Barát vagy Ellenség? - 7. fejezet

Sziasztok! Köszönöm a sok kommentet az előző fejezethez! :) Remélem, ez is tetszik majd annyira, hogy írtok hozzá. :D

Barát vagy Ellenség?

7. fejezet

- Bella, fuss! – kiáltotta Edward, de a hangja elcsuklott, ugyanis valaki elkezdte fojtogatni.
Nem láttam, ki támadta meg, és azt sem értettem, hogy nem vette észre, de most csak azzal törődtem, hogy Edward veszélyben van, és most meghálálhatnám, hogy megmentett.
Felugrottam az építmény egyik gerendájára, és azt néztem, hogyan tudnék segíteni. A harcuk annyira gyors volt, hogy abban sem volt biztos, hogy Edward tényleg verekszik. Próbáltam rájönni, ki lehet a támadó, de mindig úgy fordultak, hogy csak Edwardot lássam. Valamiért nem akarta az illető, hogy tudjam ki ő.
- Bella, menekülj! – kiáltotta Edward idegesen, amikor észrevette, hogy még mindig ott vagyok.
Egy percig azon gondolkoztam, merre menjek, de végül úgy döntöttem, hogy északra indulok, abba a házba, ahova Mellel menekültünk Victoria elől.
Szélsebesen futottam, és közben azon gondolkoztam, mi történhetett Victoriával és Melanie-val. Lehet, hogy egyikük megölte a másikat, de lehet, hogy Mel elmondta, ki igazából a gyilkos. Jézusom! Mi van, ha Victoria támadta meg Edwardot? Meg fogja ölni.
Megtorpantam és azon gondolkoztam, mit tegyek. Edward azt mondta, meneküljek, de mi van, ha tudnék neki segíteni? Mondjuk Mel azt mondta, én még gyenge vagyok, ráadásul még nem tanított meg harcolni. Edward tudta, mi lesz, és azt mondta, meneküljek, ezért mennem kell, mondtam magamnak, miközben átugrottam a folyókon.
Mielőtt bementem volna a házba, szó szerint körbeszaglásztam. Az egész hely ugyanattól a tisztítószerszagtól bűzlött, mint a hulláknál abban a gödörben, de ezenkívül semmilyen ellenséges nyomot nem találtam. Óvatosan bementem a házba, és miután meggyőződtem arról, hogy senki nincs bent, odamentem a fotelhez, hogy elgondolkodjak azon, mit csináljak. Már majdnem leültem, amikor észrevettem valamit a kandalló előtt – egy papírdarabot.
Megtalállak – állt rajta.
Szinte éreztem, hogy nem működő szívem sebesen kezd el verni, és a légzésem felgyorsult. Ki akar megtalálni? Victoria? Esetleg Melanie? És miért? Meg akarnak ölni?
Kimentem a házból és körbesétáltam, de most sem találtam semmit. Befutottam az erdőbe, és egy érdekes szagot éreztem. Vámpíré volt, az biztos, de ismeretlené. Mivel úgy gondoltam, hogy lehet, hogy ő hagyta ott a cetlit, követtem a szagot.
Óvatosan és hangtalanul mentem, de pár lépés után megálltam, mert elvesztettem a nyomot. Felugrottam egy fára, hátha onnan meglátom a vámpírt. Amit találtam az egy elegáns óra volt a vámpír szagával. Leugrottam, és mentem egyenesen előre, ahol újra megéreztem az illatot.
Többször nem szakadt meg, hanem egyenesen elvezetett egy házhoz. Kis faház egy folyó mellett, hasonló ahhoz, amibe menekültünk Mellel. Emberi fül számára csöndes volt, de én hallottam, hogy van bent valaki. Semmilyen fény nem szűrődött ki, de egy élőholtnak az nem is kell a látáshoz.
Átugrottam a folyón és elindultam a ház felé. A benti hangok nem szakadtak meg, és ebből arra következtettem, hogy az illető vagy nem tudja, hogy itt vagyok, vagy nagyon is tudja, és arra vár, hogy bemenjek. Hát ezzel most tényleg sokat segítettem magamnak, gondoltam, de azért közelebb mentem.
Benéztem az ablakon; senki nem volt bent. Megkerültem a házat, és lassan odasétáltam az ajtóhoz. Épp be akartam nyitni, amikor egy kéz elkapott hátulról és magához szorított.
- Ki vagy és mit csinálsz itt? – kérdezte egy női hang inkább üres fecsegés, mint érdeklődés céljából. A hangja elárulta, hogy tudja, ki vagyok; valószínűleg ő hagyta ott nekem a papírt.
- Bella vagyok – válaszoltam félénken. – Ez a tiéd? – emeltem fel a karórát, mire megfordított.
- Oh, már kerestem – könnyebbült meg, de a mosoly, amit akkor eresztett el, amikor elvette az órát, azt üzente, hogy ő hagyta ott az erdőben, és én nem véletlenül találtam meg.
Magára csatolta az órát, én meg nem értettem, hogy egy tökéletes időérzékkel rendelkező vámpírnak miért van szüksége rá. Talán csak a régi szokások rabja – vagy csak miattam csinálta. Megráztam a fejem, hogy megpróbáljam kiűzni belőle az ellenséges gondolatokat.
A nő szőke hajának eperszín árnyalata volt – szokatlan, hogy valakinek természetesen ilyen a haja, de ő biztos nem használt festéket, hiszen a vámpírméreg eltávolítaná. Neki is aranybarna szeme volt, mint Edwardnak, de egy-két évvel idősebbnek nézett ki nála – bár egy vámpírnál sosem lehet tudni, mennyi idős. Kecsesen mozgott, de volt benne valami, ami miatt tartottam tőle. Volt benne valami felsőbbrendűség; úgy éreztem, lenéz engem.
- Oh, Bella, nem akarsz bejönni? – kérdezte egy mosoly kíséretében, de már meg is fogta a karomat és magával húzott.
A ház kintről kicsinek látszott, de belülről óriási volt. Egy bőrkanapé állt a szoba közepén, előtte egy nagy márványkandalló. A falak polcokkal voltak telezsúfolva, rajtuk képek és egyéb díszek foglaltak helyet. Két ajtót láttam, amik be voltak csukva – gondolom, hálószoba és fürdőszoba. Egy nagy konyha is volt, bárpulttal, bár nem értettem, miért, amikor nem is eszik.
- Foglalj helyet – mutatott még mindig mosolyogva a kanapéra.
Leültem és észrevettem, hogy a mellettem lévő szekrényen egy kép volt. Róla és Edwardról.
- Te ismered Edwardot? – kérdeztem, mire egy pillanatra elkomorult, majd megint felöltött egy mosolyt.
- Oh, kérlek. Persze, hogy ismerem.
- Ti együtt vagytok? – Miután kimondtam, rájöttem, hogy egy idegen házában kérdezgetem az idegen vámpírt arról, hogy kivel jár.
Egy pillanatra haragosan megvillant a szeme, majd egy bájos arckifejezéssel válaszolt.
- Már nem is tudom, mióta.
- Ööö… egyébként hogy hívnak? – Mi történt velem, hogy mostanában előbb beszélgetek valakivel, és előbb megyek be a házába, mint hogy megtudnám a nevét?
- Tanya De… Cullen. – Úgy éreztem, mást akart mondani először. – Bocsánat, kicsit szétszórt vagyok. Régen voltam vadászni.
- Oh, értem. És te is csak állatvért iszol?
- Igen, persze. Az emberek nem érdemlik meg, hogy igyak a vérükből. – Hát ez a hozzáállás engem meglepett. – De látom, te őket fogyasztod.
- Igazából még csak kétszer ittam embervért, de soha többet. Edward mondta, hogy az állatvér is jó, és én nem akarom megölni az embereket.
- Edward mondta? – kérdezte dühösen, de nem értettem, mi baja. – Mikor? És miért beszéltél te vele?
- Megmentett.
- Megmentett? Kitől, és egyáltalán miért? – Nem értettem, miért olyan dühös. Talán féltékeny rám? De miért lenne az? Kicsit hátrébb húzódtam, és láttam, hogy tetszik neki, hogy tartok tőle.
- Victoriától.
- Aha, biztos. Na, mindegy. Egyébként mit csináltál errefelé?
- Menekülök Victoria elől. Te itt laksz?
- Itt lakunk.
- Edward nem említett téged. – Mondtam, de szemei láttán, folytattam. – Úgy értem, elmondta, hogy a Cullen család kikből áll, de te nem voltál közöttük. – Ez egyre rosszabb. Most még azt is kijelentettem, hogy Edward szerint nem tartozik a családba!
- Oh, hivatalosan nem tartozom közéjük – vette fel újra a csevegő hangját. – Mondjuk, úgy szoktak emlegetni, mint a családtagjukat, de én nem tartozom az eredeti családba. Csak beházasodtam.
- Ti… ti házasok vagytok? – nyögtem nehezen a szavakat.
- Hát persze. Miért, mit gondoltál? – nevetett fel.
- Csak nem gondoltam. Hol a gyűrűd? – Miért kérdezek ilyeneket? Miért nem bízom meg benne?
- Nem hordom, mert kényelmetlen vadászatnál. Váltsunk témát! Szóval ez a Victoria üldöz. Honnan tudod?
- Majdnem megölt Casperben. Mondjuk ott lehet, hogy nem engem üldözött, viszont ezt találtam – nyújtottam át a cetlit, és csak utána fogtam fel, mit tettem. Lehet, hogy ő tette nekem oda! Lehet, hogy Victoriával van! Nem, nem lehet. Hiszen Edwarddal jár…
- Érdekes – motyogta, miután szemügyre vette a papírdarabot. Hirtelen más szemmel néztem rá; úgy tűnt, mint aki segíteni akar nekem. – De miért akarna téged megtalálni? – kérdezte lekicsinylően, mintha még arra sem lennék méltó, hogy megemlítsenek.
- Nem tudom. Az sem biztos, hogy Victoria az.
- Egyébként mikor beszéltél Edwarddal? – vette fel újra a féltékeny énjét, és már nem tűnt úgy, mint aki törődne velem.
- Úgy egy másfél órája. Aztán valaki megtámadta, és azt mondta nekem, hogy meneküljek. – Még véletlenül sem akartam azt mondani, hogy csak úgy elfutottam. Valószínűleg kérdés nélkül, egy szempillantás alatt ölne meg. Vagy előtte még megkínozna.
- Ugye nem mondod komolyan, hogy ott hagytad? – kérdezte dühösen.
- Azt mondta, hogy fussak, aztán amikor visszamentem segíteni, mondta, hogy meneküljek.
- Ott hagytad? Lehet, hogy már halott! – kiáltotta centikre az arcomtól.
- Ő mondta, hogy fussak – próbáltam menteni a menthetőt.
- Azonnal oda kell mennünk! – kiáltotta, majd megfogta a kezemet, és úgy, mint amikor behívott a házba, maga után húzott.

Ha elolvastad, írd meg mit gondolsz róla! :)