Barát vagy Ellenség? - 4. fejezet

Sziasztok! Mindenki utálja a kommenthatárokat - én is -, de a kommentek számával egyenes arányban csökken az önbizalmam, és ennek az lesz a vége, hogy megunom a történet írását és nem lesz több fejezet. Szóval: minimum 8 kommentet szeretnék! Az szerintem egyáltalán nem sok, tekintve, hogy 37 rendszeres olvasóm van. Csak akkor rakom fel a következő fejezetet, ha lesz 8 komment! Köszönöm!

Barát vagy Ellenség?

4. fejezet

 

Napok teltek el, és én egyre jobban beleszoktam a vámpír életbe. Melanie megtanított harcolni, bár még volt mit gyakorolnom. Nagyon hiányzott a családom, és bántott a gondolat, hogy valószínűleg többet nem találkozhatok velük, de rájöttem, hogy a futás kikapcsol. Az az iszonyatos sebesség, amitől, ha még ember lennék, rosszul lennék, viszont vámpírként csodálatos volt. Az érzéstől, hogy gyorsabb vagyok a szélnél, szabadnak éreztem magam és megnyugtatott, elfeledtette minden gondomat.

- Gyengébb vagy, mint általában – jegyezte meg Mel egy edzésünk alatt. Éppen azt gyakoroltuk, hogy ha valakit követek, hogyan támadjak rá, de már másodjára rontottam el – mindig túl hangos voltam. – Lehet, hogy el kéne menni vadászni, drágám – mondta mosollyal az arcán.

Ő azt mondja, hogy a vadászatnál nincs jobb dolog, de szerintem nem túl jó megölni egy ártatlan embert. A múltkori, és egyben az első, vadászatom után – és közben is – rettenetes lelkiismeret furdalásom volt, és még most is bántott a gondolat.

- Én is fogok vadászni; már régen voltam – mondta éhes szemekkel, amik most feketén ragyogtak.

- Hurrá. – A lehető legunottabb hangon mondtam, miközben nyeltem egy nagyot. Be kellett ismernem, hogy tényleg gyengének éreztem magam, de az újabb gyilkosság gondolata nem nagyon tetszett.

- Szerintem nincs értelme most edzeni. Én visszamegyek a házba – amint kimondta már el is tűnt a szemem elől.

Nem akartam visszamenni én is, ezért felmásztam az egyik fa tetejére, és onnan nézelődtem. Vajon mit csinálhat Melanie egyedül a házban? Sokszor zárkózott be a szobájába, de nem mertem megkérdezni, mit csinál ott. Néha mintha síráshoz hasonló hangokat adott volna ki, és sokszor hallottam valakihez beszélni; dühösen, elkeseredetten. Talán gyászol valakit?

Szinte semmit nem tudtam Melanie életéről az átváltozása után, és nem hittem volna, hogy örülne a kérdéseimnek, úgyhogy inkább figyelmen kívül hagytam a bezárkózásait.

A lemenő nap vörösesre festette az égbolt alját, és varázslatos volt az éles szemeimmel nézni, ahogy egy repülő madár fekete tollain megcsillannak a napsugarak. A szabadság és a függetlenség csillogott a tollain. Ezt ember szabad szemmel nem láthatja, de én örültem annak, hogy láthattam. Vajon Renee mit szólna ahhoz, ha tudná, mi vagyok? Biztosan kiakadna, de nincs is semmi értelme ezen gondolkozni, hiszen ezt nem mondhatom el neki.

A gondolat, hogy talán sosem láthatom többet az anyámat, bűntudatot okozott – pedig nem is én tehettem róla. Bántott a gondolat, hogy akármennyire is szeretnék vele találkozni, ez nem oldható meg. Mégsem állíthatok haza azzal a szöveggel, hogy a táborban megtanultam alvás és légzés nélkül élni, illetve, hogy mostanában vért iszom.

Elfordítottam a fejemet, mintha ezzel a mozdulattal elfelejthetném az aggodalmaimat, és megpróbáltam másra koncentrálni: a ma estére. Ma újra vadászni fogok; megint megölök egy szerencsétlen embert, aki nem tehet semmiről. Miért ilyen velem a Sors? Miért kell ölnöm ahhoz, hogy életben maradjak? Az égbolt már sötét volt – és baljóslatú.

Sóhajtottam egy nagyot, majd elnéztem a ház irányába, és megláttam Melanie-t, aki felém futott. Észrevette, hogy őt nézem, és integetett nekem, jelezve, hogy indulunk. Leugrottam a fáról, majd odarohantam hozzá.

- Indulhatunk? – kérdezte vigyorogva, mire én aprót bólintottam. Száját még szélesebbre húzta, és már ment is a város felé.

Nem igazán értettem, miért megyünk már ilyen korán, hiszen még csak tizenegy volt, de éreztem, hogy szükségem van a táplálékra. Hétköznap volt, így a városban csak egy-két ember járkált, autó viszont több volt, ezért próbáltunk sötét utcákban és óvatosan közlekedni. Nem tudtam, mi alapján választja ki az áldozatot, de Melanie minden egyes közelünkben lévő embert megvizsgált és megszagolt – észrevétlenül, persze.

Egymás mellett mentünk; az utca kihalt volt és csendes. Nyugodtan lépdeltünk egyenesen előre, és egyikünk sem számított arra, ami következett: egy alak kiugrott elénk. Illetve kisuhant; hangtalanul, óvatosan. Vámpír volt.

Velem egykorú lehetett a fiú, bronzszínű haja mesterien volt összekócolva, szeme aranybarnán csillogott – ennek ellenére meg voltam győződve arról, hogy vámpír, hiszen a bőre hófehér volt és tökéletes, mint minden vámpírnak. Angyalian szép volt.

Amikor először néztem tükörbe, meglepődtem: a szemeim nem barnák, hanem vérvörösek voltak, a bőröm hófehér és úgy alapjában véve sokkal szebb lettem, mint voltam. Teljesen megváltoztam. Szép voltam, de emellett az alak mellett eltörpült a szépségem.

A rejtélyes idegen egy darabig méregette Melanie-t, majd engem, és úgy tűnt, valami bosszantja. Mel előre ugrott és rávetette magát, de az idegen, mintha előre tudta volna, mi fog történni, egyszerűen kitért előle. Mindketten morogtak, majd egyszerre kapták a fejüket az erdő felé, velem együtt. Valami elfutott ott, majd egy másodperc múlva megjelent pár méterre tőlünk. A nő vörös haja lazán omlott a vállára, beterítve azt, vörös szeme vérszomjasan ragyogott. Úgy nézett ki, mint egy ragadozó: testtartása leginkább egy támadásra készülő vadmacskára hasonlított. Vigyorgott, de ez a vigyor bosszúból és fájdalomból fakadt, nem boldogságból.

Az idegen egyik pillanatban még Melanie-t nézte, a másikban már a vigyorgó vadmacskát kergette. Befutottak az erdőbe, és eltűntek a szemünk elől. Azonnal el akartam menekülni és futni, amerre csak látok, de Mel mintha megérezte volna, mire készülök, megragadta a vállamat és nem engedett.

- Minél előbb ennünk kell! A legelső embert hozd be a sikátorba észrevétlenül. Idd ki a vérét, és várj meg ott – mondta, majd elindult arra, amerről jöttünk.

Én továbbmentem egyenesen, amerre eddig tartottunk, és azt vettem észre, hogy egy utcából egy csapat tizenéves fiú részegen tántorog ki. Melanie azt mondta, az első embert meg kell támadnom, és mivel a közelben nem láttam és nem éreztem senki mást, úgy döntöttem a mai áldozatom közülük lesz.

Magabiztosan elindultam és már rég kiszúrtak maguknak, amikor észbe kaptam. Ezt nem tehetem! Én nem ilyen vagyok. Nem sétálhatok oda nyugodtan és ölhetek meg valakit.

De már nem tudtam, mit tenni. Oda kellett mennem a fiúkhoz és valahogyan bevonszolni az egyiket a sikátorba. Két méterre megálltam előttük, és próbáltam mosolyogni, annak ellenére, hogy nyíltan méregettek és mutogattak.

- Szia, szépségem – jött közelebb az egyik csábosan mosolyogva. Vagy legalábbis azt hitte, hogy csábosan mosolyog. – Mit szeretnél, cicám? – Odasétált mellém és átkarolt. – Érzem rajtad, hogy fázol. Gyere, felmelegítelek!

- Benne vagyok. – A hangom kicsit rekedtes volt, és remegett a félelemtől, de úgy láttam, ez csak még jobban lázba hozza.

- Menjetek haza, nekem jobb dolgom van – vigyorgott győztesen. Ez a vigyor nem lesz sokáig a képeden, gondoltam magamban nevetve. A többiek morogtak majd végül elindultak. – Na, és mi a neved, édes?

- Bella – válaszoltam, miközben a sikátor felé kormányoztam. – És neked?

- Mike. Hova megyünk?

- Ide – mondtam, és közben befordultunk a sikátorba. Mel még nem jött vissza.

- Nem néztem volna ki belőled egy ilyen helyet. – Még szélesebbre húzta a száját, de a szemében egy kis félelem jelent meg.

- Megígéred, hogy egy hangot sem adsz ki, amíg itt vagyunk? – kérdeztem.

- Ha te úgy akarod, édes! – Normális ember, amikor megesküszik valamiről, a saját szívére teszi a kezét, de ő inkább az enyémet választotta.

Magamra erőltettem egy csábos mosolyt, és úgy tettem, mintha tetszene, amit csinál. Magasabb volt nálam, de nem kellett lábujjhegyre állnom, hogy elérjem, mert lehajolt hozzám és vadul elkezdett csókolni. Egy váratlan mozdulattal kiszakítottam magam a csókjából, majd lehajoltam a nyakához és beleharaptam.

A vér édesen szivárgott a számba, és éreztem, hogy a fiút már csak én tartom. Kinyitottam a szememet, és Mike csodálkozó arcára néztem. A szemeiben a félelem és a szenvedés tüze égett, de nem foglalkoztam vele. Csak szívtam az éltető folyadékot, addig, amíg egy csepp sem maradt benne.

És akkor ráeszméltem arra, hogy mit tettem. Lefektettem a fiút a földre, és mellé ültem. Megöltem egy újabb embert, akinek annyi bűne volt összesen, hogy rosszkor volt rossz helyen.

Nem az volt a legrosszabb, hogy egy újabb fiútól vettem el az életét, hanem az, hogy mindeközben élveztem is a helyzetet. Nehezen vallottam be magamnak is, de így volt: miközben elcsábítottam ide, miközben ittam a vérét, úgy éreztem, ez így helyes, ez így a legjobb.

Megrettenve ültem, és úgy éreztem, a bűntudat felemészt. Lenéztem a fiúra, akiből minden élet kiszállt, és elfogott a félelem is. A félelem saját magamtól, a félelem attól a személytől, aki lettem. Hiszen ez nem az igazi Bella, és már sosem lesz az.

Ha elolvastad, írj kommentet, még akkor is, ha nem tetszett. Köszi^^