Barát vagy Ellenség? - 9. fejezet

Sziasztok! Itt a 9. fejezet. (: Ha a lapokat valamiért nem tudjátok elolvasni, szóljatok és leírom rendesen is! (:

Barát vagy Ellenség?

9. fejezet

Sikítottam, remegtem, és menekülni akartam. De mégis hova? Berohantam a házba, és felkaptam a táskámat, majd befutottam az erdőbe. Illetve csak futottam volna: óriási, lilás színű füstoszlop emelkedett az égbe körülbelül ott, ahol Tanyát hagytuk. Remegésem kicsit sem csillapodott, de legalább nem kezdtem el sikítani a gondolatra, hogy Tanya halott.

De most mit csináljak? Talán menjek el Tanya házába? Nem, oda nem mehetek, mert ott van Edward. Keressem meg Victoriát? Mi van, ha ő is ellenem van? Leültem az apró terasz szélére, és tovább gondolkoztam. Melanie halott, Tanya halott, a szüleim… halottak. Edward és Victoria ellenem van. Most mit tegyek?

Sóhajtottam egyet, és meghallottam egy tűzoltó autó éles szirénázását. Hallottam, hogy a tűzre irányított tömlőkből előtörnek a vízsugarak, és azt is, hogy páran hangosan csodálkoznak a füst színén. Mit ne mondjak, én is meg voltam lepve, hiszen most láttam először, hogy megölnek egy vámpírt – vagy, hogy egyáltalán megölnek valakit. Persze azt tudtam, hogy attól még, hogy lefejezték, nem hal meg, hiszen Melanie mondta, hogy csak elégetéssel lehet megölni egy vámpírt, de nem tudtam elképzelni, hogyan tud még a feje nélkül is élni. Vagy a feje visszaforr? Összeborzongtam az elképzelésre, ahogy egy fej elkezd mászni a teste felé, és még jobban összerázkódtam, amikor rájöttem, hogy akkor Tanya szemei tényleg rám néztek, és nem csak képzeltem.

Vajon ki gyújtotta fel az erdőt? Victoria vagy Edward, gondoltam, de aztán Edwardot kizártam, mert hiszen mégiscsak a feleségéről van szó. Valószínűleg Victoria volt, talán, amikor elfutott, épp azért futott el, hogy hozzon egy öngyújtót. Nehezen tudtam elképzelni, hogy egy öngyújtóval szaladgál, de a másik megoldás nem túl logikus, mert nem hiszem, hogy Tanya felgyújtaná önmagát…

Felálltam, azzal a szándékkal, hogy közelebb megyek, mert meg akartam tudni, mit tudnak a tűzoltók. Megfordultam és megláttam a képet, ami fejjel lefelé feküdt a földön. Odamentem, felvettem és beraktam a táskámba. Próbáltam nem arra figyelni, hogy mi van a képen és a hátulján, de nehéz volt kizárni a fejemből a saját gondolataimat.

Elindultam a füst felé, de messze megálltam tőle, mert nem akartam, hogy véletlenül észrevegyenek. Szerencsére vámpírhallásomnak köszönhetően ilyen távolságból is meghallottam a beszédüket, és egy kis részét láttam is – persze, ha a növények nem lettek volna útban, mindent láthattam volna.

Rengeteg tűzoltó lézengett a környéken, a legtöbben persze locsolták a tüzet, ami szerencsére nem terjedt, mert körülötte nem volt semmi, amiben megkapaszkodhattak volna a lángnyelvek, viszont a tűz nagyon ellenállónak tűnt. Az egyik tűzoltó – aki valószínűleg a többiek felettese volt – az épp kiérkező rendőrautót vizslatta. Két rendőr szállt ki a kocsiból, az egyik egy feltűnően magas fekete férfi volt, a másik pedig egy feltűnően alacsony fehér nő. Érdekes párosítás; eddig azt hittem, csak a filmekben van, hogy a rendőrpárosok egymás ellentétei. Mindkettőjükön látszott, hogy semmi kedvük nem volt idejönni, és ha már muszáj volt, akkor gyorsan akarták elintézni.

- Azt mondják, gyújtogatás – mondta a magas férfi köszönés helyett. Gyorsan kezet fogtak, majd a tűzoltó a nő felé fordult; a nő szinte azonnal elolvadt. Úgy éreztem, mindjárt odarohanok, hogy megkérdezzem, mi történt, mert nagyon idegesített, hogy őket látszólag egyáltalán nem érdekelte, hogy tűz ütött ki.

- Igen – mondta a tűzoltó, amikor végre sikerült visszatérnie a valóságba -, gyújtogatás nyomait találtuk meg.

A férfi lejegyzett valamit egy noteszbe, amit eddig nem is láttam.

- Ki fogadta a bejelentőhívást? Beszélnünk kéne vele.

- Én voltam – mondta a tűzoltó.

- És ki lehetett a telefonáló?

- Egy fiú. – Egy pillanatra visszafojtottam a lélegzetemet, ugyanis „a fiú” lehetett Edward is, márpedig, ha ő telefonált, valószínűleg ő volt a gyújtogató is. – A háttérben pedig még több kamasz hangját hallottam. Mintha az egyik azt mondta volna, hogy el kell innen tűnniük, mert lebuknak. Aztán, mielőtt a fiú letehette volna a telefont, valaki kitépte a kezéből és az leesett a földre. Legalábbis a hangokból ítélve ez történt.

Megkönnyebbülve kifújtam a levegőt; nem Edward volt.

- Akkor feltehetőleg azok a kamaszok voltak – mondta a nő, valószínűleg csak azért, hogy a tűzoltó újra rá figyeljen.

- Igen, Janice – mondta a másik rendőr, aki nagyon jól tudta, mire megy ki az egész. – Esetleg meg tudná adni a betelefonáló számát?

- Majd az irodámban – nyújtott át egy névjegykártyát a férfinak. – Talán nézzenek be oda holnap.

A rendőrök beszálltak az autójukba; egyikük sem tűnt túl boldognak, hogy másnapra is van programjuk – bár a nő egy kicsit örült, hogy újra találkozhat a tűzoltóval. A kocsi elhajtott, a tűzoltó pedig elsétált, és én megláttam egy aranyló szempárt az erdő másik oldalán – Edward.

Reflexszerűen ugrottam fel és futottam vissza a házhoz. Rájöttem, hogy nem biztos, hogy jó ötlet a leglogikusabb helyen bujkálni, ezért elkezdtem futni nyugat felé. Folyókon ugrottam át, erdőket hagytam magam mögött, és szinte biztos voltam abban, hogy senki sem követ, mégsem bírtam lelassítani.

Hirtelen finom illatot sodort felém a szél. A vér szagára az ösztöneim – a vadász ösztöneim – átvették felettem a hatalmat. Nesztelenül osontam, csukott szemmel, ösztöneimre hagyatkozva próbáltam becserkészni áldozatomat. Ugrásra készen álltam, amikor nagy zajt csapva megmozdult valami tőlem nem messze.

Kinyitottam a szememet, és megláttam, hogy egy vadász áll tőlem pár méterre felfegyverkezve. Átkozódott, hogy elfutott a vad, amit meg akart lőni, pedig pont annak a szerencsétlen állatnak köszönheti az életét, ugyanis miattam futott el, és ezzel zökkentett ki engem kábulatomból. A vadász szerencsére engem nem vett észre, mert takarásban álltam, és azt akartam, hogy ez így is maradjon, ezért felugrottam egy fa tetejére.

Az ember szitkozódva ment tovább, majd amikor már elég messze volt, én is lemerészkedtem a fáról. Féltem, hogy még egyszer rátámadok egy emberre, pedig megígértem magamnak, hogy soha többet nem vadászok rájuk, ezért úgy döntöttem, vadászok egyet. Nem mertem csukott szemmel kiszagolni, merre található valami finom, mert féltem, hogy megint egy embert nézek ki magamnak.

Óvatosan beleszimatoltam a levegőbe, és megéreztem valami édeset – bár ennek közel sem volt olyan jó illata, mint a vadásznak. Továbbra is nyitott szemmel elindultam a szag forrásának irányába, és pár perccel később meg is láttam: egy hegyi oroszlánt, vagyis egy pumát szagoltam ki magamnak. Az állat éppen zsákmányát fogyasztotta, és teljesen védtelen volt. Egy határozott mozdulattal ráugrottam, és el kezdtem szívni a vérét. A puma persze próbált védekezni, de esélye sem volt velem szemben. Az állat, amikor már látta, hogy a biztos halál vár rá, aggódva nézett a nem messze elterülő sziklafalra. Nem foglalkoztam vele, hanem kiszívtam a vérét az utolsó cseppig.

Miután kész voltam, megtöröltem a számat, és végignéztem magamon: mindenem csupa vér volt. Nem tudtam, honnan fogok ruhát szerezni, de végül arra jutottam, hogy talán majd visszamegyek Tanya házába. Hajtott a kíváncsiság, hogy vajon mit nézett annyira a hegyi oroszlán, ezért odamentem a sziklafalhoz, és észrevettem, hogy egy barlang bejárata helyezkedik el rajta. Bementem, és amikor megpillantottam, mi van ott, nem működő szívem összeszorult.

Apró, egy-két hetes, még foltos kis pumák voltak bent. Ijedten néztek rám, kis szemeik teljesen kitágultak. Az egyik óvatosan megpróbált felállni, de rögtön visszaesett. Odanyúltam, hogy segítsek neki, de ő elrántotta a fejét, a többiek pedig valóságos halálfélelemmel néztek rám.

Az egyik, aki a legkisebbnek tűnt, hipnotikus tekintettel nézett ki a barlangból. Én is odanéztem, és megláttam, hogy a kispuma annak az állatnak a testét nézi, amelyiket megöltem. Elszörnyülködve jöttem rá, hogy az anyjuknak szívtam ki a vérét.

Hogy lehetek ennyire kegyetlen? Egy szörnyeteg, aki megfoszt másokat a családjuktól. Helyesen akartam cselekedni, nem akartam embert ölni, de még így is olyan állatot találok meg, akinek családja van. A kicsik el fognak pusztulni, és erről én tehetek.

Egy sóhajjal néztem körül a barlangban, ami teljesen üres volt. Nem volt túl széles, de annyira magas volt, hogy kényelmesen fel tudtam benne állni. Odamentem a végébe, és láttam, hogy egy nagyobb szikla van a falhoz tolva. Nem tudtam, mi vezérelt arra, hogy elmozdítsam a követ, de egy egyszerű mozdulattal arrébb löktem.

Egy újabb bemélyedés volt a szikla mögött; kétség sem fér hozzá, hogy valamit el akartak rejteni benne. Bemásztam, és észrevettem, hogy három kartondoboz található odabent. Kinyitottam az egyiket, és megpillantottam egy csomó ruhát. Boldogan sóhajtottam egyet, hogy legalább nem kell véres ruhában az erdőben közlekednem. Ha meglátna valaki, valószínűleg már a kinézetemtől is szörnyet halna.

Kipakoltam belőle pár ruhát, és feltűnt, hogy a legtöbb olyan, ami a legtöbbet fedi az emberből. A legkülönösebb talán a hosszú, fekete köpeny volt, de nem foglalkoztam vele túlságosan. Elkezdtem nézegetni őket, és boldogan nyugtáztam, hogy a legtöbb az én méretemből való. Felvettem egy hosszú ujjú, kék felsőt, és egy egyszerű farmert, majd kinyitottam egy másik dobozt: ugyancsak ruhák voltak benne.

Kibontottam a harmadik dobozt is, és meglepve vettem észre, hogy számításaim ellenére, ebben nem ruhák vannak. Könyvek, vagy talán inkább füzetek voltak benne, és egy kisebb doboz. Kinyitottam azt is, és amit találtam benne, arra már végképp nem számítottam: kontaktlencsék sorakoztak benne, de nem hétköznapiak. Erős üvegből készítették őket, és színezettek voltak.

Leraktam a dobozt a földre, és kinyitottam az egyik füzetet. A lapok sárgák voltak, és még rendesen, tintával írták a bejegyzéseket: ugyanis ez egy napló volt. Tudom, illetlenség, de beleolvastam.

A bejegyzés még folytatódott, de én nem olvastam tovább. Az írója egy vámpír volt, az biztos, és az volt az érdekes benne, hogy Melanie-nak is ez volt képessége, és ő is a tizennyolcadik században lett vámpír. Valószínűleg, ez Mel naplója volt, de mégis mit kereshetett itt? Talán ide rejtette el a személyes dolgait. Nem tudtam elképzelni, hogy Melanie naplót írjon, viszont azt mondta, ez a képessége, és egy képesség nem lehet két vámpíré.

Tovább lapoztam a füzetben, és észrevettem, hogy nem sűrűn irogatott bele. Az utolsó pár bejegyzés már a tizenkilencedik századból származott.

Szóval akkor direkt vámpíroknak kifejlesztett kontaktlencséket adtak Melnek? Lapoztam még egyet, és meglepve láttam, hogy csak két napot hagyott ki a két bejegyzés közben.

Szóval, működnek a lencsék. Talán így el tudok menni a szüleim temetésére. Erre a gondolatra újra elfogott a lelkiismeret-furdalás és a fájdalom, de mégis boldog voltam, hogy legalább az utolsó útjukon velük lehetek. Nem tudtam, hol lehet a temetés, és egyáltalán mikor, ezért nehéz szívvel elővettem a fényképet a táskámból. Ha jól láttam apám forksi házában készült, legalábbis a padló alapján. Úgy gondoltam, hogy akkor valószínűleg Forksban temetik el őket.

A nap még fényesen sütött, de én az éjszaka sötétjében akartam elindulni, ezért maradtam a naplók között, és tovább olvasgattam.


Ha elolvastad, írj kommentet! (És légyszi azt is írd meg, hogy mit gondolsz a naplólapokról. Szóval, hogy tetszett/nem tetszett, el lehet olvasni/nem lehet elolvasni) Köszönööm^^