Barát vagy Ellenség? - 2. fejezet

Barát vagy Ellenség?

2. fejezet

Melanie szerint körülbelül huszonöt kilométert tettünk meg ezalatt a pár perc alatt – elképesztő volt a gyorsaságunk. A Sziklás-hegység északi részén voltunk egy olyan helyen, ahol, hála a vadaknak és a sok fa és szikla által akadálypályává tett területnek, senki sem jár. Ha nem lettem volna vámpír, száz százalék, hogy már az ügyeleten lennék kisebb-nagyobb sérülésekkel, de mivel én is a természetfeletti lények táborát erősítettem, nem is kellett figyelnem arra, hova lépek.

A hold a szokottnál erősebben világított – legalábbis én így érzékeltem –, de a fák sűrű lombjai nem engedték át teljesen fényt; persze mi így is láttunk mindent.

Melanie ledobta a földre a testet, én meg csak bámultam a hullát. A szemei nyitva voltak és rám szegeződtek – azonnal elszállt az a gondtalan, nyugalmas érzés, amit a futásnak köszönhettem, és elfogott a rettegés, az iszonyat és a bűntudat. Én voltam a fiú gyilkosa és azon tűnődtem, hogy fogom magam érezni még több gyilkolás után – ugyanis ez elkerülhetetlen volt; a vér létem feltétele.

- Segítenél? – kérdezte Melanie dühösen, de hangja még így is angyalian lágy volt. Észre sem vettem, hogy megtalálta a megfelelő helyet a „sírhoz”, pedig már megállt és csípőre tett kézzel nézett rám. Egy pillanat alatt ott termettem mellette. – Itt áss le úgy két méter mélyre! – parancsolta, én pedig követtem az utasítását.

Az ásás nem volt megterhelő, egy perc alatt elvégeztem, viszont a holttest belehelyezése nem volt ínyemre. Melanie türelmesen ült az egyik fa ágán, és engem nézett. Láttam rajta, hogy nem akar segíteni nekem, ezért odavonszoltam magam a fiú testéhez és felemeltem. A hullamerevség még nem állt be, de anélkül is éreztem rajta, hogy halott. Óvatosan beleraktam a gödörbe, lecsuktam a szemeit, és újra eszembe jutott, milyen szép élete lehetett volna. Vajon volt barátnője, szerető családja, igazi otthona? Mi lehetett az, amit elvettem tőle?

Átfutott az agyamon, hogy Melanie gondolt-e ezekre mielőtt átváltoztatott engem, de biztos voltam abban, hogy nem. Őt nem érdekelte, hogy mitől foszt meg, csak a saját érdekeit nézte. Igazából azt sem tudtam, miért kellettem neki, de úgy gondoltam, nem ez a megfelelő alkalom a kérdezősködésre.

Miután visszatemettem a gödröt, Melanie odajött és letaposta, majd egy-két levelet és gallyat dobott rá, hogy senkinek se tűnjön fel.

- Kész! – kiáltott fel hirtelen. – Hogy érzed magad, drágám? Ugye, hogy jobb? – kérdezte vigyorogva.

- Igen, de akkor is rossz érzés, hogy ártatlan embereket kell ölnöm – mondtam lehorgasztott fejjel. – Ez nem igazság rájuk nézve. - …és rám sem, tettem hozzá magamban.

- Hát nem tudtad, hogy az élet igazságtalan? – kérdezte megvetően. – Ez volt a sorsuk; neked

meg ez – közölte szárazon.

Hirtelen furcsa szagra lettem figyelmes, ami ismerős volt, de mégis idegen, és csak egyet jelenthetett: valaki volt a közelben. Melanie is észrevette, teste megfeszült és ugrásra készen állt. Úgy nézett ki, mint aki tudja, ki lehetett a közelben. Láttam rajta, hogy semmi kedve harcolni és legszívesebben hazamenne.

Kezével mutatta, hogy maradjak ott, ahol vagyok, de nem is kellett szólnia: az ijedtségtől teljesen ledermedtem. Melanie körülnézett, majd halkan és óvatosan elindult észak felé. Pár percig alaposan nézett valamit, majd intett, hogy kövessem. Lassú léptekkel és félelemmel tele mentem felé.

Beleszimatolt a levegőbe, majd zavartan megrázta a fejét. Felugrott egy fára, és úgy kémlelte a tájat, mint egy sas, aki arra vár, hogy megjelenjen az áldozata. Bár a sassal ellentétben, ő nem akarta, hogy bárki is előbukkanjon az erdőben az éjszaka kellős közepén.

Valamit megláthatott, mert összeszűkült a szeme. Visszaugrott hozzám – bár ezt olyan halkan tette, hogy bármelyik vadász megirigyelhette volna tőle -, majd mutatta, hogy kövessem, de tartsunk távolságot. Nehezen emeltem a lábamat, de kitartóan mentem utána.

Körülöttünk a levegő egyre nehezebb lett, ahogy megtelt a mindkettőnkből áradó feszültséggel és félelemmel. Az csak nehezítette a saját magam megnyugtatására szánt kísérleteket, hogy az előttem haladó vámpír – az egyetlen, aki meg tudna védeni, ha ránk támadnának – ugyanolyan zaklatott volt, mint én.

A percek szépen lassan vánszorogtak, én pedig már azt hittem, sosem állunk meg. Ahogy a szagok erősödtek, úgy nőtt bennem az aggodalom. Egyfolytában úgy éreztem, követnek, de nagyon reméltem, hogy csak üldözési mániám van, és senkinek nincsenek a közelben gyilkos szándékai. Mivel ez az érzés kezdett úrrá lenni rajtam, összeszedtem minden erőmet, és megkíséreltem egy hátranézést. Nagyon reméltem, hogy senki nincs olyan vicces kedvében, hogy rám ugorjon, esetleg azonnal meg is öljön, de úgy éreztem, vagy hátra nézek, vagy úgy halok meg, hogy nem látom a támadómat.

Nyeltem egyet, majd hátrapillantottam. Semmit nem láttam, ezért megfordultam és alaposan körülnéztem. Jobbra tekintettem, mert a szemem sarkából úgy láttam, valami elfut ott, de a fák lombján kívül semmi különöset nem fedeztem fel. Próbáltam mélyen beszívni a levegőt, de egy tömény illaton kívül nem éreztem semmit. Ez a szag olyan volt, mintha többféle tisztítószert összekevertek volna; rosszabb volt, mint a boltoknak azokban a soraiban, amikben a mosószereket tartják.

Az undorodó gondolataimból kizökkentettek az ágak ropogásai. Nem én voltam, ezért visszafordultam Melanie felé, csakhogy ő nem volt ott. Az aggódás, a félelem, az érzés, hogy egyedül vagyok, és az a jeges érzet, hogy valaki a fák közül figyel, és arra vár, hogy lecsaphasson rám, elhatalmasodott rajtam.

Úgy éreztem, innen nincs menekvés; úgy éreztem, itt fogok meghalni. Itt, a hegység olyan részén, ahol senki sem jár. Meghalok, a vadállatok megesznek, ezzel eltüntetik a holttestemet, és soha, senki nem fog rájönni, hogy mi történt. A szüleim beleőrülnek abba, hogy semmi hírt nem hallanak rólam, lehet, hogy anyám öngyilkos lesz miatta. Megráztam a fejemet, mert a szörnyű gondolataimat még szörnyűbb képek követték.

- Segítenél? – Hallottam meg Melanie hangját valahonnan lentről.

Körülnéztem, de nem volt sehol. Remek; már képzelődöm is. Sóhajtottam és úgy döntöttem, visszamegyek a házba. Léptem egyet előre, és azt vettem észre, hogy zuhanok, majd ráesek valami kőkeményre.

- Jaj! – szisszentem fel. Úgy látszik, régi „ügyességemet” mégis sikerült valahogy hasznosítanom.

- Te estél rám. – Melanie egyetlen mozdulattal lelökött magáról. – Én csak azt mondtam, hogy segíts kimászni, mert úgy könnyebb, de nem, te azonnal csatlakozol hozzám – mondta gunyorosan.

- Bocsánat! – Kicsit élesebben mondtam, mint szerettem volna.

- Na, jó, én mentem. – Teljesen úgy mondta, mintha csak összefutottunk volna az utcán, nem pedig beleestünk egy gödörbe.

Egy egyszerű mozdulattal kiszökkent a veremből, majd eltűnt a látóteremből. A mozdulatával leverte az ágat, aminek segítségével kimászott a meglehetősen mély gödörből, ezért másik kapaszkodó után néztem.

Megfordultan és felmértem a terepet, de amit láttam az sokkoló volt – és megmagyarázta a szagokat. Két hulla volt egymásra dobva: az egyik friss volt, a másik már félig elrohadt. A friss hulla egy kislány volt. Rózsaszín ruhája több helyen el volt szakadva, haja véres csomókban állt össze. A másik hullából már nem maradt sok minden – évek óta itt feküdhetett. Férfi lehetett, de nem mertem volna fogadni rá; a ruhája olyan „munkásemberruha” volt, de abból sem maradt sok minden. Vér nem volt rajta; valószínűleg megfürdették – és ez megmagyarázta a tisztítószer szagot, ugyanis belőle áradt.

- Melanie! – hívtam rémülten.

- Igen, Bella? – leguggolt a gödör tetejére és vidáman lenyújtotta a kezét. Nem értettem, honnan ered ez a vidámság, de nem értem rá foglalkozni ezzel: az egyetlen dolog, ami a szemem előtt lebegett, hogy azonnal ki kell másznom a sírból.

- Azok a hullák… - Kezdtem volna, amikor kikecmeregtem a veremből, de túlságosan is meg voltam rémülve a mondat befejezéséhez.

- Nincs velük semmi baj. Előfordul az ilyesmi.

- Előfordul? Melanie, ez azt jelenti, hogy van itt még valaki rajtunk kívül! – szinte ordítottam.

- Nyugi, ezeket én rejtettem el – mondta biztatóan mosolyogva, de a szemében újra megjelent az a furcsa ragyogás.

Nem hittem, hogy igazat mond, de muszáj volt elhinnem, mert féltem, hogy ha elkezdek kérdezősködni erről, még nagyobb bajba keverem magam.

Melanie rám vigyorgott, majd elkezdett futni délfelé. Mentem utána szélsebesen – nem, még annál is gyorsabban – és pár perc alatt visszaértünk a házhoz.

Ha elolvastad, írj kommentet^^

Barát vagy Ellenség? - 1. fejezet

Sziasztok! Nagyon-nagyon szépen köszönöm a 20 rendszeres olvasót és a kommenteket, amiket írtatok! Tényleg, hihetetlenül boldog vagyok miattuk. Őrizzétek meg jó szokásotokat és ehhez is írjatok kommentet! :)

Barát vagy Ellenség?

1. fejezet

 Hajnali egy óra volt, és az utca ehhez híven üresen állt. A városrész, ahol sétáltunk, kihalt volt, csak néha-néha hallottam egy-egy autót elszáguldani a főúton – ami mellesleg nem éppen mellettünk volt. A város csendjét nem verte fel léptünk zaja sem nesztelen, halk járásunknak köszönhetően.

Az út mindkét oldalán világítottak a lámpák, és élesen láttam a fény körül keringő apró bogarakat, de már rájöttem, hogy nem kell világosság ahhoz, hogy lássak. A járda külső oldalát fák szegélyezték, mellettünk kertes házak álltak. Néhánynál láttam kutyát is, de ijedtükben ez udvar hátsó végébe futottak, vagy meglapultak abban a hitben, hogy ha ők nem látnak, én sem látom őket. Itt, a külvárosban, egy házban sem égett a villany, de láttam, hogy pár száz méterrel beljebb, a belvárosban, néhány emeletes ház ablaka még világít. A városközpontban, a szórakozóhelyeknek köszönhetően, elég nagy hangzavar volt és érdekes módon azt is be tudtam lőni, melyik hang, melyik részéről jön a városnak.

Az is furcsa volt, hogy el tudom olvasni az út végén lévő plakátokon a legkisebb szavakat is. Aggódtam is, hogy új látásom és régi „ügyességem” együtt ahhoz fog vezetni, hogy megcsodálhatom a betont közelebbről is, de ez az aggodalom hamar elpárolgott: olyan légiesen közlekedtem, hogy úgy éreztem, a víz tetején is képes lennék járni.

Az egész helyzet különös volt, nem, inkább ismeretlen. Olyan érzésem volt, mintha egy idegen testbe ültettek volna bele. Az első lépésem után kicsit féltem, hogy újra meg kell tanulnom járni, mert azzal kezdtem, hogy elvesztettem az egyensúlyomat – Melanie persze elkapott -, de két lépés után már teljesen magabiztosan álltam a saját lábamon.

Még mindig rengeteg kérdésem volt lényemmel kapcsolatban, és ő is tudta, hogy még jön nekem egy kiselőadással. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy ez tényleg megtörténik velem, de arra a következtetésre jutottam, hogy minél többet tudok a természetfelettiről, annál könnyebb lesz elhinnem ezt a sok képtelenséget.

Viszont most nem ez foglalkoztatott a legjobban: arra készültem, hogy igyak egy emberből, és ezzel megöljem. Már maga a gondolat is undorító volt, de én is éreztem, hogy gyenge és szomjas vagyok. Azt hiszem, bele kell törődnöm ebbe; az új életembe, az új szokásokba – még ha azok gusztustalanok is. Nem tudom, Melanie pontosan hogy képzelte a vadászatot, de teljesen nyugodtan sétált mögöttem. Utoljára akkor szólalt meg, amikor kiértünk az erdőből. Annyit mondott, hogy egyenesen előre menjek, és majd szól, ha irányt váltunk.

Hallottam, hogy valami közeledik az úton. Egy autó, gondoltam. Gyorsan beugrottam a hozzám legközelebb eső fa mögé, és még a lélegzetemet is visszatartottam. Körülnéztem és láttam, hogy Melanie ugyanígy tesz, de rajta semmilyen félelem nem látszott. Egyre hangosabb volt a zaj, majd pár másodperccel később egy motor robogott el mellettünk. Szerencsére nem vett észre, de úgy gondoltam, ezek után még óvatosabb leszek.

Újra elindultunk, de a második lépésnél észrevettem valamit: még mindig nem vettem levegőt. Nem csak, hogy nem vettem, nem is éreztem, hogy szükségem lenne rá. Végül is a vámpírok nem élnek, és aki nem él, annak nem kell levegő. Felfedezésem ellenére folytattam a légzést, mert így normálisabbnak éreztem magam – kellett valami, aminek segítségével embernek érezhettem magam.

Nyugodtan sétáltam – na, jó, annyira nyugodtan, amennyire ilyen helyzetben képes voltam -, de amikor egy kereszteződéshez értünk, Melanie visszarángatott a karomnál fogva és megálltunk a mellettünk álló ház biztonságot adó árnyékában. Értetlenül néztem rá, de ő csak felemelte a mutatóujját, jelezve, hogy maradjak csendben és figyeljek. Erősen füleltem, és végül meghallottam valamit. Az utcában, ami mellett álltunk, volt valaki. Hallottam, hogy lassan, csoszogva jön, és abban reménykedtem, hogy nem egy idős embert kell meggyilkolnom. Amint közelebb ért, egy kellemetlen szagra lettem figyelmes. Egy kis szimatolás után rájöttem, hogy részeg az illető és ezért ilyen büdös.

Amikor már csak pár lépésnyire volt tőlem, Melanie elengedte a karomat és intett, hogy itt az idő. A félelmem egyre nőtt, pedig itt most én voltam az, akitől rettegni kellett. Én voltam az üldöző, de mégis a vadnak éreztem magam.

Előrébb léptem, hogy lássam is az illetőt és amint megpillantottam, megsajnáltam: egy nálam pár évvel fiatalabb fiú volt, de kicsit magasabb volt, mint én, barna haja a szemébe lógott; jobbra-balra dülöngélt, de mégis kitartóan próbálta tartani az irányt. Nem vett észre, és ha nem léptem volna odébb, egyenesen belém ütközött volna.

Felemelte a fejét, és a szemembe nézett, majd olyan tekintettel, mintha rémeket látott volna, megfordult és elkezdett futni. Csakhogy nem számolt két dologgal: egyrészt hullarészeg volt, így nem is nevezhetnénk futásnak azt, amit művelt; másrészt felkavarta a levegőt, ezzel megéreztem a vér mámorító illatát.

Azonnal utána vetettem magam; esélye sem volt menekülni. Rándítottam egyet a vállán, és már hallottam is a csontjai ropogását. Láttam rajta, hogy sikítani akar, de reflexszerűen nekinyomtam a kezemet a szájának. Beszívtam a levegőt, amit eddig valamiért visszatartottam, és amint a vér szagát megéreztem, nyál kezdett termelődni a számban. Nem, ez valami más: valami savanyú, ami ivásra ösztönöz. Vámpírméreg, döbbentem rá.

Nem hagytam magamnak sok időt a csodálkozásra, mert rávetettem magam a fiú nyakára. Beleharaptam, és elkezdtem szívni a piros nedűt. Az íze ezerszer jobb volt, mint az illata. Éreztem, hogy szétárad a testemben, minden kis porcikámba eljut, és már nem is értettem, miért aggódtam annyit; nem is olyan nagy ügy.

Ez a gondolat kizökkentett, és akármennyire is vágytam a táplálékra, elszakadtam a sebtől, amiből még mindig szivárgott a vér. Melanie mellettem állt, és döbbenten nézett rám. Nem tudtam, hogy az a baja, hogy elkezdtem, vagy hogy abbahagytam az ivást.

- Bella, ezt hogy csináltad? – A hangja is meglepett volt, nem csak az arca.

- Mégis mit? – kérdeztem. A fiú kapálózott, ezért lefogtam, de nem voltam képes ránézni.

- Hogy álltál le? – Úgy kérdezte, mintha a kérdése magától értetődő lenne.

- Mert nem akarom megölni. Én… nem vagyok képes erre. – Szemem sarkából ránéztem áldozatomra, aki szörnyen nézett ki.

Vállából, amit szorítottam, kiállt az egyik csontja és vérzett. Szemében a kétségbeesés, a félelem és a fájdalom tüze égett. Ha tudott volna, ordított volna a kíntól, de így csak a kezemet tudta harapni – persze én ezt csak épphogy megéreztem.

- Bella, meg kell ölnöd! Most már úgy is mindegy neki. – Tudtam, hogy igaza van, de nem bírtam megtenni. Csak néztem a fiút, és úgy, hogy nem vettem levegőt, nem éreztem már magam annyira szomjasnak. – Bella, drágám! Azt akarod, hogy tovább szenvedjen? Ha most nem ölöd meg őt, akkor valaki más is meghal miattad ma este.

Igen, meg kellett tennem. Nem akartam, de a tudat, hogy még egy ember meghaljon miattam rosszabb volt, mint az, hogy egyet ölök meg. Neki már mindegy, ő már így is-úgy is halott. Csak szenved, ha hagyom, és az még rosszabb, mint az azonnali, érzelemmentes halál – mondjuk, az érzelemmentesről már lekéstem.

Újra fölé hajoltam és inni kezdtem a vérét. Az a mámoros érzés újra hatalmába kerített, és féltem, hogy hamar elfogy a mindkettőnk számára éltető lé. Minden aggodalmam eltűnt, miközben ittam. A csodálatos érzet miatt nem vettem észre, hogy erősebben szorítom a kelleténél, csak azt, hogy már nem próbál meg ordítani, nem próbál menekülni. Elvesztette az eszméletét a vérszegénységtől, és éreztem, hogy a szíve egyre lassabban ver. Szó szerint kényszerítenem kellett magamat, hogy most más szívjam ki az összes vérét.

- Mit csinálunk a testtel? – kérdeztem, miután végeztem a táplálkozással. Lenyaltam a kezemre folyt vért, és kicsit sajnáltam, hogy nem volt az áldozatomban több.

- Elvisszük és elássuk. – Kicsit meghökkentett ez a válasz.

- És szerinted nem fog senkinek sem feltűnni?

- Jaj, drágám, nem közvetlenül a ház mellett ássuk el. – Úgy nézett rám, mintha ez magától értetődő lenne. – Csak valahol a Sziklás-hegységben.

- És legközelebb? Legközelebb mi…

- Legközelebb nem a városban fogunk vadászni – vágott bele a szavamba -, hanem valahol messzebb. Senkinek sem fog feltűnni, hogy kapocs van a gyilkosságok között. Illetve eltűnések; hullákat nem fognak találni. – Ez a nyugodtság kezdett az agyamra menni. Épp most öltem meg valakit, mindjárt megyünk eltemetni, ő pedig teljesen nyugodtan beszél arról, hogy legközelebb hol vadászunk. Szerintem ez nem normális…

Ránéztem az áldozatomra; gyermeki arca elgyötört volt. Hirtelen elfogott a lelkiismeret-furdalás; nem hittem, hogy ezt tényleg megtettem. Szegény fiú előtt ott volt az egész élet. Egy hosszú, szép élet – és én ezt elvettem tőle. Megfosztottam őt minden széptől, jótól; inkább velem történt volna ez. Ekkor ráeszméltem, hogy nagyjából ez történt velem is.

Egyik felem tudta, hogy ezt meg kellett tennem, ez létezésem egyik alapvető feltétele volt, de a másik énem mélyen megvetette a tettemet.

Melanie, aki észre sem vette, hogy a lelkem és az ösztöneim vívnak egymással, felkapta a hátára a holttestet, majd villámgyorsan visszafutottunk a házhoz. Ez a futás fantasztikus volt; elfelejtettem, mit tettem, megszűnt a bűntudatom. A szél meglobogtatta a hajamat, sikítani volt kedvem – de nem a félelemtől. Olyan volt, mintha a hullámvasúton ülnék: szélsebesen száguldottam, szinte hallottam a többi sikítást, ujjongást. Szabadnak, függetlennek és erősnek éreztem magam – és ez egyszer jogosan.

Ha elolvastad, írd le a véleményed, légyszi! Köszönöm^^

Twilighter blogdíj

1. Meg kell köszönnöm a díjat!

2. A logót ki kell tennem a blogomba!

3. Be kell linkelnem azt, akitől kaptam!

4. Írni kell magamról min. 5 dolgot!

5. Tovább kell adnom a díjat min. másik 5 blognak!

6. Be kell linkelnem őket.

7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról.


Köszönöm, Tűzvirág! :) ( http://tuzvirag.blogspot.com/ )

5 dolog rólam:
1. Nagyon boldog vagyok, hogy már most 14 rendszeres olvasóm van! :)
2. Remélem, hogy sokaknak fog tetszeni a történet! :D
3. Szeretek új embereket megismerni. (Szóval fel lehet venni msn-re. :P)
4. Szeretem a változatosságot, de mégis vannak hülye szokásaim, amiken nem vagyok hajlandó változtatni. :D
5. Nem tudok, mit írni ötödiknek, de mivel már írtam valamit, ezért mégiscsak sikerült. Szeretjük a paradoxonokat! xD

Akiknek tovább adom:
Már mindenki megkapta, úgyhogy ez nehéz lesz...
1. Toti: http://twilightfic-happybegining.blogspot.com/
2. Deszy: http://newsun-fanfic.blogspot.com/
3. Tyta: http://www.grippingstories.blogspot.com/
4. Tűzvirág: http://tuzvirag-valoravaltalom.blogspot.com/
5. (nem tudok ötödiket írni, szóval, ha valakinek kell egy ilyen díj, írjon rám :D)

Barát vagy ellenség? - Prológus

Barát vagy Ellenség?

Prológus

 Azt hittem, a szenvedésemnek sosem lesz vége. Úgy éreztem, mintha ezer és ezer karó fúródna belém és forogna bennem, eközben a pokol legforróbb, legnagyobb tüzében égnék. Nem is; inkább, mintha savat ittam volna, mert ez belülről mart. Belülről égette szét a testemet, a szerveimet. Centiméterenként haladt, de a fájdalmat a testem minden pontján éreztem, mindenhol ott volt és kínzott. Kínzott a legaljasabb, legkegyetlenebb módon, ahogyan semmi más. Nem tudtam, mivel érdemeltem ki, nem tudtam, mi és miért csinálja velem ezt, de nem is bírtam rajta gondolkodni, mert ez a kín nem hagyott nyugton, nem engedte, hogy elkalandozzon a figyelmem akár egy pillanatra is.

Úgy éreztem, évek óta nyaldosnak belülről a lángok, és arra következtettem, hogy meghaltam és a pokolba kerültem – és akkor egy pillanat alatt véget ért. Nem éreztem fájdalmat, kínt; nem éreztem semmit. Reméltem, hogy ez nem csak azért történik velem, hogy utána még fájdalmasabb legyen. Mint, amikor úgy kínozzák az embert, hogy víz alá nyomják a fejét, de nem hagyják, hogy megfulladjon: kihúzzák, vesz egy nagy levegőt, majd megy is vissza, hogy jobban fájjon neki.

De nem, nem ez történt. Fokozatosan nyertem vissza az érzékszerveimet. Lassan ki tudtam tapintani, hogy valami puhán fekszem. Pár perccel később már hallottam a szél süvítését, és valaki mást rajtam kívül. Egy kis idő múlva – de ez a kis idő lehetett akár egy nap is, a pokolban eltöltött pillanatok után elvesztettem az időérzékemet -, elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy kinyissam a szememet, és nem kellett csalódnom.

Hirtelen mindent láttam; mindent, amit eddig nem. Egy hófehér szobában voltam egy fehér vaságyon. Kórház? Elmegyógyintézet? Nem, nem volt olyan jellegzetes szaga, mint az említetteknek. Inkább csak egy egyszerű szoba, ahova a legolcsóbb ágyat vették meg. De nem ez volt a legfurább: mindent, egyszerűen mindent láttam. Az apró porszemeket a padlón és a levegőben, a legkisebb repedést a plafonon. Egyetlen ablak volt velem szemben; a hold szomorúan nézett le rám: éjjel van. De akkor mégis miért látok mindent élesen?

Kinéztem az ablakon, és akkor már tényleg úgy éreztem, meghaltam és csak képzelődöm; ugyanis amit láttam, az már bőven meghaladta az észszerűt. Egy erdő volt előttem – és láttam a végét, ami nagyon messze volt. Láttam a fák törzsének repedéseit, a levelek erezetét, egy mókust messze tőlem, amint félve fut be egy kis odúba a fa törzsén. Ez sok volt nekem, de szerencsére nem kellett tovább figyelnem, mert belépett valaki.

A nő körülbelül húsz lehetett. Hosszú, hullámos szőke haja volt, a szemei vérvörösben izzottak. Meg sem próbáltam elhitetni magammal, hogy nem azt látom, amit látok; egyszerűbb volt figyelmen kívül hagyni az olyan apróságokat, mint például az előttem álló személy piros szemét. Aha. Persze. A nő kedvesnek tűnt, de volt benne valami felsőbbrendűség, valami fenyegető. Egyszerű, fekete nadrágja ütött-kopott volt, felsője egy ugyancsak fekete, de nem szétszaggatott trikó volt.

- Na, végre, hogy felkeltél – mondta türelmetlenül, de hangja mégis lágyan, dallamosan csengett. – Melanie vagyok. Melanie Porter. Téged hogy hívnak?

- Bella – válaszoltam halkan és meglepetten tapasztaltam, hogy megváltozott a hangom. Sokkal… sokkal édesebb, lágyabb és magasabb lett. – Mi… mi történt?

- Átváltoztattalak, drágám – mondta, mintha nem értené, mi nem világos. Kérdő és zavarodott tekintetemből valószínűleg kiolvasta, hogy fogalmam sincs, mi folyik körülöttem. – Vámpír lettél, Bella! – ezt a lehető leglekezelőbben mondta.

- Hogy mi? Te most viccelsz velem? – ültem fel.

- Dehogy, drágám – nevetett dallamosan. – Tényleg vámpír vagy.

Úgy tűnt, komolyan mondja, de én tudtam, hogy ez csak egy álom. Hiszen a való életben nincsenek vámpírok. Nem is tudtam, hogy olyan kreatív vagyok, hogy ilyet álmodjak.

- Oké, Bella, drágám. Nincs kedvem örökké pesztrálni téged, úgyhogy azt csináljuk, hogy én mindent megtanítok, te pedig gyorsan megtanulod őket, és békében élünk egymás mellett. Vagy szétválunk; majd kiderül. Ne próbálj megölni csupán azért, mert te nem akarod ezt az életet, úgyse sikerülne. Erősebb vagyok nálad. Szóval, megtanulsz mindent, és nem fordítod ellenem, világos? – Rettentő gyorsan beszélt, de tökéletesen értettem, mit mond. Fura.

- Persze. – Igazából nem mertem megszólalni, de a tekintete megerősítést várt, úgyhogy rávettem magam erre az egy szóra.

- Bella, drágám, nem kell tőlem félned – ült mellém, mire én ösztönösen arrébb húzódtam. – Biztos vannak kérdéseid. Nyugodtan tedd fel őket.

Mivel még mindig úgy gondoltam, hogy ez vagy egy álom, vagy így is-úgy is megöl, jónak láttam legalább kíváncsiságomat kielégíteni.

- Szóval… ezentúl embereket kell ölnöm? – félve tettem fel a kérdést. Nem a reakciójától féltem, vagy attól, hogy helyben kinyír, hanem attól, hogy ártatlan embereket kell megölnöm.

- Hát, persze, drágám. Máshogy nem lehet. – Úgy mondta, mintha csak az időjárásról beszélne.

- És… és mi lesz anyámmal? Úgy értem, nem mehetek vissza hozzá?

- Sajnálom, drágám, de akkor rájönne arra, hogy vámpír vagy. És ezt most jól jegyezd meg: senkinek sem szabad elmondanod, hogy mi vagy. Ha megteszed, semmi jóra ne számíts – láttam rajta, hogy halálosan komolyan gondolja. Még azt is el tudtam képzelni, hogy szó szerint halálosan.

- De anyám biztos keresni fog. – Nem akartam anyámat, Renee-t elhagyni, féltettem őt. Sokszor éreztem úgy, hogy én nevelem őt, nem pedig fordítva, és éppen ezért féltem egyedül hagyni. Illetve nem lenne egyedül, mert most már Phil is vele van, de én azért aggódtam érte.

- Anyádat könnyen lerázhatjuk. Illetve az már megtörtént. Úgy tudja, egy táborban vagy a nyár végéig. Kérte, hogy hívd fel, miután visszatértél a vadvízi evezésről.

- Hogy mi? – Kicsit furcsállottam, hogy Renee csak így beveszi ezt az egészet. Mindig is naiv volt, na de ennyire?

- Nyugi, nyugi. Majd felhívod, és megmondod neki, hogy minden rendben. – Melanie teljesen nyugodtnak tűnt. Kicsit sem aggódott amiatt, hogy elveszi az életemet, és amiatt se, hogy az embereknek egyszer fel fog tűnni, hogy nem vagyok meg.

- És mi lesz, ha vége a „tábornak”? Ha már suliba kéne mennem?

- Azt majd megoldjuk valamikor, drágám. Most ne is foglalkozzunk vele – csapta össze a tenyerét a hatás kedvéért.

El sem hiszem, hogy mibe keveredtem. Nem élhetek a saját szüleimmel? Nem térhetek vissza a régi életemhez? Senki ne akarja megtudni, mit éltem át abban a pillanatban. Az érzés, hogy már semmi sem lesz olyan, mint régen, majdnem olyan rossz volt, mint abban az iszonytató tűzben égni.

- Bella, nem vagy éhes? – kérdezte és eltartott egy ideig, mire rájöttem, hogy itt most arról van szó, nem innék-e egy kis vért… Meg sem várta a válaszomat, folytatta megerősítés nélkül is. - Gyere, elmegyünk vadászni! - Az egészet úgy mondta, mintha teljesen normális lenne. És végül is az. Normális. Csak az a kérdés, hogy fogok én ehhez hozzászokni?

Írd meg a véleményedet! Köszi! :)

Sziasztok!

Sziasztok! :)

Ezen a blogomon egy Twilighton alapuló fanfic lesz. Ha tetszett, írjatok kommentet, ha nem, akkor is! :D Előreláthatólag heti egy friss lesz, de ez függ attól, hogy mennyi időm van és hogy kapok-e visszajelzéseket. Szóval, ha elolvastál egy fejezetet, írd meg a véleményed. Légyszi, ha nem tetszik valami, szólj! :)

Köszi: Nickyy.