Barát vagy Ellenség? - 2. fejezet

Barát vagy Ellenség?

2. fejezet

Melanie szerint körülbelül huszonöt kilométert tettünk meg ezalatt a pár perc alatt – elképesztő volt a gyorsaságunk. A Sziklás-hegység északi részén voltunk egy olyan helyen, ahol, hála a vadaknak és a sok fa és szikla által akadálypályává tett területnek, senki sem jár. Ha nem lettem volna vámpír, száz százalék, hogy már az ügyeleten lennék kisebb-nagyobb sérülésekkel, de mivel én is a természetfeletti lények táborát erősítettem, nem is kellett figyelnem arra, hova lépek.

A hold a szokottnál erősebben világított – legalábbis én így érzékeltem –, de a fák sűrű lombjai nem engedték át teljesen fényt; persze mi így is láttunk mindent.

Melanie ledobta a földre a testet, én meg csak bámultam a hullát. A szemei nyitva voltak és rám szegeződtek – azonnal elszállt az a gondtalan, nyugalmas érzés, amit a futásnak köszönhettem, és elfogott a rettegés, az iszonyat és a bűntudat. Én voltam a fiú gyilkosa és azon tűnődtem, hogy fogom magam érezni még több gyilkolás után – ugyanis ez elkerülhetetlen volt; a vér létem feltétele.

- Segítenél? – kérdezte Melanie dühösen, de hangja még így is angyalian lágy volt. Észre sem vettem, hogy megtalálta a megfelelő helyet a „sírhoz”, pedig már megállt és csípőre tett kézzel nézett rám. Egy pillanat alatt ott termettem mellette. – Itt áss le úgy két méter mélyre! – parancsolta, én pedig követtem az utasítását.

Az ásás nem volt megterhelő, egy perc alatt elvégeztem, viszont a holttest belehelyezése nem volt ínyemre. Melanie türelmesen ült az egyik fa ágán, és engem nézett. Láttam rajta, hogy nem akar segíteni nekem, ezért odavonszoltam magam a fiú testéhez és felemeltem. A hullamerevség még nem állt be, de anélkül is éreztem rajta, hogy halott. Óvatosan beleraktam a gödörbe, lecsuktam a szemeit, és újra eszembe jutott, milyen szép élete lehetett volna. Vajon volt barátnője, szerető családja, igazi otthona? Mi lehetett az, amit elvettem tőle?

Átfutott az agyamon, hogy Melanie gondolt-e ezekre mielőtt átváltoztatott engem, de biztos voltam abban, hogy nem. Őt nem érdekelte, hogy mitől foszt meg, csak a saját érdekeit nézte. Igazából azt sem tudtam, miért kellettem neki, de úgy gondoltam, nem ez a megfelelő alkalom a kérdezősködésre.

Miután visszatemettem a gödröt, Melanie odajött és letaposta, majd egy-két levelet és gallyat dobott rá, hogy senkinek se tűnjön fel.

- Kész! – kiáltott fel hirtelen. – Hogy érzed magad, drágám? Ugye, hogy jobb? – kérdezte vigyorogva.

- Igen, de akkor is rossz érzés, hogy ártatlan embereket kell ölnöm – mondtam lehorgasztott fejjel. – Ez nem igazság rájuk nézve. - …és rám sem, tettem hozzá magamban.

- Hát nem tudtad, hogy az élet igazságtalan? – kérdezte megvetően. – Ez volt a sorsuk; neked

meg ez – közölte szárazon.

Hirtelen furcsa szagra lettem figyelmes, ami ismerős volt, de mégis idegen, és csak egyet jelenthetett: valaki volt a közelben. Melanie is észrevette, teste megfeszült és ugrásra készen állt. Úgy nézett ki, mint aki tudja, ki lehetett a közelben. Láttam rajta, hogy semmi kedve harcolni és legszívesebben hazamenne.

Kezével mutatta, hogy maradjak ott, ahol vagyok, de nem is kellett szólnia: az ijedtségtől teljesen ledermedtem. Melanie körülnézett, majd halkan és óvatosan elindult észak felé. Pár percig alaposan nézett valamit, majd intett, hogy kövessem. Lassú léptekkel és félelemmel tele mentem felé.

Beleszimatolt a levegőbe, majd zavartan megrázta a fejét. Felugrott egy fára, és úgy kémlelte a tájat, mint egy sas, aki arra vár, hogy megjelenjen az áldozata. Bár a sassal ellentétben, ő nem akarta, hogy bárki is előbukkanjon az erdőben az éjszaka kellős közepén.

Valamit megláthatott, mert összeszűkült a szeme. Visszaugrott hozzám – bár ezt olyan halkan tette, hogy bármelyik vadász megirigyelhette volna tőle -, majd mutatta, hogy kövessem, de tartsunk távolságot. Nehezen emeltem a lábamat, de kitartóan mentem utána.

Körülöttünk a levegő egyre nehezebb lett, ahogy megtelt a mindkettőnkből áradó feszültséggel és félelemmel. Az csak nehezítette a saját magam megnyugtatására szánt kísérleteket, hogy az előttem haladó vámpír – az egyetlen, aki meg tudna védeni, ha ránk támadnának – ugyanolyan zaklatott volt, mint én.

A percek szépen lassan vánszorogtak, én pedig már azt hittem, sosem állunk meg. Ahogy a szagok erősödtek, úgy nőtt bennem az aggodalom. Egyfolytában úgy éreztem, követnek, de nagyon reméltem, hogy csak üldözési mániám van, és senkinek nincsenek a közelben gyilkos szándékai. Mivel ez az érzés kezdett úrrá lenni rajtam, összeszedtem minden erőmet, és megkíséreltem egy hátranézést. Nagyon reméltem, hogy senki nincs olyan vicces kedvében, hogy rám ugorjon, esetleg azonnal meg is öljön, de úgy éreztem, vagy hátra nézek, vagy úgy halok meg, hogy nem látom a támadómat.

Nyeltem egyet, majd hátrapillantottam. Semmit nem láttam, ezért megfordultam és alaposan körülnéztem. Jobbra tekintettem, mert a szemem sarkából úgy láttam, valami elfut ott, de a fák lombján kívül semmi különöset nem fedeztem fel. Próbáltam mélyen beszívni a levegőt, de egy tömény illaton kívül nem éreztem semmit. Ez a szag olyan volt, mintha többféle tisztítószert összekevertek volna; rosszabb volt, mint a boltoknak azokban a soraiban, amikben a mosószereket tartják.

Az undorodó gondolataimból kizökkentettek az ágak ropogásai. Nem én voltam, ezért visszafordultam Melanie felé, csakhogy ő nem volt ott. Az aggódás, a félelem, az érzés, hogy egyedül vagyok, és az a jeges érzet, hogy valaki a fák közül figyel, és arra vár, hogy lecsaphasson rám, elhatalmasodott rajtam.

Úgy éreztem, innen nincs menekvés; úgy éreztem, itt fogok meghalni. Itt, a hegység olyan részén, ahol senki sem jár. Meghalok, a vadállatok megesznek, ezzel eltüntetik a holttestemet, és soha, senki nem fog rájönni, hogy mi történt. A szüleim beleőrülnek abba, hogy semmi hírt nem hallanak rólam, lehet, hogy anyám öngyilkos lesz miatta. Megráztam a fejemet, mert a szörnyű gondolataimat még szörnyűbb képek követték.

- Segítenél? – Hallottam meg Melanie hangját valahonnan lentről.

Körülnéztem, de nem volt sehol. Remek; már képzelődöm is. Sóhajtottam és úgy döntöttem, visszamegyek a házba. Léptem egyet előre, és azt vettem észre, hogy zuhanok, majd ráesek valami kőkeményre.

- Jaj! – szisszentem fel. Úgy látszik, régi „ügyességemet” mégis sikerült valahogy hasznosítanom.

- Te estél rám. – Melanie egyetlen mozdulattal lelökött magáról. – Én csak azt mondtam, hogy segíts kimászni, mert úgy könnyebb, de nem, te azonnal csatlakozol hozzám – mondta gunyorosan.

- Bocsánat! – Kicsit élesebben mondtam, mint szerettem volna.

- Na, jó, én mentem. – Teljesen úgy mondta, mintha csak összefutottunk volna az utcán, nem pedig beleestünk egy gödörbe.

Egy egyszerű mozdulattal kiszökkent a veremből, majd eltűnt a látóteremből. A mozdulatával leverte az ágat, aminek segítségével kimászott a meglehetősen mély gödörből, ezért másik kapaszkodó után néztem.

Megfordultan és felmértem a terepet, de amit láttam az sokkoló volt – és megmagyarázta a szagokat. Két hulla volt egymásra dobva: az egyik friss volt, a másik már félig elrohadt. A friss hulla egy kislány volt. Rózsaszín ruhája több helyen el volt szakadva, haja véres csomókban állt össze. A másik hullából már nem maradt sok minden – évek óta itt feküdhetett. Férfi lehetett, de nem mertem volna fogadni rá; a ruhája olyan „munkásemberruha” volt, de abból sem maradt sok minden. Vér nem volt rajta; valószínűleg megfürdették – és ez megmagyarázta a tisztítószer szagot, ugyanis belőle áradt.

- Melanie! – hívtam rémülten.

- Igen, Bella? – leguggolt a gödör tetejére és vidáman lenyújtotta a kezét. Nem értettem, honnan ered ez a vidámság, de nem értem rá foglalkozni ezzel: az egyetlen dolog, ami a szemem előtt lebegett, hogy azonnal ki kell másznom a sírból.

- Azok a hullák… - Kezdtem volna, amikor kikecmeregtem a veremből, de túlságosan is meg voltam rémülve a mondat befejezéséhez.

- Nincs velük semmi baj. Előfordul az ilyesmi.

- Előfordul? Melanie, ez azt jelenti, hogy van itt még valaki rajtunk kívül! – szinte ordítottam.

- Nyugi, ezeket én rejtettem el – mondta biztatóan mosolyogva, de a szemében újra megjelent az a furcsa ragyogás.

Nem hittem, hogy igazat mond, de muszáj volt elhinnem, mert féltem, hogy ha elkezdek kérdezősködni erről, még nagyobb bajba keverem magam.

Melanie rám vigyorgott, majd elkezdett futni délfelé. Mentem utána szélsebesen – nem, még annál is gyorsabban – és pár perc alatt visszaértünk a házhoz.

Ha elolvastad, írj kommentet^^