Barát vagy Ellenség? - 1. fejezet

Sziasztok! Nagyon-nagyon szépen köszönöm a 20 rendszeres olvasót és a kommenteket, amiket írtatok! Tényleg, hihetetlenül boldog vagyok miattuk. Őrizzétek meg jó szokásotokat és ehhez is írjatok kommentet! :)

Barát vagy Ellenség?

1. fejezet

 Hajnali egy óra volt, és az utca ehhez híven üresen állt. A városrész, ahol sétáltunk, kihalt volt, csak néha-néha hallottam egy-egy autót elszáguldani a főúton – ami mellesleg nem éppen mellettünk volt. A város csendjét nem verte fel léptünk zaja sem nesztelen, halk járásunknak köszönhetően.

Az út mindkét oldalán világítottak a lámpák, és élesen láttam a fény körül keringő apró bogarakat, de már rájöttem, hogy nem kell világosság ahhoz, hogy lássak. A járda külső oldalát fák szegélyezték, mellettünk kertes házak álltak. Néhánynál láttam kutyát is, de ijedtükben ez udvar hátsó végébe futottak, vagy meglapultak abban a hitben, hogy ha ők nem látnak, én sem látom őket. Itt, a külvárosban, egy házban sem égett a villany, de láttam, hogy pár száz méterrel beljebb, a belvárosban, néhány emeletes ház ablaka még világít. A városközpontban, a szórakozóhelyeknek köszönhetően, elég nagy hangzavar volt és érdekes módon azt is be tudtam lőni, melyik hang, melyik részéről jön a városnak.

Az is furcsa volt, hogy el tudom olvasni az út végén lévő plakátokon a legkisebb szavakat is. Aggódtam is, hogy új látásom és régi „ügyességem” együtt ahhoz fog vezetni, hogy megcsodálhatom a betont közelebbről is, de ez az aggodalom hamar elpárolgott: olyan légiesen közlekedtem, hogy úgy éreztem, a víz tetején is képes lennék járni.

Az egész helyzet különös volt, nem, inkább ismeretlen. Olyan érzésem volt, mintha egy idegen testbe ültettek volna bele. Az első lépésem után kicsit féltem, hogy újra meg kell tanulnom járni, mert azzal kezdtem, hogy elvesztettem az egyensúlyomat – Melanie persze elkapott -, de két lépés után már teljesen magabiztosan álltam a saját lábamon.

Még mindig rengeteg kérdésem volt lényemmel kapcsolatban, és ő is tudta, hogy még jön nekem egy kiselőadással. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy ez tényleg megtörténik velem, de arra a következtetésre jutottam, hogy minél többet tudok a természetfelettiről, annál könnyebb lesz elhinnem ezt a sok képtelenséget.

Viszont most nem ez foglalkoztatott a legjobban: arra készültem, hogy igyak egy emberből, és ezzel megöljem. Már maga a gondolat is undorító volt, de én is éreztem, hogy gyenge és szomjas vagyok. Azt hiszem, bele kell törődnöm ebbe; az új életembe, az új szokásokba – még ha azok gusztustalanok is. Nem tudom, Melanie pontosan hogy képzelte a vadászatot, de teljesen nyugodtan sétált mögöttem. Utoljára akkor szólalt meg, amikor kiértünk az erdőből. Annyit mondott, hogy egyenesen előre menjek, és majd szól, ha irányt váltunk.

Hallottam, hogy valami közeledik az úton. Egy autó, gondoltam. Gyorsan beugrottam a hozzám legközelebb eső fa mögé, és még a lélegzetemet is visszatartottam. Körülnéztem és láttam, hogy Melanie ugyanígy tesz, de rajta semmilyen félelem nem látszott. Egyre hangosabb volt a zaj, majd pár másodperccel később egy motor robogott el mellettünk. Szerencsére nem vett észre, de úgy gondoltam, ezek után még óvatosabb leszek.

Újra elindultunk, de a második lépésnél észrevettem valamit: még mindig nem vettem levegőt. Nem csak, hogy nem vettem, nem is éreztem, hogy szükségem lenne rá. Végül is a vámpírok nem élnek, és aki nem él, annak nem kell levegő. Felfedezésem ellenére folytattam a légzést, mert így normálisabbnak éreztem magam – kellett valami, aminek segítségével embernek érezhettem magam.

Nyugodtan sétáltam – na, jó, annyira nyugodtan, amennyire ilyen helyzetben képes voltam -, de amikor egy kereszteződéshez értünk, Melanie visszarángatott a karomnál fogva és megálltunk a mellettünk álló ház biztonságot adó árnyékában. Értetlenül néztem rá, de ő csak felemelte a mutatóujját, jelezve, hogy maradjak csendben és figyeljek. Erősen füleltem, és végül meghallottam valamit. Az utcában, ami mellett álltunk, volt valaki. Hallottam, hogy lassan, csoszogva jön, és abban reménykedtem, hogy nem egy idős embert kell meggyilkolnom. Amint közelebb ért, egy kellemetlen szagra lettem figyelmes. Egy kis szimatolás után rájöttem, hogy részeg az illető és ezért ilyen büdös.

Amikor már csak pár lépésnyire volt tőlem, Melanie elengedte a karomat és intett, hogy itt az idő. A félelmem egyre nőtt, pedig itt most én voltam az, akitől rettegni kellett. Én voltam az üldöző, de mégis a vadnak éreztem magam.

Előrébb léptem, hogy lássam is az illetőt és amint megpillantottam, megsajnáltam: egy nálam pár évvel fiatalabb fiú volt, de kicsit magasabb volt, mint én, barna haja a szemébe lógott; jobbra-balra dülöngélt, de mégis kitartóan próbálta tartani az irányt. Nem vett észre, és ha nem léptem volna odébb, egyenesen belém ütközött volna.

Felemelte a fejét, és a szemembe nézett, majd olyan tekintettel, mintha rémeket látott volna, megfordult és elkezdett futni. Csakhogy nem számolt két dologgal: egyrészt hullarészeg volt, így nem is nevezhetnénk futásnak azt, amit művelt; másrészt felkavarta a levegőt, ezzel megéreztem a vér mámorító illatát.

Azonnal utána vetettem magam; esélye sem volt menekülni. Rándítottam egyet a vállán, és már hallottam is a csontjai ropogását. Láttam rajta, hogy sikítani akar, de reflexszerűen nekinyomtam a kezemet a szájának. Beszívtam a levegőt, amit eddig valamiért visszatartottam, és amint a vér szagát megéreztem, nyál kezdett termelődni a számban. Nem, ez valami más: valami savanyú, ami ivásra ösztönöz. Vámpírméreg, döbbentem rá.

Nem hagytam magamnak sok időt a csodálkozásra, mert rávetettem magam a fiú nyakára. Beleharaptam, és elkezdtem szívni a piros nedűt. Az íze ezerszer jobb volt, mint az illata. Éreztem, hogy szétárad a testemben, minden kis porcikámba eljut, és már nem is értettem, miért aggódtam annyit; nem is olyan nagy ügy.

Ez a gondolat kizökkentett, és akármennyire is vágytam a táplálékra, elszakadtam a sebtől, amiből még mindig szivárgott a vér. Melanie mellettem állt, és döbbenten nézett rám. Nem tudtam, hogy az a baja, hogy elkezdtem, vagy hogy abbahagytam az ivást.

- Bella, ezt hogy csináltad? – A hangja is meglepett volt, nem csak az arca.

- Mégis mit? – kérdeztem. A fiú kapálózott, ezért lefogtam, de nem voltam képes ránézni.

- Hogy álltál le? – Úgy kérdezte, mintha a kérdése magától értetődő lenne.

- Mert nem akarom megölni. Én… nem vagyok képes erre. – Szemem sarkából ránéztem áldozatomra, aki szörnyen nézett ki.

Vállából, amit szorítottam, kiállt az egyik csontja és vérzett. Szemében a kétségbeesés, a félelem és a fájdalom tüze égett. Ha tudott volna, ordított volna a kíntól, de így csak a kezemet tudta harapni – persze én ezt csak épphogy megéreztem.

- Bella, meg kell ölnöd! Most már úgy is mindegy neki. – Tudtam, hogy igaza van, de nem bírtam megtenni. Csak néztem a fiút, és úgy, hogy nem vettem levegőt, nem éreztem már magam annyira szomjasnak. – Bella, drágám! Azt akarod, hogy tovább szenvedjen? Ha most nem ölöd meg őt, akkor valaki más is meghal miattad ma este.

Igen, meg kellett tennem. Nem akartam, de a tudat, hogy még egy ember meghaljon miattam rosszabb volt, mint az, hogy egyet ölök meg. Neki már mindegy, ő már így is-úgy is halott. Csak szenved, ha hagyom, és az még rosszabb, mint az azonnali, érzelemmentes halál – mondjuk, az érzelemmentesről már lekéstem.

Újra fölé hajoltam és inni kezdtem a vérét. Az a mámoros érzés újra hatalmába kerített, és féltem, hogy hamar elfogy a mindkettőnk számára éltető lé. Minden aggodalmam eltűnt, miközben ittam. A csodálatos érzet miatt nem vettem észre, hogy erősebben szorítom a kelleténél, csak azt, hogy már nem próbál meg ordítani, nem próbál menekülni. Elvesztette az eszméletét a vérszegénységtől, és éreztem, hogy a szíve egyre lassabban ver. Szó szerint kényszerítenem kellett magamat, hogy most más szívjam ki az összes vérét.

- Mit csinálunk a testtel? – kérdeztem, miután végeztem a táplálkozással. Lenyaltam a kezemre folyt vért, és kicsit sajnáltam, hogy nem volt az áldozatomban több.

- Elvisszük és elássuk. – Kicsit meghökkentett ez a válasz.

- És szerinted nem fog senkinek sem feltűnni?

- Jaj, drágám, nem közvetlenül a ház mellett ássuk el. – Úgy nézett rám, mintha ez magától értetődő lenne. – Csak valahol a Sziklás-hegységben.

- És legközelebb? Legközelebb mi…

- Legközelebb nem a városban fogunk vadászni – vágott bele a szavamba -, hanem valahol messzebb. Senkinek sem fog feltűnni, hogy kapocs van a gyilkosságok között. Illetve eltűnések; hullákat nem fognak találni. – Ez a nyugodtság kezdett az agyamra menni. Épp most öltem meg valakit, mindjárt megyünk eltemetni, ő pedig teljesen nyugodtan beszél arról, hogy legközelebb hol vadászunk. Szerintem ez nem normális…

Ránéztem az áldozatomra; gyermeki arca elgyötört volt. Hirtelen elfogott a lelkiismeret-furdalás; nem hittem, hogy ezt tényleg megtettem. Szegény fiú előtt ott volt az egész élet. Egy hosszú, szép élet – és én ezt elvettem tőle. Megfosztottam őt minden széptől, jótól; inkább velem történt volna ez. Ekkor ráeszméltem, hogy nagyjából ez történt velem is.

Egyik felem tudta, hogy ezt meg kellett tennem, ez létezésem egyik alapvető feltétele volt, de a másik énem mélyen megvetette a tettemet.

Melanie, aki észre sem vette, hogy a lelkem és az ösztöneim vívnak egymással, felkapta a hátára a holttestet, majd villámgyorsan visszafutottunk a házhoz. Ez a futás fantasztikus volt; elfelejtettem, mit tettem, megszűnt a bűntudatom. A szél meglobogtatta a hajamat, sikítani volt kedvem – de nem a félelemtől. Olyan volt, mintha a hullámvasúton ülnék: szélsebesen száguldottam, szinte hallottam a többi sikítást, ujjongást. Szabadnak, függetlennek és erősnek éreztem magam – és ez egyszer jogosan.

Ha elolvastad, írd le a véleményed, légyszi! Köszönöm^^