Barát vagy Ellenség? - 9. fejezet

Sziasztok! Itt a 9. fejezet. (: Ha a lapokat valamiért nem tudjátok elolvasni, szóljatok és leírom rendesen is! (:

Barát vagy Ellenség?

9. fejezet

Sikítottam, remegtem, és menekülni akartam. De mégis hova? Berohantam a házba, és felkaptam a táskámat, majd befutottam az erdőbe. Illetve csak futottam volna: óriási, lilás színű füstoszlop emelkedett az égbe körülbelül ott, ahol Tanyát hagytuk. Remegésem kicsit sem csillapodott, de legalább nem kezdtem el sikítani a gondolatra, hogy Tanya halott.

De most mit csináljak? Talán menjek el Tanya házába? Nem, oda nem mehetek, mert ott van Edward. Keressem meg Victoriát? Mi van, ha ő is ellenem van? Leültem az apró terasz szélére, és tovább gondolkoztam. Melanie halott, Tanya halott, a szüleim… halottak. Edward és Victoria ellenem van. Most mit tegyek?

Sóhajtottam egyet, és meghallottam egy tűzoltó autó éles szirénázását. Hallottam, hogy a tűzre irányított tömlőkből előtörnek a vízsugarak, és azt is, hogy páran hangosan csodálkoznak a füst színén. Mit ne mondjak, én is meg voltam lepve, hiszen most láttam először, hogy megölnek egy vámpírt – vagy, hogy egyáltalán megölnek valakit. Persze azt tudtam, hogy attól még, hogy lefejezték, nem hal meg, hiszen Melanie mondta, hogy csak elégetéssel lehet megölni egy vámpírt, de nem tudtam elképzelni, hogyan tud még a feje nélkül is élni. Vagy a feje visszaforr? Összeborzongtam az elképzelésre, ahogy egy fej elkezd mászni a teste felé, és még jobban összerázkódtam, amikor rájöttem, hogy akkor Tanya szemei tényleg rám néztek, és nem csak képzeltem.

Vajon ki gyújtotta fel az erdőt? Victoria vagy Edward, gondoltam, de aztán Edwardot kizártam, mert hiszen mégiscsak a feleségéről van szó. Valószínűleg Victoria volt, talán, amikor elfutott, épp azért futott el, hogy hozzon egy öngyújtót. Nehezen tudtam elképzelni, hogy egy öngyújtóval szaladgál, de a másik megoldás nem túl logikus, mert nem hiszem, hogy Tanya felgyújtaná önmagát…

Felálltam, azzal a szándékkal, hogy közelebb megyek, mert meg akartam tudni, mit tudnak a tűzoltók. Megfordultam és megláttam a képet, ami fejjel lefelé feküdt a földön. Odamentem, felvettem és beraktam a táskámba. Próbáltam nem arra figyelni, hogy mi van a képen és a hátulján, de nehéz volt kizárni a fejemből a saját gondolataimat.

Elindultam a füst felé, de messze megálltam tőle, mert nem akartam, hogy véletlenül észrevegyenek. Szerencsére vámpírhallásomnak köszönhetően ilyen távolságból is meghallottam a beszédüket, és egy kis részét láttam is – persze, ha a növények nem lettek volna útban, mindent láthattam volna.

Rengeteg tűzoltó lézengett a környéken, a legtöbben persze locsolták a tüzet, ami szerencsére nem terjedt, mert körülötte nem volt semmi, amiben megkapaszkodhattak volna a lángnyelvek, viszont a tűz nagyon ellenállónak tűnt. Az egyik tűzoltó – aki valószínűleg a többiek felettese volt – az épp kiérkező rendőrautót vizslatta. Két rendőr szállt ki a kocsiból, az egyik egy feltűnően magas fekete férfi volt, a másik pedig egy feltűnően alacsony fehér nő. Érdekes párosítás; eddig azt hittem, csak a filmekben van, hogy a rendőrpárosok egymás ellentétei. Mindkettőjükön látszott, hogy semmi kedvük nem volt idejönni, és ha már muszáj volt, akkor gyorsan akarták elintézni.

- Azt mondják, gyújtogatás – mondta a magas férfi köszönés helyett. Gyorsan kezet fogtak, majd a tűzoltó a nő felé fordult; a nő szinte azonnal elolvadt. Úgy éreztem, mindjárt odarohanok, hogy megkérdezzem, mi történt, mert nagyon idegesített, hogy őket látszólag egyáltalán nem érdekelte, hogy tűz ütött ki.

- Igen – mondta a tűzoltó, amikor végre sikerült visszatérnie a valóságba -, gyújtogatás nyomait találtuk meg.

A férfi lejegyzett valamit egy noteszbe, amit eddig nem is láttam.

- Ki fogadta a bejelentőhívást? Beszélnünk kéne vele.

- Én voltam – mondta a tűzoltó.

- És ki lehetett a telefonáló?

- Egy fiú. – Egy pillanatra visszafojtottam a lélegzetemet, ugyanis „a fiú” lehetett Edward is, márpedig, ha ő telefonált, valószínűleg ő volt a gyújtogató is. – A háttérben pedig még több kamasz hangját hallottam. Mintha az egyik azt mondta volna, hogy el kell innen tűnniük, mert lebuknak. Aztán, mielőtt a fiú letehette volna a telefont, valaki kitépte a kezéből és az leesett a földre. Legalábbis a hangokból ítélve ez történt.

Megkönnyebbülve kifújtam a levegőt; nem Edward volt.

- Akkor feltehetőleg azok a kamaszok voltak – mondta a nő, valószínűleg csak azért, hogy a tűzoltó újra rá figyeljen.

- Igen, Janice – mondta a másik rendőr, aki nagyon jól tudta, mire megy ki az egész. – Esetleg meg tudná adni a betelefonáló számát?

- Majd az irodámban – nyújtott át egy névjegykártyát a férfinak. – Talán nézzenek be oda holnap.

A rendőrök beszálltak az autójukba; egyikük sem tűnt túl boldognak, hogy másnapra is van programjuk – bár a nő egy kicsit örült, hogy újra találkozhat a tűzoltóval. A kocsi elhajtott, a tűzoltó pedig elsétált, és én megláttam egy aranyló szempárt az erdő másik oldalán – Edward.

Reflexszerűen ugrottam fel és futottam vissza a házhoz. Rájöttem, hogy nem biztos, hogy jó ötlet a leglogikusabb helyen bujkálni, ezért elkezdtem futni nyugat felé. Folyókon ugrottam át, erdőket hagytam magam mögött, és szinte biztos voltam abban, hogy senki sem követ, mégsem bírtam lelassítani.

Hirtelen finom illatot sodort felém a szél. A vér szagára az ösztöneim – a vadász ösztöneim – átvették felettem a hatalmat. Nesztelenül osontam, csukott szemmel, ösztöneimre hagyatkozva próbáltam becserkészni áldozatomat. Ugrásra készen álltam, amikor nagy zajt csapva megmozdult valami tőlem nem messze.

Kinyitottam a szememet, és megláttam, hogy egy vadász áll tőlem pár méterre felfegyverkezve. Átkozódott, hogy elfutott a vad, amit meg akart lőni, pedig pont annak a szerencsétlen állatnak köszönheti az életét, ugyanis miattam futott el, és ezzel zökkentett ki engem kábulatomból. A vadász szerencsére engem nem vett észre, mert takarásban álltam, és azt akartam, hogy ez így is maradjon, ezért felugrottam egy fa tetejére.

Az ember szitkozódva ment tovább, majd amikor már elég messze volt, én is lemerészkedtem a fáról. Féltem, hogy még egyszer rátámadok egy emberre, pedig megígértem magamnak, hogy soha többet nem vadászok rájuk, ezért úgy döntöttem, vadászok egyet. Nem mertem csukott szemmel kiszagolni, merre található valami finom, mert féltem, hogy megint egy embert nézek ki magamnak.

Óvatosan beleszimatoltam a levegőbe, és megéreztem valami édeset – bár ennek közel sem volt olyan jó illata, mint a vadásznak. Továbbra is nyitott szemmel elindultam a szag forrásának irányába, és pár perccel később meg is láttam: egy hegyi oroszlánt, vagyis egy pumát szagoltam ki magamnak. Az állat éppen zsákmányát fogyasztotta, és teljesen védtelen volt. Egy határozott mozdulattal ráugrottam, és el kezdtem szívni a vérét. A puma persze próbált védekezni, de esélye sem volt velem szemben. Az állat, amikor már látta, hogy a biztos halál vár rá, aggódva nézett a nem messze elterülő sziklafalra. Nem foglalkoztam vele, hanem kiszívtam a vérét az utolsó cseppig.

Miután kész voltam, megtöröltem a számat, és végignéztem magamon: mindenem csupa vér volt. Nem tudtam, honnan fogok ruhát szerezni, de végül arra jutottam, hogy talán majd visszamegyek Tanya házába. Hajtott a kíváncsiság, hogy vajon mit nézett annyira a hegyi oroszlán, ezért odamentem a sziklafalhoz, és észrevettem, hogy egy barlang bejárata helyezkedik el rajta. Bementem, és amikor megpillantottam, mi van ott, nem működő szívem összeszorult.

Apró, egy-két hetes, még foltos kis pumák voltak bent. Ijedten néztek rám, kis szemeik teljesen kitágultak. Az egyik óvatosan megpróbált felállni, de rögtön visszaesett. Odanyúltam, hogy segítsek neki, de ő elrántotta a fejét, a többiek pedig valóságos halálfélelemmel néztek rám.

Az egyik, aki a legkisebbnek tűnt, hipnotikus tekintettel nézett ki a barlangból. Én is odanéztem, és megláttam, hogy a kispuma annak az állatnak a testét nézi, amelyiket megöltem. Elszörnyülködve jöttem rá, hogy az anyjuknak szívtam ki a vérét.

Hogy lehetek ennyire kegyetlen? Egy szörnyeteg, aki megfoszt másokat a családjuktól. Helyesen akartam cselekedni, nem akartam embert ölni, de még így is olyan állatot találok meg, akinek családja van. A kicsik el fognak pusztulni, és erről én tehetek.

Egy sóhajjal néztem körül a barlangban, ami teljesen üres volt. Nem volt túl széles, de annyira magas volt, hogy kényelmesen fel tudtam benne állni. Odamentem a végébe, és láttam, hogy egy nagyobb szikla van a falhoz tolva. Nem tudtam, mi vezérelt arra, hogy elmozdítsam a követ, de egy egyszerű mozdulattal arrébb löktem.

Egy újabb bemélyedés volt a szikla mögött; kétség sem fér hozzá, hogy valamit el akartak rejteni benne. Bemásztam, és észrevettem, hogy három kartondoboz található odabent. Kinyitottam az egyiket, és megpillantottam egy csomó ruhát. Boldogan sóhajtottam egyet, hogy legalább nem kell véres ruhában az erdőben közlekednem. Ha meglátna valaki, valószínűleg már a kinézetemtől is szörnyet halna.

Kipakoltam belőle pár ruhát, és feltűnt, hogy a legtöbb olyan, ami a legtöbbet fedi az emberből. A legkülönösebb talán a hosszú, fekete köpeny volt, de nem foglalkoztam vele túlságosan. Elkezdtem nézegetni őket, és boldogan nyugtáztam, hogy a legtöbb az én méretemből való. Felvettem egy hosszú ujjú, kék felsőt, és egy egyszerű farmert, majd kinyitottam egy másik dobozt: ugyancsak ruhák voltak benne.

Kibontottam a harmadik dobozt is, és meglepve vettem észre, hogy számításaim ellenére, ebben nem ruhák vannak. Könyvek, vagy talán inkább füzetek voltak benne, és egy kisebb doboz. Kinyitottam azt is, és amit találtam benne, arra már végképp nem számítottam: kontaktlencsék sorakoztak benne, de nem hétköznapiak. Erős üvegből készítették őket, és színezettek voltak.

Leraktam a dobozt a földre, és kinyitottam az egyik füzetet. A lapok sárgák voltak, és még rendesen, tintával írták a bejegyzéseket: ugyanis ez egy napló volt. Tudom, illetlenség, de beleolvastam.

A bejegyzés még folytatódott, de én nem olvastam tovább. Az írója egy vámpír volt, az biztos, és az volt az érdekes benne, hogy Melanie-nak is ez volt képessége, és ő is a tizennyolcadik században lett vámpír. Valószínűleg, ez Mel naplója volt, de mégis mit kereshetett itt? Talán ide rejtette el a személyes dolgait. Nem tudtam elképzelni, hogy Melanie naplót írjon, viszont azt mondta, ez a képessége, és egy képesség nem lehet két vámpíré.

Tovább lapoztam a füzetben, és észrevettem, hogy nem sűrűn irogatott bele. Az utolsó pár bejegyzés már a tizenkilencedik századból származott.

Szóval akkor direkt vámpíroknak kifejlesztett kontaktlencséket adtak Melnek? Lapoztam még egyet, és meglepve láttam, hogy csak két napot hagyott ki a két bejegyzés közben.

Szóval, működnek a lencsék. Talán így el tudok menni a szüleim temetésére. Erre a gondolatra újra elfogott a lelkiismeret-furdalás és a fájdalom, de mégis boldog voltam, hogy legalább az utolsó útjukon velük lehetek. Nem tudtam, hol lehet a temetés, és egyáltalán mikor, ezért nehéz szívvel elővettem a fényképet a táskámból. Ha jól láttam apám forksi házában készült, legalábbis a padló alapján. Úgy gondoltam, hogy akkor valószínűleg Forksban temetik el őket.

A nap még fényesen sütött, de én az éjszaka sötétjében akartam elindulni, ezért maradtam a naplók között, és tovább olvasgattam.


Ha elolvastad, írj kommentet! (És légyszi azt is írd meg, hogy mit gondolsz a naplólapokról. Szóval, hogy tetszett/nem tetszett, el lehet olvasni/nem lehet elolvasni) Köszönööm^^

Barát vagy Ellenség? - 8. fejezet

Sziasztok! Bocsánat, hogy ennyit késett a friss, de most itt van! :D

Barát vagy Ellenség?

8. fejezet

Pár perc alatt ott voltunk a színhelyen, de Edward és a titokzatos támadó már eltűnt. Tanya idegesen nézelődött, de ahelyett, hogy arra vártam volna, hogy tesz végre valamit, inkább felugrottam az erődre.
A verekedésnek semmi nyoma nem volt, és ugyanaz a tisztítószerszag lengte körül a helyet, amilyet már máshol is éreztem. A padlón két deszka közé be volt szorítva egy darab papír. Felemeltem és megnéztem, mi áll rajta: Előlem nem menekülhetsz. Ösztönösen körülnéztem és tettem hátra egy lépést; Tanya persze észrevette, és odaugrott mellém. Kikapta a kezemből a papírt, és hosszasan tanulmányozta. Nem értettem, mit keres rajta.
- És szerinted ezt Victoria tette ide? – kérdezte.
- Azt hiszem. Lehetne még Melanie is, de neki nem lett volna ideje rá. – Úgy nézett rám, mintha súlyosan fogyatékos lennék. Aztán rájöttem, hogy nem fogalmaztam világosan. – Úgy értem, ezt a szagot már éreztem máshol is. És mivel tudom, hogy Melanie nem csinálhatta, ezért gondolom, hogy Victoria volt.
- Aha. – Majd hirtelen felém fordult. – Ez szerinted is azt jelenti, hogy… Edward… halott? – csuklott el a hangja.
Én sem tudtam megmagyarázni máshogy a történteket. Valószínűleg Victoria támadt rá Edwardra, és gondolom, ez egy élet-halál küzdelem volt, tehát egyiküknek meg kellett halnia. Mivel Victoria idetette ezt a papírt, ő túlélte, Edward viszont nem. Felsóhajtottam, és elöntött a bűntudat, amikor rájöttem, hogy Edward megmentett engem, én pedig nem viszonoztam, hanem egyedül hagytam a harcban.
- Gondolom.
Tanya elkapta a nyakamat, és nem is engedte el. Ijedtemben megmozdulni sem tudtam.
- Ez a te hibád! Ha segítettél volna neki, akkor még élne.
- Nem biztos, hogy halott. Lehet, hogy még él, csak mondjuk elrabolták. – Én sem gondoltam ezt valószínűnek, de hatásos volt; Tanya elengedett.
- Hmm. Ha megtalálnánk és megölnénk Victoriát, te nyugodtan élhetnéd tovább szánalmas életedet. Plusz megtalálhatnánk Edwardot.
- Azt hiszem, össze kell fognunk.
- Igen – sóhajtott fel, mint aki nagyon nem örül ennek. – Azt hiszem, el kell mondanom, amit tudok Victoráról.
- Te ismered? – néztem rá meglepetten. És ezt eddig miért nem mondta? Talán vele van?
- Nem igazán. Inkább csak mondjuk úgy, hogy a híre messzire eljutott. Szóval, annyit tudok róla, hogy volt valakije, aki meghalt. Nagyon dühös lett és bosszút akar állni bármi áron. Akit gyanúsnak talál, azt megkínozza, de nem fizikailag, mert őt sem úgy bántották azzal, hogy megölték azt, akik szeretett, hanem lelkileg: megöli a szeretteit, vagy ilyesmi. Képes lelki roncsot csinálni egy erős, mindenre felkészült vámpírból is. Veled is ezt fogja tenni. És nehogy azt hidd, hogy sokáig fogja húzni; ő inkább az a vámpír, aki gyorsan intézi el a dolgokat. Lehet, hogy még ma kicsinál – villogtatta rám a szemeit.
Pár percig magam elé bambulva gondolkoztam azon, hogy ez mit jelenthet.
- Miért engem támad? Nyilvánvaló, hogy nem én öltem meg.
- Mert ismered azt, aki megtette. Te nem a gyanúsított, hanem az eszköz vagy.
Ez akkor azt jelenti, hogy én csak belekeveredtem; Edward, de főleg Mel volt az oka annak, hogy meg akarnak ölni.
- Bella, ez azt jelenti, hogy meg fogsz halni – mondta komolyan, de a szeme nevetett rajtam. Nem tudtam, mi lett volna a helyes reakció egy ilyen kijelentés után, mindenesetre én gyanakodva körülnéztem, a gyomrom összeugrott és a földbe gyökerezett a lábam. Mi lett volna, ha a gyilkosommal találkozom?
- A kis barátnődnek igaza van – hallottam meg egy hangot föntről. A hideg futkosott rajtam, amikor felnéztem és megláttam Victoriát.
- Hol van Edward? – kérdezte Tanya kicsit idegesen.
- Éppen erről akartam beszélgetni a mi Bellánkkal – ugrott le mellém, mire összerezzentem, de nem mertem megmozdulni. Úgy gondoltam, azzal csak feldühíteném, és rám támadna – nekem pedig semmi esélyem sincs vele szemben. – Tudod, Bella, a te Edwardod nem olyan jó lélek, mint ahogy te hiszed.
- Mi bajod van Edwarddal? – háborodott fel Tanya.
- Maradj már csöndben! – kiáltott rá, majd visszafordult hozzám. – Hol is tartottunk? – kérdezte, mintha legjobb barátnők lennénk és a mozi előtt ülve beszélgetnénk. – Ja, igen! Edward ártatlan vámpírokat öl. Tudom, hogy neked azt mondta, azok a vámpírok rosszak voltak, de az a probléma, hogy nincs igaza – mondta leereszkedő hangsúlyban. Látszott rajta, hogy semmi kedve erről beszélgetni, de a saját bőre védelmében szükségszerű. – Edward az, aki rossz. Ő az, aki törvényeket akar módosítani, aki halálbüntetéssel jutalmazná azokat, akik ellenszegülnek a parancsának. És ezt is csinálja. Megöli azt, aki nem engedelmeskedik neki.
- Ez nem igaz! – mondta Tanya.
Victoriának ez volt az utolsó csepp a pohárban; odament hozzá és elkapta a nyakánál. Befogta a száját, erősen tartotta a kezét, és rám nézett.
- Te hiszel nekem?
- Én… nem tudom, kinek higgyek.
- Semmi indoka nem volt a vámpírok megölésére, de megtette. Megölte azt is, akit szerettem, és akit még mindig szeretek. Megölte Jamest – suttogta az utolsó mondatot megtört hangon.
Tanya kihasználta az alkalmat, amikor Victoria az emlékeiben van elmerülve, és kiszabadította magát. Victoria csak akkor vette észre, mi történik körülötte, amikor Tanya már készen állt arra, hogy egy mozdulattal lecsavarja a fejét. Meg is tette volna, de nem számított Victoria gyorsaságára és ügyességére, aki kirúgta a lábát alóla. Tanya összeesett, a másik nő pedig a nyakába mélyesztette cipőjének a sarkát. Hogy tud ilyen magas sarokban ugrálni? Lehet, hogy ki kéne próbálnom. Sosem hordtam magas sarkút, egyrészt azért, mert nem tudtam benne mozogni, másrészt, mert nem szerettem az ilyen ruhákat.
- Szóval, Bella – zökkentett ki gondolataimból Victoria bájcsevegő hangja, mire eszembe jutott, hogy az egyikük meg fogja ölni a másikat, én meg azon gondolkozom, milyen lehet tűsarkúban ugrándozni. Megráztam a fejem, és ránéztem a nőre. – El kell mondjam neked, hogy nem sok esélyed van a túlélésre Edwarddal szemben. Hallottam, hogy ez a nő miket mondott neked rólam – mutatott Tanyára. – A probléma csak az, hogy Edward ilyen. Edward az, aki így kicsinálja az embert.
- De akkor Tanya miért mondta azt, hogy te vagy ilyen?
- Azért – sóhajtott -, mert belezúgott Edwardba és menteni próbálja.
Nem tudtam, kinek higgyek. Minden annyira zavaros volt körülöttem, és az sem segített, hogy mindenki mindenki ellen játszik – nem tudhattam, ki mond igazat, és ki kavar be a másiknak. Ki van velem, és ki ellenem? Ki véd meg, és ki árul el?
Talán az lett volna az ésszerű, ha Melanie-nak hiszek, hiszen ő változtatott át, de bennem bujkált az a gondolat, hogy talán csak a saját céljai érdekében kellettem neki. A történtek után szinte biztosra vettem, hogy volt valami célja velem, de mégis úgy éreztem, valamiért az ő oldalára kellene állnom. De vajon hol van? Nem láttam, mióta elfutottam előle abból a házból.
- Bella, kerüld el Edwardot. Csatlakozz hozzám, és együtt legyőzhetjük.
- Az előbb, nem te támadtál rá Edwardra? – jutott eszembe.
- Tessék? Ja, nem. Az Melanie volt. Nyugodjék békében.
- Mel halott? – kérdeztem ijedten és értetlenül.
- Igen – mondta úgy, mintha ez egyértelmű lenne.
Amint kimondta, Tanya lerúgta magáról a lábát, és a pillanat tört része alatt ráugrott Victoriára. A lendület mindkettőjüket ledöntötte a földre, és ott harcoltak. Lassan és óvatosan hátrálni kezdtem, miközben ők verekedtek. Nekimentem valaminek, mire felsikoltottam és megpördültem – egy fa állta az utamat.
Visszafordultam, mert kíváncsi voltam, még mindig harcolnak-e, és amit láttam az meglepett. Tanya feje körülbelül két méterre volt a teste többi részétől, Victorián viszont csak harapásnyomok látszottak.
- Még találkozunk! – intett nekem, majd elrohant.
Hogy történt ez az egész ilyen gyorsan? Hiszen csak pár másodpercre fordultam el! És Victoria most miért rohant el? Eddig azt akarta, szegődjek mellé, most meg itt hagy. Nem mintha vele mentem volna…
Odasétáltam Tanyához, de amint megpillantottam figyelő szemeit, el kezdtem futni. Csak rohantam és rohantam, és azt vettem észre, hogy a faházhoz futok. Már messziről láttam, hogy az ajtó előtt egy levél vár. Odafutottam, és megláttam, hogy nekem címezték. Na, de ki?
Felnyitottam, és amit láttam az örök létemre beleizzott az agyamba. Egy fénykép volt benne, de nem ez volt a bizarr, hanem az, hogy a képen a szüleim voltak – holtan.
Sikítottam, és miközben hátrébb léptem, megfordulva kiesett a kezemből. Egy pillanatig örültem annak, hogy nem kell tovább néznem – ugyanis akármennyire is próbáltam, a fejemet nem sikerült elfordítanom –, de amikor megláttam, mi áll a hátulján, úgy éreztem, nem létező szívem újra megindul, majd megáll, a levegőt szaporábban kezdtem el venni, és – ha egyáltalán ez még lehetséges volt – hangosabban kezdtem el sikítani:

Sok szeretettel: Edward

Ha elolvastad, írj kommentet! :)

Barát vagy Ellenség? - 7. fejezet

Sziasztok! Köszönöm a sok kommentet az előző fejezethez! :) Remélem, ez is tetszik majd annyira, hogy írtok hozzá. :D

Barát vagy Ellenség?

7. fejezet

- Bella, fuss! – kiáltotta Edward, de a hangja elcsuklott, ugyanis valaki elkezdte fojtogatni.
Nem láttam, ki támadta meg, és azt sem értettem, hogy nem vette észre, de most csak azzal törődtem, hogy Edward veszélyben van, és most meghálálhatnám, hogy megmentett.
Felugrottam az építmény egyik gerendájára, és azt néztem, hogyan tudnék segíteni. A harcuk annyira gyors volt, hogy abban sem volt biztos, hogy Edward tényleg verekszik. Próbáltam rájönni, ki lehet a támadó, de mindig úgy fordultak, hogy csak Edwardot lássam. Valamiért nem akarta az illető, hogy tudjam ki ő.
- Bella, menekülj! – kiáltotta Edward idegesen, amikor észrevette, hogy még mindig ott vagyok.
Egy percig azon gondolkoztam, merre menjek, de végül úgy döntöttem, hogy északra indulok, abba a házba, ahova Mellel menekültünk Victoria elől.
Szélsebesen futottam, és közben azon gondolkoztam, mi történhetett Victoriával és Melanie-val. Lehet, hogy egyikük megölte a másikat, de lehet, hogy Mel elmondta, ki igazából a gyilkos. Jézusom! Mi van, ha Victoria támadta meg Edwardot? Meg fogja ölni.
Megtorpantam és azon gondolkoztam, mit tegyek. Edward azt mondta, meneküljek, de mi van, ha tudnék neki segíteni? Mondjuk Mel azt mondta, én még gyenge vagyok, ráadásul még nem tanított meg harcolni. Edward tudta, mi lesz, és azt mondta, meneküljek, ezért mennem kell, mondtam magamnak, miközben átugrottam a folyókon.
Mielőtt bementem volna a házba, szó szerint körbeszaglásztam. Az egész hely ugyanattól a tisztítószerszagtól bűzlött, mint a hulláknál abban a gödörben, de ezenkívül semmilyen ellenséges nyomot nem találtam. Óvatosan bementem a házba, és miután meggyőződtem arról, hogy senki nincs bent, odamentem a fotelhez, hogy elgondolkodjak azon, mit csináljak. Már majdnem leültem, amikor észrevettem valamit a kandalló előtt – egy papírdarabot.
Megtalállak – állt rajta.
Szinte éreztem, hogy nem működő szívem sebesen kezd el verni, és a légzésem felgyorsult. Ki akar megtalálni? Victoria? Esetleg Melanie? És miért? Meg akarnak ölni?
Kimentem a házból és körbesétáltam, de most sem találtam semmit. Befutottam az erdőbe, és egy érdekes szagot éreztem. Vámpíré volt, az biztos, de ismeretlené. Mivel úgy gondoltam, hogy lehet, hogy ő hagyta ott a cetlit, követtem a szagot.
Óvatosan és hangtalanul mentem, de pár lépés után megálltam, mert elvesztettem a nyomot. Felugrottam egy fára, hátha onnan meglátom a vámpírt. Amit találtam az egy elegáns óra volt a vámpír szagával. Leugrottam, és mentem egyenesen előre, ahol újra megéreztem az illatot.
Többször nem szakadt meg, hanem egyenesen elvezetett egy házhoz. Kis faház egy folyó mellett, hasonló ahhoz, amibe menekültünk Mellel. Emberi fül számára csöndes volt, de én hallottam, hogy van bent valaki. Semmilyen fény nem szűrődött ki, de egy élőholtnak az nem is kell a látáshoz.
Átugrottam a folyón és elindultam a ház felé. A benti hangok nem szakadtak meg, és ebből arra következtettem, hogy az illető vagy nem tudja, hogy itt vagyok, vagy nagyon is tudja, és arra vár, hogy bemenjek. Hát ezzel most tényleg sokat segítettem magamnak, gondoltam, de azért közelebb mentem.
Benéztem az ablakon; senki nem volt bent. Megkerültem a házat, és lassan odasétáltam az ajtóhoz. Épp be akartam nyitni, amikor egy kéz elkapott hátulról és magához szorított.
- Ki vagy és mit csinálsz itt? – kérdezte egy női hang inkább üres fecsegés, mint érdeklődés céljából. A hangja elárulta, hogy tudja, ki vagyok; valószínűleg ő hagyta ott nekem a papírt.
- Bella vagyok – válaszoltam félénken. – Ez a tiéd? – emeltem fel a karórát, mire megfordított.
- Oh, már kerestem – könnyebbült meg, de a mosoly, amit akkor eresztett el, amikor elvette az órát, azt üzente, hogy ő hagyta ott az erdőben, és én nem véletlenül találtam meg.
Magára csatolta az órát, én meg nem értettem, hogy egy tökéletes időérzékkel rendelkező vámpírnak miért van szüksége rá. Talán csak a régi szokások rabja – vagy csak miattam csinálta. Megráztam a fejem, hogy megpróbáljam kiűzni belőle az ellenséges gondolatokat.
A nő szőke hajának eperszín árnyalata volt – szokatlan, hogy valakinek természetesen ilyen a haja, de ő biztos nem használt festéket, hiszen a vámpírméreg eltávolítaná. Neki is aranybarna szeme volt, mint Edwardnak, de egy-két évvel idősebbnek nézett ki nála – bár egy vámpírnál sosem lehet tudni, mennyi idős. Kecsesen mozgott, de volt benne valami, ami miatt tartottam tőle. Volt benne valami felsőbbrendűség; úgy éreztem, lenéz engem.
- Oh, Bella, nem akarsz bejönni? – kérdezte egy mosoly kíséretében, de már meg is fogta a karomat és magával húzott.
A ház kintről kicsinek látszott, de belülről óriási volt. Egy bőrkanapé állt a szoba közepén, előtte egy nagy márványkandalló. A falak polcokkal voltak telezsúfolva, rajtuk képek és egyéb díszek foglaltak helyet. Két ajtót láttam, amik be voltak csukva – gondolom, hálószoba és fürdőszoba. Egy nagy konyha is volt, bárpulttal, bár nem értettem, miért, amikor nem is eszik.
- Foglalj helyet – mutatott még mindig mosolyogva a kanapéra.
Leültem és észrevettem, hogy a mellettem lévő szekrényen egy kép volt. Róla és Edwardról.
- Te ismered Edwardot? – kérdeztem, mire egy pillanatra elkomorult, majd megint felöltött egy mosolyt.
- Oh, kérlek. Persze, hogy ismerem.
- Ti együtt vagytok? – Miután kimondtam, rájöttem, hogy egy idegen házában kérdezgetem az idegen vámpírt arról, hogy kivel jár.
Egy pillanatra haragosan megvillant a szeme, majd egy bájos arckifejezéssel válaszolt.
- Már nem is tudom, mióta.
- Ööö… egyébként hogy hívnak? – Mi történt velem, hogy mostanában előbb beszélgetek valakivel, és előbb megyek be a házába, mint hogy megtudnám a nevét?
- Tanya De… Cullen. – Úgy éreztem, mást akart mondani először. – Bocsánat, kicsit szétszórt vagyok. Régen voltam vadászni.
- Oh, értem. És te is csak állatvért iszol?
- Igen, persze. Az emberek nem érdemlik meg, hogy igyak a vérükből. – Hát ez a hozzáállás engem meglepett. – De látom, te őket fogyasztod.
- Igazából még csak kétszer ittam embervért, de soha többet. Edward mondta, hogy az állatvér is jó, és én nem akarom megölni az embereket.
- Edward mondta? – kérdezte dühösen, de nem értettem, mi baja. – Mikor? És miért beszéltél te vele?
- Megmentett.
- Megmentett? Kitől, és egyáltalán miért? – Nem értettem, miért olyan dühös. Talán féltékeny rám? De miért lenne az? Kicsit hátrébb húzódtam, és láttam, hogy tetszik neki, hogy tartok tőle.
- Victoriától.
- Aha, biztos. Na, mindegy. Egyébként mit csináltál errefelé?
- Menekülök Victoria elől. Te itt laksz?
- Itt lakunk.
- Edward nem említett téged. – Mondtam, de szemei láttán, folytattam. – Úgy értem, elmondta, hogy a Cullen család kikből áll, de te nem voltál közöttük. – Ez egyre rosszabb. Most még azt is kijelentettem, hogy Edward szerint nem tartozik a családba!
- Oh, hivatalosan nem tartozom közéjük – vette fel újra a csevegő hangját. – Mondjuk, úgy szoktak emlegetni, mint a családtagjukat, de én nem tartozom az eredeti családba. Csak beházasodtam.
- Ti… ti házasok vagytok? – nyögtem nehezen a szavakat.
- Hát persze. Miért, mit gondoltál? – nevetett fel.
- Csak nem gondoltam. Hol a gyűrűd? – Miért kérdezek ilyeneket? Miért nem bízom meg benne?
- Nem hordom, mert kényelmetlen vadászatnál. Váltsunk témát! Szóval ez a Victoria üldöz. Honnan tudod?
- Majdnem megölt Casperben. Mondjuk ott lehet, hogy nem engem üldözött, viszont ezt találtam – nyújtottam át a cetlit, és csak utána fogtam fel, mit tettem. Lehet, hogy ő tette nekem oda! Lehet, hogy Victoriával van! Nem, nem lehet. Hiszen Edwarddal jár…
- Érdekes – motyogta, miután szemügyre vette a papírdarabot. Hirtelen más szemmel néztem rá; úgy tűnt, mint aki segíteni akar nekem. – De miért akarna téged megtalálni? – kérdezte lekicsinylően, mintha még arra sem lennék méltó, hogy megemlítsenek.
- Nem tudom. Az sem biztos, hogy Victoria az.
- Egyébként mikor beszéltél Edwarddal? – vette fel újra a féltékeny énjét, és már nem tűnt úgy, mint aki törődne velem.
- Úgy egy másfél órája. Aztán valaki megtámadta, és azt mondta nekem, hogy meneküljek. – Még véletlenül sem akartam azt mondani, hogy csak úgy elfutottam. Valószínűleg kérdés nélkül, egy szempillantás alatt ölne meg. Vagy előtte még megkínozna.
- Ugye nem mondod komolyan, hogy ott hagytad? – kérdezte dühösen.
- Azt mondta, hogy fussak, aztán amikor visszamentem segíteni, mondta, hogy meneküljek.
- Ott hagytad? Lehet, hogy már halott! – kiáltotta centikre az arcomtól.
- Ő mondta, hogy fussak – próbáltam menteni a menthetőt.
- Azonnal oda kell mennünk! – kiáltotta, majd megfogta a kezemet, és úgy, mint amikor behívott a házba, maga után húzott.

Ha elolvastad, írd meg mit gondolsz róla! :)