Barát vagy Ellenség - 3. fejezet

Sziasztok! :) Itt van a következő fejezet, de előtte még szeretnélek untatni egy kicsit a "komment-dologgal". :D Szóval, nagyon-nagyon szépen kérlek, hogy ha elolvastad, írj egy-két szót! Ha lehet kommentbe, de írhatod chatbe is; ahogy kényelmesebb. Nekem tényleg fontos, hogy lássam, elolvastátok, és nem csak egyszerűen felrakom ide. Mellesleg, minél több kommentet írtok, annál hamarabb lesz friss! :D Ennyi volt az unalmas része, gondolom, senki nem olvassa el, de ha mégis, akkor köszi! :)

Barát vagy Ellenség?

3. fejezet

Egy gazdátlan, emeletes ház volt Melanie lakhelye, ami nem volt lefestve, csak levakolva. Néhány cserép már hiányzott róla, az ajtaja is csak félig volt meg – nem is értettem, miért kellett rajtahagyni –, de a célnak tökéletesen megfelelt.

A belseje sem volt modern; mindenhol a legegyszerűbb bútor, semmi dísz és egyszerűen semmi, amiből arra lehet következtetni, hogy még mindig laknak benne. Az alsó szint egy nagy térből állt. Az ajtótól balra egy fogas volt, jobbra pedig egy törött tükör. Az egész szinten csak egy ütött-kopott kanapé, egy már nem működő sütő – vajon minek? – és egy szekrény foglalt helyet. Fent két szoba és egy fürdőszoba volt. A két szoba ugyanúgy nézett ki: fehérre meszelt falak, vaságy és egy-egy komód pár századdal ezelőttről. A fürdőszoba az ijesztő kategóriába tartozott a penészes wc csészéjével és a pókhálós kádjával, amiben egy tükör darabjait találtam meg, ráadásul a csapból sötétbarna folyadék – ugyanis nem merném víznek nevezni – folyt.

Leültem a kanapéra, Melanie pedig mellém, és úgy nézett ki, mint aki készen áll fogadni egy kérdésözönt.

- Mondj el mindent a vámpírokról, Melanie! – kérleltem. – Ezentúl hogyan fogok élni? Milyen szokásaink vannak?

- Lassan, drágám – nevetett fel. – Egyébként szólíts Melnek!

- Oké. Szóval, mit kell tudnom a vámpírokról? – Én magam sem értettem, honnan fakad ez a kíváncsiság, de azt vettem észre, hogy izgatott vagyok amiatt, mi mindent maradt eddig rejtve előlem.

- Nem is tudom, hol kezdjem – ráncolta össze a homlokát. – Mi, vámpírok, örökké élünk. Vagy legalábbis úgy tudjuk, de mivel még senki nem élte végig, nem tudhatjuk pontosan. – Ő mosolygott a saját poénján, én meg meglepetten néztem rá.

- Örökké? De… ebben mi a jó? Biztos unalmas pár ezer év után. – Nem tetszett a gondolat, hogy minden ismerősömnél tovább fogok élni. Biztos sokan örülnének annak, ha az idők végezetéig élhetnének, de én nem.

- Igen. Nem halunk meg. – Szemei valami furcsát tükröztek, de nem tudtam rájönni, mi lehetett az. Valami olyan, ami azt sugallta, hogy én nem tartozom azok közé, akik örökké élnek…

- Mi van még ezenkívül? – Próbáltam elhessegetni a rossz érzést, amit ez a gondolat váltott ki belőlem.

- Nos, gondolom már észrevetted, hogy sok képességünk felerősödött. Jobban hallunk, látunk, gyorsabban tudunk futni, és nem fáradunk el. A legnehezebb tárgyakat is fel tudjuk emelni, egy százéves fát tövestül ki tudunk rántani mindennemű erőfeszítés nélkül. Ja, és nem alszunk. – Azt eddig is észrevettem, hogy egyáltalán nem vagyok fáradt, de ettől a szembesítéstől leesett az állam. – De ezeken kívül néhány vámpírnak van még egy különleges képessége. Nekem is van.

- Tényleg? És mi? – Hirtelen izgatott a gondolat, hátha nekem is van ilyen különleges tehetségem.

- Gondolom, hallottál már az elbájolásról, amit az emberek a vámpírok alapvető képességeinek hisznek.

- Befolyásolni tudod az embereket? – Kíváncsi voltam, hogy engem befolyásolt-e, bár reméltem, hogy nem.

- Igen. – A válasza szűkszavú volt, és úgy éreztem, valami bántja; a szemében újra megjelent az a furcsa csillogás.

- És rajtam is alkalmaztad ezt a képességet? – A kérdés csak úgy kicsúszott a számon, és amint megláttam Mel arcán a dühöt, azonnal meg is bántam.

- Nem. – Láttam rajta, hogy valami nyomasztja, de nem mertem rákérdezni; nem is kellett. – Veled is megpróbáltam, de nem sikerült. – Ez a gondolat elszomorította és dühös volt rám miatta, de úgy éreztem, van még valami a háttérben, amit nem akar nekem elmondani.

Én sem mondhatom, hogy nyugodtan üldögélten tovább, hiszen most ismerték be, hogy defektes vagyok. Oké, nem ezekkel a szavakkal, de a lényege mindenképpen ez volt. Igazából mindig is tudtam, hogy valami nem stimmel velem, mindig különböztem a többiektől. Sosem voltak barátaim, de ellenségeim se; csak egy láthatatlan kis senki voltam, akin egyszerűen átnéztek. Mondjuk nem is volt vele bajom. Nem tudtam, milyen az, amikor az embernek barátai vannak, így nem is fájt.

- Már megtörtént mással is az, hogy nem sikerült elbájolnod? – A hangom érdekesen csengett a meglepetéstől és a félelemtől, hogy vajon mit jelenthet az, hogy rajtam nem működik ez az adottság.

- Nem. Soha. – A száját összeszorította, és az volt az érzésem, hogy nem ez az egyetlen dolog, ami bántja. Megint úgy éreztem, hogy valamit elhallgat előlem, és talán a furcsa csillogás a szemében is ezt jelentette. Mondjuk ennyi meglepetés után, már lehet, hogy csak paranoiás vagyok.

Ránéztem, és a szemeiben egyszerre kavargott düh, félelem és bosszúvágy. Nem tudtam, mit jelenthet ez a sok érzelem.

- Mesélj magadról! – Jobbnak láttam nem feszegetni azt, hogy rajtam befuccsolt a képessége, és egyébként is kíváncsi voltam, hogyan lett vámpír.

- Lássuk csak – kezdte ugyanazon a szórakozott hangon, amin általában beszélt. Már nyoma sem volt az előbbi bánatának. – A tizennyolcadik század elején születtem. A családom nagyon szegény volt, két testvéremet eladták rabszolgának, mert különben mindent elvettek volna tőlünk a behajtók. Körülbelül tizenöt éves lehettem, amikor a szüleim úgy döntöttek, engem is el kell adniuk. Én persze nem akartam ezt, mert hallottam történeteket, amik velem egykorú lányokkal estek meg, de eladtak. Egy gazdag, öntelt úrhoz kerültem. Mondanom sem kell, nem pont a ház takarítására kellettem. – Melanie elhúzta a száját, arcán láttam az emlékezés fájdalmát. – Pár év múlva megelégeltem, hogy kihasznál, és megléptem. Tudtam, ha elkap, semmi jóra nem számíthatok, de úgy döntöttem, megkockáztatom. Mindig este próbáltam közlekedni, és szerintem nem is akarod tudni, hogy éltem túl étlen-szomjan. – Elgyötört arcát látva jobbnak láttam nem is gondolni arra, milyen élete lehetett. Egyáltalán lehet az ilyet életnek hívni? – Egyik este egy hátborzongatóan szűk utcában jártam. Úgy éreztem, valaki követ, de próbáltam úgy tenni, mintha csak a képzeletem játszadozna velem. Annyira figyeltem arra, hogy bebeszéljem magamnak, csak képzelődök, hogy beleütköztem a követőmbe. Alig fogtam fel, hogy mi történt, ő belém harapott. Az az iszonyatos fájdalom mélyen megragadt bennem. – Én is tudtam, milyen érzés, és nem örültem annak, hogy erről beszélt. Szinte még mindig éreztem azt, amit akkor. – Arra ébredtem, hogy egy barlangban vagyok. Nem tudtam, mi történhetett velem, és senki nem volt a közelben. A barlangnak nem találtam meg a kijáratát és már nagyon éhes voltam. Próbáltam szétzúzni a falat, de a föld alatt voltam nagyon-nagyon mélyen és az éhségtől nem tudtam koncentrálni. Napokkal később belépett egy öregember, aki elkezdett nekem mesélni vámpírokról. Persze, azt hittem, csak bolond, és egyszerűen rávetettem magam, majd széttéptem. Megtaláltam, hogy hol jött be, kirohantam és az első emberre rátámadtam. Amikor rájöttem, hogy az öregnek igaza volt, iszonyatos bűntudatom támadt és meg akartam ölni magamat, de mint látod, nem sikerült.

Még mindig a történet hatása alatt voltam, megszólalni sem bírtam, csak ültem és néztem magam elé. Ez az egész olyan bizarr volt; egy pillanatig nem is hittem el, de ahogy ránéztem, tudtam, hogy minden egyes szó igaz.

- Mihez kezdtél egyedül? – tettem fel a kérdést pár perccel később, amint kiestem kábulatomból.

- Jártam az utakat, bujkáltam az emberek elől – vonta meg a vállát, de láttam rajta, hogy többről van szó, mint amennyit elmond. Viselkedéséből arra következtettem, hogy bizonyos dolgokat úgy próbál kitörölni az emlékezetéből, hogy nem is gondol rájuk.

- Azt mondtad, hogy meg akartad magad ölni. Hogyan? Egyáltalán hogyan lehet megölni egy vámpírt? – Nem voltam biztos abban, hogy ezzel nem sértem meg nagyon, de kíváncsi voltam arra, hogyan tudnék magammal végezni. Igazából én képtelen lennék megölni magamat, de volt időnk a hülye kérdésekre is – annyi, amennyit csak el tudtunk képzelni.

- Próbálkoztam mérgezéssel, de a szervezetemben lévő méreg kiirtotta a patkánymérget; a fulladás sem bizonyult jó ötletnek, mert levegő nemigen kell egy vámpírnak. A felakasztás is hülyeség volt, mert a csontjaim nem törnek el. Amikor megtudtam, hogyan lehet megölni egy magamfajtát, már túl voltam azon a korszakon, amikor nem bírtam elviselni, hogy ölök. – Egy kicsit előredőltem, jelezve, hogy érdekelne a mondat eleje. – Egy vámpírt csak egyféleképp lehet kinyírni: ha elégeted. Nem túl egyszerű, de csak ez az egy mód van rá.

- És mi van a fokhagymával? A kereszttel, a szenteltvízzel? Esetleg ezüstgolyó? – Mel felnevetett.

- Mind-mind csak mese – nyögte ki a nagy nevetés közepette. - Volt egy ügyes vámpír, aki elhíresztelte ezeket és kész. Az ezüstgolyó egyébként a vérfarkasos sztorik főszereplője, nem a vámpírosoké.

- Vannak vérfarkasok is? És még mik?

Melanie mesélt a vérfarkasokról, vámpírokról; mondott pár legendát róluk, és hogy mennyi igaz belőlük. Órák múlva úgy éreztem, ennyi információ elég egy napra.

- Tessék, itt a mobilod, hívd fel anyádat, hogy minden rendben, nagyon izgalmas volt a vadvízi evezés, bla-bla-bla – nyújtotta át a telefonomat, amikor szóltam, hogy függesszük fel a beszélgetést egy kis időre.

- De hiszen még csak hét óra van – néztem meg a telefon kijelzőét. Viszonylag korán volt, de sokkal jobban meglepődtem azon, hogy több órán keresztül beszéltünk és fel sem tűnt.

- Ő egy másik időzónában van, ott két órával később van. – Anyám a floridai Jacksonville-ben él, akkor mi hol lehetünk?

- Pontosan hol is vagyunk? – kérdeztem rá arra, ami már régóta nyomta a szívemet.

- Valahol a Sziklás-hegységben, Casper városának közelében.

Ezelőtt még sosem jártam a Sziklás-hegységben, de igazából nem is vágytam rá. Gyorsan kikerestem Renee számát, és már hívtam is.

- Bella! – szólalt meg a telefon túlsó végében. – Hogy vagy? Végre beszélhetünk.

- Szia, anya! Minden rendben.

- Milyen volt a vadvízi evezés? Sosem gondoltam volna, hogy ilyenre vállalkoznál. – Talán azért, mert sosem próbálnám ki, anya. Hogy lehet ennyire vak?

- Hát, igen. Nagyon jó volt. Csurom víz lettem.

- Bocsánat, szívem, de mennem kell. Remélem, nem gond.

- Persze, megértem! – Igazából örültem annak, hogy nem akar többet megtudni a vizes kalandomról, mert nem vagyok túl jó hazudozó még telefonon keresztül sem. – Szia, anya! Szeretlek!

- Én is szeretlek, kicsim. Érezd jól magad! – mondta, és azonnal letette.

Milyen anya az, aki nem néz utána annak, hol van a tizenhét éves, majdnem-felnőtt lánya? Igazából nem csak az volt a bajom, hogy nem vigyáz rám eléggé – végül is ki akarná, hogy az anyja a nyakán lógjon? -, hanem az, hogy lehet, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy beszéltünk.

- Oké, drágám – ébresztett fel Mel nyugtalan gondolataimból. - Tudod, meg kéne tanulnod harcolni!

- Én? Harcolni?

- Igen, drágám. Vámpír vagy és mi lesz, ha rád támad egy másik vámpír? Meg kell védened magad valahogyan.

Melanie-val kimentünk az erdőbe, messze attól a helytől, ahol a hullák voltak. A nap már felkelt, és ahogy ránk világított, észrevettem, hogy mindkettőnk bőre csillog. Apró kis szikrák jelentek meg ott, ahol a nap sugarai elértek minket. Megijedtem, hiszen ez azt jelenti, hogy többet nem mehetek ki az utcára nappal; mindig félnem kell attól, hogy valaki meglátja a csillogó bőrömet.

Ez az egész annyira új volt; teljesen úgy éreztem magam, mintha egy másik dimenzióba csöppentem volna. Egy csomó dolog, amin eddig csak nevettem és idióta mesének tartottam, most hirtelen megelevenedett. Ki tudja mennyi minden igaz még, ami a mesékben szerepel? Vajon hány és hány olyan dologról hallottam, amit még csak említésre sem méltattam, és mégis igaz? Mi lehetett még az, ami mellett eddig csak elmentem, pedig kicsit sem volt hazugság?

És a legfontosabb: Mihez kezdjek az elkövetkező pár évezredben?

Ha elolvastad, dobj meg egy-két szóval! Köszönööm^^