Barát vagy Ellenség? - 6. fejezet

Sziasztok! Köszönöm a kommenteket, ehhez is várom őket! :D

Barát vagy Ellenség?

6. fejezet

Victoria mintha felismerte volna, ki érkezett, egy pillanatig ellazult, majd újra megpróbált kibújni a szorításomból. Szerencsére Melanie jól megtanította, hogyan kell lefogni, hogy ne tudjon menekülni, ezért a nő csak próbálkozott.

- Tudod, aki kint vár, meg fog téged ölni – mondta, de a hangja eléggé élettelen volt, mivel a nyakát szorosan fogtam. Nem tudtam, hogy higgyek-e neki, vagy sem, ezért úgy döntöttem, várok. Az a valaki biztos miattunk jött, de akkor hol lehet már?

Épphogy ezt kigondoltam, egy árny ugrott be az ablakon, túl gyorsan, hogy első pillantásra meg tudjam állapítani, ki lehet az. Második pillantásra pedig egyelőre nem volt esélyem, mivel ijedtemben elengedtem Victoriát, aki ezt kihasználva elkapott engem, és a hajamnál hátrahúzva tartott.

- Engedd el! – tört fel morgásként az érkező vámpír szájából. Az illata ismerős volt, és arra jutottam, Cullen az.

- Már mért engedném el? – köpte megvetően a szavakat Victoria. – Melanie embere. Azé a dögé, akinek a lelkén szárad James halála.

- Nem, rosszul tudod. – A hangja nagyon nyugodt volt. – Nem Melanie ölte meg Jamest.

Pár pillanatig csönd volt a szobában, csak az én nyögéseimet lehetett hallani, amik annak következtében hagyták el a számat, hogy Victoria idegességében a hajamat húzogatta.

- Tényleg nem tudsz innen kimenekülni – mondta Cullen, de nem értettem, miért. Hiszen nem kérdezte senki!

- Te… honnan…? - próbálta kérdezni a nő.

- Tudok valamit, amit te nem. – Hallottam a hangján, hogy mosolyog. – És mindent tudok, amit te is.

- Tessék?

Victoria elfelejtette, hogy engem túszként tartott, ezért, amikor közelebb ment Cullenhez, engem elengedett. Fellélegeztem, és örömmel tapasztaltam, hogy még nem vette észre, hogy a foglya szabad.

Azon gondolkodtam, hogyan juthatnék ki anélkül, hogy észrevennék. Victoria faggatta a fiút, de Cullen, mintha várna valamire, nem mondott semmit. Óvatosan, nehogy zajt csapjak felkaptam a táskámat, és, mintha ez lett volna a végszava, a fiú megfogott, és kiugrottunk az ablakon, majd elkezdtünk futni.

Nem mertem csinálni semmit, és láttam, hogy semmi esélyem ellene, ezért inkább úgy döntöttem, kihasználom az alkalmat és gondolkozom a körülöttem történő érthetetlen dolgokon.

Például azon, hogy ki lehet a jók és ki a rosszak között, illetve, hogy ki van velem és ki ellenem – ugyanis nem voltam abban sem biztos, hogy a jófiúk között játszom. Ha Melanie jót akart nekem, akkor Victoria és Cullen rosszak. Mondjuk Victoria tényleg nem velem van, mivel megpróbált megölni, viszont Cullen… Mel ellensége, de az előbb mentett meg. De ki tudja, hova visz?

A fák, a sziklák csak suhantak el mellettem, szinte semmit sem tudtam felfogni belőlük, de valami azt súgta, jó helyre megyek. Egyik részem Melanie-nak hitt, a másik azt gondolta, benne sem bízhatok meg, de volt még egy harmadik, nagyon-nagyon apró folt bennem. Egy kis rész, amelyik azt remélte, csak valami félreértés történt, és senki nem akar megölni senkit sem – vagy legalábbis engem nem.

Észre sem vettem, hogy megálltunk, csak azt, hogy Cullen szólongat. Amikor föleszméltem, kíváncsi és kérdő szemekkel nézett rám, de egyelőre nem foglalkoztam vele. Jobban érdekelt, hogy vajon hol lehetek.

Úgy emlékeztem, nem hagytuk el az erdőségeket, tehát még valahol a Sziklás-hegységben kellett lennünk. Egy fára épült kis házban voltunk, amit valószínűleg gyerekeknek építhettek. Csak egy egyszerű négyszögletű fapadlós „ház” volt, ahova egy létrán lehetett feljutni, de nekünk ez nem kellett – egyrészt azért, mert már fent voltunk. Teteje is volt, de oldalt csak pár tartógerendából és egy alacsony korlátból állt.

Ha szökni akartam volna, le tudtam volna ugrani, de gondoltam, ha valamiért kellek a fiúnak, egy egyszerű mozdulattal elkapna.

- Miért mentettél meg? – kérdeztem meg, amint befejeztem a nézelődést.

- Talán meg akartál halni? – kérdezett vissza érdeklődve. Ahelyett, hogy rögtön rávágtam volna, hogy nem, inkább őt bámultam.

Bronzszínű haja művészi rendetlenségben állt, aranyló szemeiben pedig kíváncsiság ült; tökéletes volt, még egy vámpírhoz képest is.

- Szóval? – kérdezte újra.

- Nem akartam meghalni – most, tettem hozzá magamban. – Neked miért nem vörös a szemed? – Vajon a vámpíroknál ez intim kérdés?

- Mert csak állati vérrel táplálkozom.

- Ez nekem eszembe sem jutott! Szóval, nem kell megölnöd senkit? – lelkesedtem. Ez azt jelenti, hogy élhetek anélkül, hogy bárki is meghalna miattam.

- Senkit se – válaszolta mosolyogva.

- És miben különbözik az állatvér az emberétől? – Pár hete még nem gondoltam volna, hogy ezt ilyen lelkesen fogom kérdezni.

- Kicsit más. Az emberi vér finomabb és több erőt ad, de ha nem akarsz megölni senkit, élhetsz állatvéren is. – Pár percig csöndben ültünk, aztán újra megszólalt. – Hogyan változtál át?

- Melanie tette. Én… nem is emlékszem rá. Csak arra, hogy iszonyatosan fájt és utána minden olyan furcsa volt. – Még senkinek nem meséltem az átváltozásomról, igaz, nem is tudtam volna kinek. – Te mikor változtál át?

- 1918 nyarán. Akkor pusztított a spanyolnátha, és Carlisle a kórházban talált rám, aztán átváltoztatott.

- Carlisle…? – kérdeztem arra utalva, hogy ő mégis kicsoda.

- Egy orvos volt, most pedig úgy tekintek rá, mint az apámra – mondta lágyan. – Engem átváltoztatott, aztán Esmét, Rosalie-t és Emmettet. Utána még hozzánk költözött Alice és Jasper, és így lettünk a Cullen család.

- Ez fura. Mármint Melanie mindig azt mondta, a vámpírok nem élnek közösségben. Aztán mindig elhallgatott. Talán rátok gondolt?

- Nem hiszem. Van egy nagy család, a vámpírok feje, a Volturi. Ők tartatják be a vámpírok szabályait. – Bólintottam, hogy a szabályokat már hallottam. – Ez a klán nagyon sok vámpírból áll, a legtöbbjüknek fura képességeik is vannak.

- Neked van valamilyen képességed?

- Van. – Kíváncsian néztem rá. – Gondolatolvasó vagyok.

Ez meglepett, de valamiért nem hittem neki. Az én gondolataimra eddig mért nem válaszolt? Erősen koncentráltam egy mondatra, hátha válaszol: most is hallasz? Nem jött válasz.

- Nem is tudsz olvasni a gondolataimban.

- A tiédben nem. – Szemei az arcomat fürkészték. – És ez meglep. Eddig még sosem történt ilyen.

- Melanie képessége sem működik rajtam – jegyeztem meg csendesen.

- Érdekes. Talán pont ez a képességed: nem hat rád más képesség.

- Amúgy hogy hívnak? – kérdeztem meg, mivel elég kínos volt, hogy arról beszélünk, az agyam más, mint a többieké, miközben a nevét sem tudom.

- Edward Cullen.

- Én pedig Bella – mutatkoztam be, pedig biztos voltam abban, hogy már kiolvasta valakinek az agyában – ha nem is az enyémben.

- Örülök, hogy találkoztunk, Bella – mosolygott féloldalasan, ami nagyon jól állt neki.

- Miért akarod megölni Melanie-t?

- Igazság szerint ők akarnak megölni. Vagyis Victoria nem tudja, hogy ki vagyok igazából, de ha megtudná, meg akarna ölni, ezért inkább úgy próbálom megelőzni azt, hogy a bosszúvágya miatt erősebb legyen, hogy megölöm, mielőtt megtudná. – Furcsa volt, hogy ilyen lazán beszélt arról, hogy kit öl meg.

- És Melanie?

- Elmondom a teljes igazságot – mondta, én pedig fellélegeztem, hogy valaki végre tényleg elmondja nekem az igazat. – A családommal mindig beiratkozunk valamilyen városnak az iskolájába, azt kijárjuk és megyünk egy másik városba, ahol újrakezdjük az egészet. Viszont nyár van, és úgy döntöttem, ezt a nyarat nem unatkozom végig, hanem leszámolok az olyan vámpírokkal, akik tényleg gonoszak. Azokkal, akik nem csak megölik az embereket, hanem játszanak is velük. Így volt ez James-szel és Aaronnal is. Csakhogy Melanie és Victoria túlságosan is kötődött hozzájuk, szóval mindketten meg akarták ölni azt, aki végzett velük. Melanie a közelben volt, amikor megöltem Aaront, és ő meglátott engem. Rövid kutatás után rájött, hogy ki vagyok. Amikor James-t öltem meg, Melanie majdnem elkapott, de elmenekültem. Victoria viszont észrevette őt, és arra következtetett, hogy ő ölte meg James-t.

- És mi volt az este?

- Rátaláltam Victoriára, mert mint mondtam, vele akarok hamarabb végezni, de ő jobban ismerte ezt a hegységet, mint én, és elmenekült.

- Csak azt nem értem, hogy ha annyira meg akarod őt ölni, akkor miért mentettél meg ahelyett, hogy megölted volna? – értetlenkedtem.

- Mert féltem, hogy téged használ fel ellenem – mondta lágyan. – Képes lett volna megölni is.

Féltett? Engem? Hiszen nem is ismert! Mondjuk, lehet, hogy alapból mindenkit megvéd, akit csak tud.

- Egyébként van még valami – folytatta komoly tekintettel, és én kíváncsian előredőltem. – Melanie…

Kezdte volna, de nem tudta folytatni, mert valaki felugrott mellénk, engem lesodort, őt pedig a nyakánál szorongatta. Nem tudtam gondolkodni azon, hogy ki lehetett a támadó, csak arra az egy hangra tudtam koncentrálni, ami Edwardé volt és úgy hangzott: fuss.

Ha elolvastad, írd le a véleményedet! Köszönöm! :)