Barát vagy ellenség? - Prológus

Barát vagy Ellenség?

Prológus

 Azt hittem, a szenvedésemnek sosem lesz vége. Úgy éreztem, mintha ezer és ezer karó fúródna belém és forogna bennem, eközben a pokol legforróbb, legnagyobb tüzében égnék. Nem is; inkább, mintha savat ittam volna, mert ez belülről mart. Belülről égette szét a testemet, a szerveimet. Centiméterenként haladt, de a fájdalmat a testem minden pontján éreztem, mindenhol ott volt és kínzott. Kínzott a legaljasabb, legkegyetlenebb módon, ahogyan semmi más. Nem tudtam, mivel érdemeltem ki, nem tudtam, mi és miért csinálja velem ezt, de nem is bírtam rajta gondolkodni, mert ez a kín nem hagyott nyugton, nem engedte, hogy elkalandozzon a figyelmem akár egy pillanatra is.

Úgy éreztem, évek óta nyaldosnak belülről a lángok, és arra következtettem, hogy meghaltam és a pokolba kerültem – és akkor egy pillanat alatt véget ért. Nem éreztem fájdalmat, kínt; nem éreztem semmit. Reméltem, hogy ez nem csak azért történik velem, hogy utána még fájdalmasabb legyen. Mint, amikor úgy kínozzák az embert, hogy víz alá nyomják a fejét, de nem hagyják, hogy megfulladjon: kihúzzák, vesz egy nagy levegőt, majd megy is vissza, hogy jobban fájjon neki.

De nem, nem ez történt. Fokozatosan nyertem vissza az érzékszerveimet. Lassan ki tudtam tapintani, hogy valami puhán fekszem. Pár perccel később már hallottam a szél süvítését, és valaki mást rajtam kívül. Egy kis idő múlva – de ez a kis idő lehetett akár egy nap is, a pokolban eltöltött pillanatok után elvesztettem az időérzékemet -, elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy kinyissam a szememet, és nem kellett csalódnom.

Hirtelen mindent láttam; mindent, amit eddig nem. Egy hófehér szobában voltam egy fehér vaságyon. Kórház? Elmegyógyintézet? Nem, nem volt olyan jellegzetes szaga, mint az említetteknek. Inkább csak egy egyszerű szoba, ahova a legolcsóbb ágyat vették meg. De nem ez volt a legfurább: mindent, egyszerűen mindent láttam. Az apró porszemeket a padlón és a levegőben, a legkisebb repedést a plafonon. Egyetlen ablak volt velem szemben; a hold szomorúan nézett le rám: éjjel van. De akkor mégis miért látok mindent élesen?

Kinéztem az ablakon, és akkor már tényleg úgy éreztem, meghaltam és csak képzelődöm; ugyanis amit láttam, az már bőven meghaladta az észszerűt. Egy erdő volt előttem – és láttam a végét, ami nagyon messze volt. Láttam a fák törzsének repedéseit, a levelek erezetét, egy mókust messze tőlem, amint félve fut be egy kis odúba a fa törzsén. Ez sok volt nekem, de szerencsére nem kellett tovább figyelnem, mert belépett valaki.

A nő körülbelül húsz lehetett. Hosszú, hullámos szőke haja volt, a szemei vérvörösben izzottak. Meg sem próbáltam elhitetni magammal, hogy nem azt látom, amit látok; egyszerűbb volt figyelmen kívül hagyni az olyan apróságokat, mint például az előttem álló személy piros szemét. Aha. Persze. A nő kedvesnek tűnt, de volt benne valami felsőbbrendűség, valami fenyegető. Egyszerű, fekete nadrágja ütött-kopott volt, felsője egy ugyancsak fekete, de nem szétszaggatott trikó volt.

- Na, végre, hogy felkeltél – mondta türelmetlenül, de hangja mégis lágyan, dallamosan csengett. – Melanie vagyok. Melanie Porter. Téged hogy hívnak?

- Bella – válaszoltam halkan és meglepetten tapasztaltam, hogy megváltozott a hangom. Sokkal… sokkal édesebb, lágyabb és magasabb lett. – Mi… mi történt?

- Átváltoztattalak, drágám – mondta, mintha nem értené, mi nem világos. Kérdő és zavarodott tekintetemből valószínűleg kiolvasta, hogy fogalmam sincs, mi folyik körülöttem. – Vámpír lettél, Bella! – ezt a lehető leglekezelőbben mondta.

- Hogy mi? Te most viccelsz velem? – ültem fel.

- Dehogy, drágám – nevetett dallamosan. – Tényleg vámpír vagy.

Úgy tűnt, komolyan mondja, de én tudtam, hogy ez csak egy álom. Hiszen a való életben nincsenek vámpírok. Nem is tudtam, hogy olyan kreatív vagyok, hogy ilyet álmodjak.

- Oké, Bella, drágám. Nincs kedvem örökké pesztrálni téged, úgyhogy azt csináljuk, hogy én mindent megtanítok, te pedig gyorsan megtanulod őket, és békében élünk egymás mellett. Vagy szétválunk; majd kiderül. Ne próbálj megölni csupán azért, mert te nem akarod ezt az életet, úgyse sikerülne. Erősebb vagyok nálad. Szóval, megtanulsz mindent, és nem fordítod ellenem, világos? – Rettentő gyorsan beszélt, de tökéletesen értettem, mit mond. Fura.

- Persze. – Igazából nem mertem megszólalni, de a tekintete megerősítést várt, úgyhogy rávettem magam erre az egy szóra.

- Bella, drágám, nem kell tőlem félned – ült mellém, mire én ösztönösen arrébb húzódtam. – Biztos vannak kérdéseid. Nyugodtan tedd fel őket.

Mivel még mindig úgy gondoltam, hogy ez vagy egy álom, vagy így is-úgy is megöl, jónak láttam legalább kíváncsiságomat kielégíteni.

- Szóval… ezentúl embereket kell ölnöm? – félve tettem fel a kérdést. Nem a reakciójától féltem, vagy attól, hogy helyben kinyír, hanem attól, hogy ártatlan embereket kell megölnöm.

- Hát, persze, drágám. Máshogy nem lehet. – Úgy mondta, mintha csak az időjárásról beszélne.

- És… és mi lesz anyámmal? Úgy értem, nem mehetek vissza hozzá?

- Sajnálom, drágám, de akkor rájönne arra, hogy vámpír vagy. És ezt most jól jegyezd meg: senkinek sem szabad elmondanod, hogy mi vagy. Ha megteszed, semmi jóra ne számíts – láttam rajta, hogy halálosan komolyan gondolja. Még azt is el tudtam képzelni, hogy szó szerint halálosan.

- De anyám biztos keresni fog. – Nem akartam anyámat, Renee-t elhagyni, féltettem őt. Sokszor éreztem úgy, hogy én nevelem őt, nem pedig fordítva, és éppen ezért féltem egyedül hagyni. Illetve nem lenne egyedül, mert most már Phil is vele van, de én azért aggódtam érte.

- Anyádat könnyen lerázhatjuk. Illetve az már megtörtént. Úgy tudja, egy táborban vagy a nyár végéig. Kérte, hogy hívd fel, miután visszatértél a vadvízi evezésről.

- Hogy mi? – Kicsit furcsállottam, hogy Renee csak így beveszi ezt az egészet. Mindig is naiv volt, na de ennyire?

- Nyugi, nyugi. Majd felhívod, és megmondod neki, hogy minden rendben. – Melanie teljesen nyugodtnak tűnt. Kicsit sem aggódott amiatt, hogy elveszi az életemet, és amiatt se, hogy az embereknek egyszer fel fog tűnni, hogy nem vagyok meg.

- És mi lesz, ha vége a „tábornak”? Ha már suliba kéne mennem?

- Azt majd megoldjuk valamikor, drágám. Most ne is foglalkozzunk vele – csapta össze a tenyerét a hatás kedvéért.

El sem hiszem, hogy mibe keveredtem. Nem élhetek a saját szüleimmel? Nem térhetek vissza a régi életemhez? Senki ne akarja megtudni, mit éltem át abban a pillanatban. Az érzés, hogy már semmi sem lesz olyan, mint régen, majdnem olyan rossz volt, mint abban az iszonytató tűzben égni.

- Bella, nem vagy éhes? – kérdezte és eltartott egy ideig, mire rájöttem, hogy itt most arról van szó, nem innék-e egy kis vért… Meg sem várta a válaszomat, folytatta megerősítés nélkül is. - Gyere, elmegyünk vadászni! - Az egészet úgy mondta, mintha teljesen normális lenne. És végül is az. Normális. Csak az a kérdés, hogy fogok én ehhez hozzászokni?

Írd meg a véleményedet! Köszi! :)