlan volt és annyira meglepődtem, hogy felsikítottam. Amikor körülnéztem, rájöttem, hogy ismerős helyen járok. Ugyanaz a gödör volt, amibe Mellel estünk be. Az egyetlen különbség egy újabb hulla volt.

Egy göndör hajú fiú üveges szemei egyenesen rám meredtek. Ugyanúgy meg volt tisztítva, mint a másik férfi hulla, aki még mindig ott hevert a lányé alatt, ahol múltkor volt. Karja és lábai hátracsavarodva álltak. Ó, Istenem! Nem a végtagjaik voltak kicsavarodva, hanem a nyaka volt száznyolcvan fokos szögben elfordítva.

Gyorsan kimásztam a veremből, leporoltam magam és rohantam a ház felé. Minden csendes volt és, bár tudtam, hogy senki sem szokott az erdő ezen részén járni, mégis halkan és óvatosan közlekedtem. Beléptem a házba, és elindultam a szobám felé, ahol a telefonomat hagytam. Rossz előérzetem volt, de arra gondoltam, hogy bárki is van itt, én vagyok az erősebb.

Bementem az ajtómon és odamentem az ágyamhoz, ahol a táskámat tartottam, csakhogy az nem volt ott.

- Ezt keresed? – szólalt meg egy hang mögülem, mire ijedten fordultam felé. Victoria állt az ablak előtt és nyájasan mosolygott rám. Egyik kezében a telefonomat, a másikban a táskámat tartotta. – Felhívjam anyucit? – kérdezte mézédes gúnnyal a hangjában.

- Te… mit keresel itt?

- Hol van Melanie? – A hangja már kevésbé volt csöpögős.

- Valahol északon – mondtam ijedten.

- Pontosabban!

Közelebb jött hozzám, én meg automatikusan hátrálni kezdtem. Odaugrott hozzám, kezéből eldobott mindent, megfogta a karomat és csavart rajta egyet. Fájdalmamban felkiáltottam, és amint ki akartam mondani, hogy nem tudom, pontosan hol van, megfogta a nyakamat.

- Ne merj átverni! – Minden szót külön hangsúlyozott.

A halálfélelmem egyre nőtt, amikor eszembe jutott, hogy Melanie megtanította, hogyan szabadítsam ki magam ilyen helyzetekben: tereljem el a figyelmét – fájdalommal, persze – és a meglepetés erejét kihasználva szorítsam le. Nem tűnt úgy, mint aki számol azzal, hogy megpróbálok védekezni, ezért igencsak meglepett volt, amikor belerúgtam a lábába. Meglepetésében – ahogy reméltem – lazított a nyakam szorításán. Kibújtam a keze alól, a karjánál fogva megforgattam és lefogtam.

Örültem annak, hogy ezt ügyesen megcsináltam, de a pánik elkezdett nőni bennem, amikor rájöttem, hogy fogalmam sincs, mit kell ezután csinálni. Mel azt nem tanította meg. Victoria is észrevette, hogy eddig tartott az önbizalmam, és felnevetett.

- Na, mi van, kislány? – kérdezte megvetően. – Már bánod, hogy nem maradtál otthon, ugye? Igen, szerintem is…

Valószínűleg még sokáig folytatta volna a szövegelést, de egy kintről jövő morgás a torkára fagyasztotta a szót. Az enyémre is.

Barát vagy Ellenség? - 4. fejezet

Sziasztok! Mindenki utálja a kommenthatárokat - én is -, de a kommentek számával egyenes arányban csökken az önbizalmam, és ennek az lesz a vége, hogy megunom a történet írását és nem lesz több fejezet. Szóval: minimum 8 kommentet szeretnék! Az szerintem egyáltalán nem sok, tekintve, hogy 37 rendszeres olvasóm van. Csak akkor rakom fel a következő fejezetet, ha lesz 8 komment! Köszönöm!

Barát vagy Ellenség?

4. fejezet

 

Napok teltek el, és én egyre jobban beleszoktam a vámpír életbe. Melanie megtanított harcolni, bár még volt mit gyakorolnom. Nagyon hiányzott a családom, és bántott a gondolat, hogy valószínűleg többet nem találkozhatok velük, de rájöttem, hogy a futás kikapcsol. Az az iszonyatos sebesség, amitől, ha még ember lennék, rosszul lennék, viszont vámpírként csodálatos volt. Az érzéstől, hogy gyorsabb vagyok a szélnél, szabadnak éreztem magam és megnyugtatott, elfeledtette minden gondomat.

- Gyengébb vagy, mint általában – jegyezte meg Mel egy edzésünk alatt. Éppen azt gyakoroltuk, hogy ha valakit követek, hogyan támadjak rá, de már másodjára rontottam el – mindig túl hangos voltam. – Lehet, hogy el kéne menni vadászni, drágám – mondta mosollyal az arcán.

Ő azt mondja, hogy a vadászatnál nincs jobb dolog, de szerintem nem túl jó megölni egy ártatlan embert. A múltkori, és egyben az első, vadászatom után – és közben is – rettenetes lelkiismeret furdalásom volt, és még most is bántott a gondolat.

- Én is fogok vadászni; már régen voltam – mondta éhes szemekkel, amik most feketén ragyogtak.

- Hurrá. – A lehető legunottabb hangon mondtam, miközben nyeltem egy nagyot. Be kellett ismernem, hogy tényleg gyengének éreztem magam, de az újabb gyilkosság gondolata nem nagyon tetszett.

- Szerintem nincs értelme most edzeni. Én visszamegyek a házba – amint kimondta már el is tűnt a szemem elől.

Nem akartam visszamenni én is, ezért felmásztam az egyik fa tetejére, és onnan nézelődtem. Vajon mit csinálhat Melanie egyedül a házban? Sokszor zárkózott be a szobájába, de nem mertem megkérdezni, mit csinál ott. Néha mintha síráshoz hasonló hangokat adott volna ki, és sokszor hallottam valakihez beszélni; dühösen, elkeseredetten. Talán gyászol valakit?

Szinte semmit nem tudtam Melanie életéről az átváltozása után, és nem hittem volna, hogy örülne a kérdéseimnek, úgyhogy inkább figyelmen kívül hagytam a bezárkózásait.

A lemenő nap vörösesre festette az égbolt alját, és varázslatos volt az éles szemeimmel nézni, ahogy egy repülő madár fekete tollain megcsillannak a napsugarak. A szabadság és a függetlenség csillogott a tollain. Ezt ember szabad szemmel nem láthatja, de én örültem annak, hogy láthattam. Vajon Renee mit szólna ahhoz, ha tudná, mi vagyok? Biztosan kiakadna, de nincs is semmi értelme ezen gondolkozni, hiszen ezt nem mondhatom el neki.

A gondolat, hogy talán sosem láthatom többet az anyámat, bűntudatot okozott – pedig nem is én tehettem róla. Bántott a gondolat, hogy akármennyire is szeretnék vele találkozni, ez nem oldható meg. Mégsem állíthatok haza azzal a szöveggel, hogy a táborban megtanultam alvás és légzés nélkül élni, illetve, hogy mostanában vért iszom.

Elfordítottam a fejemet, mintha ezzel a mozdulattal elfelejthetném az aggodalmaimat, és megpróbáltam másra koncentrálni: a ma estére. Ma újra vadászni fogok; megint megölök egy szerencsétlen embert, aki nem tehet semmiről. Miért ilyen velem a Sors? Miért kell ölnöm ahhoz, hogy életben maradjak? Az égbolt már sötét volt – és baljóslatú.

Sóhajtottam egy nagyot, majd elnéztem a ház irányába, és megláttam Melanie-t, aki felém futott. Észrevette, hogy őt nézem, és integetett nekem, jelezve, hogy indulunk. Leugrottam a fáról, majd odarohantam hozzá.

- Indulhatunk? – kérdezte vigyorogva, mire én aprót bólintottam. Száját még szélesebbre húzta, és már ment is a város felé.

Nem igazán értettem, miért megyünk már ilyen korán, hiszen még csak tizenegy volt, de éreztem, hogy szükségem van a táplálékra. Hétköznap volt, így a városban csak egy-két ember járkált, autó viszont több volt, ezért próbáltunk sötét utcákban és óvatosan közlekedni. Nem tudtam, mi alapján választja ki az áldozatot, de Melanie minden egyes közelünkben lévő embert megvizsgált és megszagolt – észrevétlenül, persze.

Egymás mellett mentünk; az utca kihalt volt és csendes. Nyugodtan lépdeltünk egyenesen előre, és egyikünk sem számított arra, ami következett: egy alak kiugrott elénk. Illetve kisuhant; hangtalanul, óvatosan. Vámpír volt.

Velem egykorú lehetett a fiú, bronzszínű haja mesterien volt összekócolva, szeme aranybarnán csillogott – ennek ellenére meg voltam győződve arról, hogy vámpír, hiszen a bőre hófehér volt és tökéletes, mint minden vámpírnak. Angyalian szép volt.

Amikor először néztem tükörbe, meglepődtem: a szemeim nem barnák, hanem vérvörösek voltak, a bőröm hófehér és úgy alapjában véve sokkal szebb lettem, mint voltam. Teljesen megváltoztam. Szép voltam, de emellett az alak mellett eltörpült a szépségem.

A rejtélyes idegen egy darabig méregette Melanie-t, majd engem, és úgy tűnt, valami bosszantja. Mel előre ugrott és rávetette magát, de az idegen, mintha előre tudta volna, mi fog történni, egyszerűen kitért előle. Mindketten morogtak, majd egyszerre kapták a fejüket az erdő felé, velem együtt. Valami elfutott ott, majd egy másodperc múlva megjelent pár méterre tőlünk. A nő vörös haja lazán omlott a vállára, beterítve azt, vörös szeme vérszomjasan ragyogott. Úgy nézett ki, mint egy ragadozó: testtartása leginkább egy támadásra készülő vadmacskára hasonlított. Vigyorgott, de ez a vigyor bosszúból és fájdalomból fakadt, nem boldogságból.

Az idegen egyik pillanatban még Melanie-t nézte, a másikban már a vigyorgó vadmacskát kergette. Befutottak az erdőbe, és eltűntek a szemünk elől. Azonnal el akartam menekülni és futni, amerre csak látok, de Mel mintha megérezte volna, mire készülök, megragadta a vállamat és nem engedett.

- Minél előbb ennünk kell! A legelső embert hozd be a sikátorba észrevétlenül. Idd ki a vérét, és várj meg ott – mondta, majd elindult arra, amerről jöttünk.

Én továbbmentem egyenesen, amerre eddig tartottunk, és azt vettem észre, hogy egy utcából egy csapat tizenéves fiú részegen tántorog ki. Melanie azt mondta, az első embert meg kell támadnom, és mivel a közelben nem láttam és nem éreztem senki mást, úgy döntöttem a mai áldozatom közülük lesz.

Magabiztosan elindultam és már rég kiszúrtak maguknak, amikor észbe kaptam. Ezt nem tehetem! Én nem ilyen vagyok. Nem sétálhatok oda nyugodtan és ölhetek meg valakit.

De már nem tudtam, mit tenni. Oda kellett mennem a fiúkhoz és valahogyan bevonszolni az egyiket a sikátorba. Két méterre megálltam előttük, és próbáltam mosolyogni, annak ellenére, hogy nyíltan méregettek és mutogattak.

- Szia, szépségem – jött közelebb az egyik csábosan mosolyogva. Vagy legalábbis azt hitte, hogy csábosan mosolyog. – Mit szeretnél, cicám? – Odasétált mellém és átkarolt. – Érzem rajtad, hogy fázol. Gyere, felmelegítelek!

- Benne vagyok. – A hangom kicsit rekedtes volt, és remegett a félelemtől, de úgy láttam, ez csak még jobban lázba hozza.

- Menjetek haza, nekem jobb dolgom van – vigyorgott győztesen. Ez a vigyor nem lesz sokáig a képeden, gondoltam magamban nevetve. A többiek morogtak majd végül elindultak. – Na, és mi a neved, édes?

- Bella – válaszoltam, miközben a sikátor felé kormányoztam. – És neked?

- Mike. Hova megyünk?

- Ide – mondtam, és közben befordultunk a sikátorba. Mel még nem jött vissza.

- Nem néztem volna ki belőled egy ilyen helyet. – Még szélesebbre húzta a száját, de a szemében egy kis félelem jelent meg.

- Megígéred, hogy egy hangot sem adsz ki, amíg itt vagyunk? – kérdeztem.

- Ha te úgy akarod, édes! – Normális ember, amikor megesküszik valamiről, a saját szívére teszi a kezét, de ő inkább az enyémet választotta.

Magamra erőltettem egy csábos mosolyt, és úgy tettem, mintha tetszene, amit csinál. Magasabb volt nálam, de nem kellett lábujjhegyre állnom, hogy elérjem, mert lehajolt hozzám és vadul elkezdett csókolni. Egy váratlan mozdulattal kiszakítottam magam a csókjából, majd lehajoltam a nyakához és beleharaptam.

A vér édesen szivárgott a számba, és éreztem, hogy a fiút már csak én tartom. Kinyitottam a szememet, és Mike csodálkozó arcára néztem. A szemeiben a félelem és a szenvedés tüze égett, de nem foglalkoztam vele. Csak szívtam az éltető folyadékot, addig, amíg egy csepp sem maradt benne.

És akkor ráeszméltem arra, hogy mit tettem. Lefektettem a fiút a földre, és mellé ültem. Megöltem egy újabb embert, akinek annyi bűne volt összesen, hogy rosszkor volt rossz helyen.

Nem az volt a legrosszabb, hogy egy újabb fiútól vettem el az életét, hanem az, hogy mindeközben élveztem is a helyzetet. Nehezen vallottam be magamnak is, de így volt: miközben elcsábítottam ide, miközben ittam a vérét, úgy éreztem, ez így helyes, ez így a legjobb.

Megrettenve ültem, és úgy éreztem, a bűntudat felemészt. Lenéztem a fiúra, akiből minden élet kiszállt, és elfogott a félelem is. A félelem saját magamtól, a félelem attól a személytől, aki lettem. Hiszen ez nem az igazi Bella, és már sosem lesz az.

Ha elolvastad, írj kommentet, még akkor is, ha nem tetszett. Köszi^^

Barát vagy Ellenség - 3. fejezet

Sziasztok! :) Itt van a következő fejezet, de előtte még szeretnélek untatni egy kicsit a "komment-dologgal". :D Szóval, nagyon-nagyon szépen kérlek, hogy ha elolvastad, írj egy-két szót! Ha lehet kommentbe, de írhatod chatbe is; ahogy kényelmesebb. Nekem tényleg fontos, hogy lássam, elolvastátok, és nem csak egyszerűen felrakom ide. Mellesleg, minél több kommentet írtok, annál hamarabb lesz friss! :D Ennyi volt az unalmas része, gondolom, senki nem olvassa el, de ha mégis, akkor köszi! :)

Barát vagy Ellenség?

3. fejezet

Egy gazdátlan, emeletes ház volt Melanie lakhelye, ami nem volt lefestve, csak levakolva. Néhány cserép már hiányzott róla, az ajtaja is csak félig volt meg – nem is értettem, miért kellett rajtahagyni –, de a célnak tökéletesen megfelelt.

A belseje sem volt modern; mindenhol a legegyszerűbb bútor, semmi dísz és egyszerűen semmi, amiből arra lehet következtetni, hogy még mindig laknak benne. Az alsó szint egy nagy térből állt. Az ajtótól balra egy fogas volt, jobbra pedig egy törött tükör. Az egész szinten csak egy ütött-kopott kanapé, egy már nem működő sütő – vajon minek? – és egy szekrény foglalt helyet. Fent két szoba és egy fürdőszoba volt. A két szoba ugyanúgy nézett ki: fehérre meszelt falak, vaságy és egy-egy komód pár századdal ezelőttről. A fürdőszoba az ijesztő kategóriába tartozott a penészes wc csészéjével és a pókhálós kádjával, amiben egy tükör darabjait találtam meg, ráadásul a csapból sötétbarna folyadék – ugyanis nem merném víznek nevezni – folyt.

Leültem a kanapéra, Melanie pedig mellém, és úgy nézett ki, mint aki készen áll fogadni egy kérdésözönt.

- Mondj el mindent a vámpírokról, Melanie! – kérleltem. – Ezentúl hogyan fogok élni? Milyen szokásaink vannak?

- Lassan, drágám – nevetett fel. – Egyébként szólíts Melnek!

- Oké. Szóval, mit kell tudnom a vámpírokról? – Én magam sem értettem, honnan fakad ez a kíváncsiság, de azt vettem észre, hogy izgatott vagyok amiatt, mi mindent maradt eddig rejtve előlem.

- Nem is tudom, hol kezdjem – ráncolta össze a homlokát. – Mi, vámpírok, örökké élünk. Vagy legalábbis úgy tudjuk, de mivel még senki nem élte végig, nem tudhatjuk pontosan. – Ő mosolygott a saját poénján, én meg meglepetten néztem rá.

- Örökké? De… ebben mi a jó? Biztos unalmas pár ezer év után. – Nem tetszett a gondolat, hogy minden ismerősömnél tovább fogok élni. Biztos sokan örülnének annak, ha az idők végezetéig élhetnének, de én nem.

- Igen. Nem halunk meg. – Szemei valami furcsát tükröztek, de nem tudtam rájönni, mi lehetett az. Valami olyan, ami azt sugallta, hogy én nem tartozom azok közé, akik örökké élnek…

- Mi van még ezenkívül? – Próbáltam elhessegetni a rossz érzést, amit ez a gondolat váltott ki belőlem.

- Nos, gondolom már észrevetted, hogy sok képességünk felerősödött. Jobban hallunk, látunk, gyorsabban tudunk futni, és nem fáradunk el. A legnehezebb tárgyakat is fel tudjuk emelni, egy százéves fát tövestül ki tudunk rántani mindennemű erőfeszítés nélkül. Ja, és nem alszunk. – Azt eddig is észrevettem, hogy egyáltalán nem vagyok fáradt, de ettől a szembesítéstől leesett az állam. – De ezeken kívül néhány vámpírnak van még egy különleges képessége. Nekem is van.

- Tényleg? És mi? – Hirtelen izgatott a gondolat, hátha nekem is van ilyen különleges tehetségem.

- Gondolom, hallottál már az elbájolásról, amit az emberek a vámpírok alapvető képességeinek hisznek.

- Befolyásolni tudod az embereket? – Kíváncsi voltam, hogy engem befolyásolt-e, bár reméltem, hogy nem.

- Igen. – A válasza szűkszavú volt, és úgy éreztem, valami bántja; a szemében újra megjelent az a furcsa csillogás.

- És rajtam is alkalmaztad ezt a képességet? – A kérdés csak úgy kicsúszott a számon, és amint megláttam Mel arcán a dühöt, azonnal meg is bántam.

- Nem. – Láttam rajta, hogy valami nyomasztja, de nem mertem rákérdezni; nem is kellett. – Veled is megpróbáltam, de nem sikerült. – Ez a gondolat elszomorította és dühös volt rám miatta, de úgy éreztem, van még valami a háttérben, amit nem akar nekem elmondani.

Én sem mondhatom, hogy nyugodtan üldögélten tovább, hiszen most ismerték be, hogy defektes vagyok. Oké, nem ezekkel a szavakkal, de a lényege mindenképpen ez volt. Igazából mindig is tudtam, hogy valami nem stimmel velem, mindig különböztem a többiektől. Sosem voltak barátaim, de ellenségeim se; csak egy láthatatlan kis senki voltam, akin egyszerűen átnéztek. Mondjuk nem is volt vele bajom. Nem tudtam, milyen az, amikor az embernek barátai vannak, így nem is fájt.

- Már megtörtént mással is az, hogy nem sikerült elbájolnod? – A hangom érdekesen csengett a meglepetéstől és a félelemtől, hogy vajon mit jelenthet az, hogy rajtam nem működik ez az adottság.

- Nem. Soha. – A száját összeszorította, és az volt az érzésem, hogy nem ez az egyetlen dolog, ami bántja. Megint úgy éreztem, hogy valamit elhallgat előlem, és talán a furcsa csillogás a szemében is ezt jelentette. Mondjuk ennyi meglepetés után, már lehet, hogy csak paranoiás vagyok.

Ránéztem, és a szemeiben egyszerre kavargott düh, félelem és bosszúvágy. Nem tudtam, mit jelenthet ez a sok érzelem.

- Mesélj magadról! – Jobbnak láttam nem feszegetni azt, hogy rajtam befuccsolt a képessége, és egyébként is kíváncsi voltam, hogyan lett vámpír.

- Lássuk csak – kezdte ugyanazon a szórakozott hangon, amin általában beszélt. Már nyoma sem volt az előbbi bánatának. – A tizennyolcadik század elején születtem. A családom nagyon szegény volt, két testvéremet eladták rabszolgának, mert különben mindent elvettek volna tőlünk a behajtók. Körülbelül tizenöt éves lehettem, amikor a szüleim úgy döntöttek, engem is el kell adniuk. Én persze nem akartam ezt, mert hallottam történeteket, amik velem egykorú lányokkal estek meg, de eladtak. Egy gazdag, öntelt úrhoz kerültem. Mondanom sem kell, nem pont a ház takarítására kellettem. – Melanie elhúzta a száját, arcán láttam az emlékezés fájdalmát. – Pár év múlva megelégeltem, hogy kihasznál, és megléptem. Tudtam, ha elkap, semmi jóra nem számíthatok, de úgy döntöttem, megkockáztatom. Mindig este próbáltam közlekedni, és szerintem nem is akarod tudni, hogy éltem túl étlen-szomjan. – Elgyötört arcát látva jobbnak láttam nem is gondolni arra, milyen élete lehetett. Egyáltalán lehet az ilyet életnek hívni? – Egyik este egy hátborzongatóan szűk utcában jártam. Úgy éreztem, valaki követ, de próbáltam úgy tenni, mintha csak a képzeletem játszadozna velem. Annyira figyeltem arra, hogy bebeszéljem magamnak, csak képzelődök, hogy beleütköztem a követőmbe. Alig fogtam fel, hogy mi történt, ő belém harapott. Az az iszonyatos fájdalom mélyen megragadt bennem. – Én is tudtam, milyen érzés, és nem örültem annak, hogy erről beszélt. Szinte még mindig éreztem azt, amit akkor. – Arra ébredtem, hogy egy barlangban vagyok. Nem tudtam, mi történhetett velem, és senki nem volt a közelben. A barlangnak nem találtam meg a kijáratát és már nagyon éhes voltam. Próbáltam szétzúzni a falat, de a föld alatt voltam nagyon-nagyon mélyen és az éhségtől nem tudtam koncentrálni. Napokkal később belépett egy öregember, aki elkezdett nekem mesélni vámpírokról. Persze, azt hittem, csak bolond, és egyszerűen rávetettem magam, majd széttéptem. Megtaláltam, hogy hol jött be, kirohantam és az első emberre rátámadtam. Amikor rájöttem, hogy az öregnek igaza volt, iszonyatos bűntudatom támadt és meg akartam ölni magamat, de mint látod, nem sikerült.

Még mindig a történet hatása alatt voltam, megszólalni sem bírtam, csak ültem és néztem magam elé. Ez az egész olyan bizarr volt; egy pillanatig nem is hittem el, de ahogy ránéztem, tudtam, hogy minden egyes szó igaz.

- Mihez kezdtél egyedül? – tettem fel a kérdést pár perccel később, amint kiestem kábulatomból.

- Jártam az utakat, bujkáltam az emberek elől – vonta meg a vállát, de láttam rajta, hogy többről van szó, mint amennyit elmond. Viselkedéséből arra következtettem, hogy bizonyos dolgokat úgy próbál kitörölni az emlékezetéből, hogy nem is gondol rájuk.

- Azt mondtad, hogy meg akartad magad ölni. Hogyan? Egyáltalán hogyan lehet megölni egy vámpírt? – Nem voltam biztos abban, hogy ezzel nem sértem meg nagyon, de kíváncsi voltam arra, hogyan tudnék magammal végezni. Igazából én képtelen lennék megölni magamat, de volt időnk a hülye kérdésekre is – annyi, amennyit csak el tudtunk képzelni.

- Próbálkoztam mérgezéssel, de a szervezetemben lévő méreg kiirtotta a patkánymérget; a fulladás sem bizonyult jó ötletnek, mert levegő nemigen kell egy vámpírnak. A felakasztás is hülyeség volt, mert a csontjaim nem törnek el. Amikor megtudtam, hogyan lehet megölni egy magamfajtát, már túl voltam azon a korszakon, amikor nem bírtam elviselni, hogy ölök. – Egy kicsit előredőltem, jelezve, hogy érdekelne a mondat eleje. – Egy vámpírt csak egyféleképp lehet kinyírni: ha elégeted. Nem túl egyszerű, de csak ez az egy mód van rá.

- És mi van a fokhagymával? A kereszttel, a szenteltvízzel? Esetleg ezüstgolyó? – Mel felnevetett.

- Mind-mind csak mese – nyögte ki a nagy nevetés közepette. - Volt egy ügyes vámpír, aki elhíresztelte ezeket és kész. Az ezüstgolyó egyébként a vérfarkasos sztorik főszereplője, nem a vámpírosoké.

- Vannak vérfarkasok is? És még mik?

Melanie mesélt a vérfarkasokról, vámpírokról; mondott pár legendát róluk, és hogy mennyi igaz belőlük. Órák múlva úgy éreztem, ennyi információ elég egy napra.

- Tessék, itt a mobilod, hívd fel anyádat, hogy minden rendben, nagyon izgalmas volt a vadvízi evezés, bla-bla-bla – nyújtotta át a telefonomat, amikor szóltam, hogy függesszük fel a beszélgetést egy kis időre.

- De hiszen még csak hét óra van – néztem meg a telefon kijelzőét. Viszonylag korán volt, de sokkal jobban meglepődtem azon, hogy több órán keresztül beszéltünk és fel sem tűnt.

- Ő egy másik időzónában van, ott két órával később van. – Anyám a floridai Jacksonville-ben él, akkor mi hol lehetünk?

- Pontosan hol is vagyunk? – kérdeztem rá arra, ami már régóta nyomta a szívemet.

- Valahol a Sziklás-hegységben, Casper városának közelében.

Ezelőtt még sosem jártam a Sziklás-hegységben, de igazából nem is vágytam rá. Gyorsan kikerestem Renee számát, és már hívtam is.

- Bella! – szólalt meg a telefon túlsó végében. – Hogy vagy? Végre beszélhetünk.

- Szia, anya! Minden rendben.

- Milyen volt a vadvízi evezés? Sosem gondoltam volna, hogy ilyenre vállalkoznál. – Talán azért, mert sosem próbálnám ki, anya. Hogy lehet ennyire vak?

- Hát, igen. Nagyon jó volt. Csurom víz lettem.

- Bocsánat, szívem, de mennem kell. Remélem, nem gond.

- Persze, megértem! – Igazából örültem annak, hogy nem akar többet megtudni a vizes kalandomról, mert nem vagyok túl jó hazudozó még telefonon keresztül sem. – Szia, anya! Szeretlek!

- Én is szeretlek, kicsim. Érezd jól magad! – mondta, és azonnal letette.

Milyen anya az, aki nem néz utána annak, hol van a tizenhét éves, majdnem-felnőtt lánya? Igazából nem csak az volt a bajom, hogy nem vigyáz rám eléggé – végül is ki akarná, hogy az anyja a nyakán lógjon? -, hanem az, hogy lehet, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy beszéltünk.

- Oké, drágám – ébresztett fel Mel nyugtalan gondolataimból. - Tudod, meg kéne tanulnod harcolni!

- Én? Harcolni?

- Igen, drágám. Vámpír vagy és mi lesz, ha rád támad egy másik vámpír? Meg kell védened magad valahogyan.

Melanie-val kimentünk az erdőbe, messze attól a helytől, ahol a hullák voltak. A nap már felkelt, és ahogy ránk világított, észrevettem, hogy mindkettőnk bőre csillog. Apró kis szikrák jelentek meg ott, ahol a nap sugarai elértek minket. Megijedtem, hiszen ez azt jelenti, hogy többet nem mehetek ki az utcára nappal; mindig félnem kell attól, hogy valaki meglátja a csillogó bőrömet.

Ez az egész annyira új volt; teljesen úgy éreztem magam, mintha egy másik dimenzióba csöppentem volna. Egy csomó dolog, amin eddig csak nevettem és idióta mesének tartottam, most hirtelen megelevenedett. Ki tudja mennyi minden igaz még, ami a mesékben szerepel? Vajon hány és hány olyan dologról hallottam, amit még csak említésre sem méltattam, és mégis igaz? Mi lehetett még az, ami mellett eddig csak elmentem, pedig kicsit sem volt hazugság?

És a legfontosabb: Mihez kezdjek az elkövetkező pár évezredben?

Ha elolvastad, dobj meg egy-két szóval! Köszönööm^^