Barát vagy Ellenség? - 5. fejezet

Sziasztok! Köszönöm az előző fejezethez írt kommenteket! :) Ehhez is írjatok, légyszi! :D Nem írok ki kommenthatárt, de ha nem írtok kommenteket, nem lesz új fejezet. Köszönöm! :)

Barát vagy Ellenség?

5. fejezet

A földön ültem Mike hullája mellett, amikor Melanie megérkezett. A szeme élénkvörösen csillogott, és látszott rajta, hogy már nem éhes. Megvetően rám nézett, majd mintha rájött volna arra, hogy valami rosszat tett, felvett egy együtt érző mosolyt.

- Jaj, Bella, drágám! – Leült mellém és átkarolta a vállamat. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de hozzá kell szoknod ehhez. Ez normális, nincs benne semmi rossz.

- De igenis van! – szólaltam meg egy perc csönd után és Melre szegeztem a tekintetem. – Megöltem még egy embert! Nem mondhatod komolyan, hogy ez normális. Előtte volt még egy egész élet!

- Csengettek neki, meghalt, ennyi. – Aztán, mintha eszébe jutott volna valami fontos, megváltozott az arca. - Ó, Bella! El kell mennünk innen. Úgy értem a városból.

- Miért? – kérdeztem értetlenkedve. A nő beleszagolt a levegőbe, és az arcán félelem futott át.

- Azt majd elmagyarázom. Siessünk!

Megragadta a kezemet és magával húzott. Az erdő felé tartottunk, majd amikor beértünk a fák sűrűjébe, elkezdtünk futni észak felé. Nem értettem, mi elől futunk, de volt egy olyan érzésem, hogy a bronzhajú fiúhoz és a vámpírnőhöz van köze.

Általában futáskor szabadnak éreztem magam, de a szabadságérzet helyét a nyugtalanság, a félelem és a vámpírélet elleni gyűlölet vette át. Ha Melanie nem változtatott volna át, most valószínűleg otthon lennék és élném nyugodt kis életemet, amiben soha nem történik semmi, és amiben nem üldöznek vérszomjas lények. Mondjuk, azt sem tudtam, mi elől menekülök pontosan, de futottam, mert az ösztöneim azt súgták, fussak.

A fák és a sziklák összevisszaságában még vámpír létemre sem sikerült rájönnöm, merre vagyunk. Egyszer át kellett ugranunk egy folyót, és amikor még egyszer elérkeztünk egyhez, arra gondoltam, hogy körbe-körbe megyünk. És talán így is volt, de végül biztos, hogy Casper városától északra mentünk, mert még egyszer átmentünk egy folyón. Ha mindhárom ugyanaz volt, akkor most az eredeti irányba megyünk, de ha csak kettő volt belőlük ugyanaz, akkor ki tudja. Jézusom, miért agyalok én ezen? Talán életem utolsó perceit töltöm, és én azon gondolkozom, hogy vajon ugyanazokon a folyókon mentem-e át!

Amikor egy kis tisztáson futottunk át, Melanie hátranézett és közölte, hogy már nincs messze a hely, ahová rohantunk. Igaza volt; alig két perc alatt egy kis faházban találtam magamat.

Elég otthonosan volt berendezve, de nem volt modern. Csak egy helységből állt, ahol egy csomó könyvespolc és szekrény, kanapé, három fotel és egy kandalló foglalt helyet. Mel leült a kanapéra én pedig befészkeltem magam az egyik fotelba. Melegség járt át, ahogy néztem az öreg falakat, és elképzeltem, hogy kakaót szürcsölgetve, könyvet olvasva ülök a kandallóban lobogó tűz mellett. De ez az álomkép szertefoszlott, amikor rájöttem, hogy menekülök valaki elől, ráadásul a véren kívül nem iszok semmit, a tűz pedig megölne.

- Ki elől futottunk? – érdeklődtem.

- Ez egy hosszú és unalmas történet, drágám – húzta el a száját Mel, miközben szemében megjelent az a csillogás, amit már rég nem láttam. Úgy éreztem, kerülni akarja a témát, mintha félne attól, hogy mond valami olyat, amit nekem nem szabadna megtudnom.

- Azt hiszem, jogom van tudni, mi elől menekülök – követeltem csendesen. Melanie szeme haragosan megvillant és egy pillanatra megláthattam igazi, vámpír énjét. Nyeltem egy nagyot, miközben arra gondoltam, talán mégsem kellett volna kíváncsiskodnom.

- Talán – mordult fel, majd belekezdett a mesélésbe unott hangon. Szemén viszont látszott, hogy vigyáz arra, mit mond. – Még Casperben kiugrott elénk az a vörös hajú nő, Victoria. Ő üldöz minket, vagyis inkább engem. És hogy miért? Mert úgy tudja, hogy egy ismerősöm megölte az ő egyik ismerősét. – Éreztem, hogy az „ismerős” szón nem pusztán barátságot ért, de nem akartam tovább feszíteni a húrt, úgyhogy inkább csöndben maradtam. – Persze nem így volt. Mindkettőnk barátját ugyanaz a vámpír ölte meg. – Az arcáról lerítt, hogy várja az édes bosszút. – Victoria már majdnem egy éve üldöz miatta, nekem meg folyton menekülnöm kellett. Utoljára két hónapja támadt rám, ezért úgy gondoltam, vagy meghalt, vagy rájött, mi történt igazából. Képzelheted mekkora meglepetés volt nekem!

- És ki volt az a fiú?

- Cullen – mondta megvetően, de én ebből semmit sem értettem. – Ő ölte meg őket. – Láttam rajta, hogy neveket nem fog mondani, csak így utal rájuk.

- Miért nem támadtál rá most?

- Mert Victoria is ott volt. – Kérdőn néztem rá, mert nem értettem, hogy ez miért akadályozta meg. – Ahogy ismerem Victoriát, nem hagyta volna, hogy megöljem Cullent, hanem rám támadt volna. És akkor Cullen is. Könnyedén megölhettek volna, és te se lettél volna sokáig szemtanú – mondta, bár nem hittem, hogy tényleg aggódik miattam.

- És most mit fogsz csinálni?

- Fogunk, drágám! – javított ki, aminek nem örültem. Én nem akartam részt venni semmilyen bosszúhadjáratban. – Valószínűleg menekülünk, aztán, miután jól felkészültünk, lecsapunk rá, utána Cullenre is. Mondjuk, Cullen lehet, hogy már halott. – Még a vállát is megvonta, és nem értettem, miért nem izgatja jobban. – Egyébként, még van pár napunk, amíg ránk talál.

- Nem megyünk vissza Casperbe? Otthagytam a mobilomat – mondtam kétségbeesetten. Nem tudtam fejből senkinek sem a számát, még a sajátomat is alig tudtam megjegyezni, úgyhogy az aggódás járt át, amikor arra gondoltam, hogy a szüleimmel való kapcsolatomnak – még ha telefonos is – annyi.

- Sajnálom, drágám, de nem.

A gyomrom lehetetlenül apróra zsugorodott. Eddig is tudtam, hogy egyszer meg kell velük szakítanom minden kapcsolatot, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar, és ilyen kíméletlenül. Tudtam, hogy nem mondhatom el nekik, mi folyik körülöttem, de a remény halvány szikrája mindig bennem élt. Mostanáig.

- Melanie! Ezt nem teheted! – üvöltöttem az arcába. – Átváltoztattál, pedig én nem akartam, belekevertél egy kétszemélyes háborúba, aminek semmi köze hozzám, és most még a szüleimet, az utolsó szálat, amibe kapaszkodtam akkor, amikor arra gondoltam, meg kéne magam ölni, is elszakítod tőlem. Kegyetlen vagy! – vágtam hozzá, majd kirohantam.

Hallottam, hogy utánam kiált kétszer, és azt mondja, ne menjek, mert nem találok vissza, de nem érdekelt. Nem is akartam visszatalálni. El akartam menni, minél messzebbre ettől a nőtől és reméltem, hogy soha többet nem látom viszont.

Először csak futottam egyenesen előre, de aztán úgy döntöttem, megpróbálom megtartani a kapcsolatot a szüleimmel, úgyhogy elindultam arra, amerről jöttünk. Akkor nagy menekülésben voltam, de vámpírmemóriámmal nagyjából vissza tudtam emlékezni arra, merre jártunk. Átugrottam a folyókon, és már a Sziklás-hegység ismerős részein rohantam. Egészen addig, amíg be nem szakadt alattam a föld. Az esés váratlan volt és annyira meglepődtem, hogy felsikítottam. Amikor körülnéztem, rájöttem, hogy ismerős helyen járok. Ugyanaz a gödör volt, amibe Mellel estünk be. Az egyetlen különbség egy újabb hulla volt.

Egy göndör hajú fiú üveges szemei egyenesen rám meredtek. Ugyanúgy meg volt tisztítva, mint a másik férfi hulla, aki még mindig ott hevert a lányé alatt, ahol múltkor volt. Karja és lábai hátracsavarodva álltak. Ó, Istenem! Nem a végtagjaik voltak kicsavarodva, hanem a nyaka volt száznyolcvan fokos szögben elfordítva.

Gyorsan kimásztam a veremből, leporoltam magam és rohantam a ház felé. Minden csendes volt és, bár tudtam, hogy senki sem szokott az erdő ezen részén járni, mégis halkan és óvatosan közlekedtem. Beléptem a házba, és elindultam a szobám felé, ahol a telefonomat hagytam. Rossz előérzetem volt, de arra gondoltam, hogy bárki is van itt, én vagyok az erősebb.

Bementem az ajtómon és odamentem az ágyamhoz, ahol a táskámat tartottam, csakhogy az nem volt ott.

- Ezt keresed? – szólalt meg egy hang mögülem, mire ijedten fordultam felé. Victoria állt az ablak előtt és nyájasan mosolygott rám. Egyik kezében a telefonomat, a másikban a táskámat tartotta. – Felhívjam anyucit? – kérdezte mézédes gúnnyal a hangjában.

- Te… mit keresel itt?

- Hol van Melanie? – A hangja már kevésbé volt csöpögős.

- Valahol északon – mondtam ijedten.

- Pontosabban!

Közelebb jött hozzám, én meg automatikusan hátrálni kezdtem. Odaugrott hozzám, kezéből eldobott mindent, megfogta a karomat és csavart rajta egyet. Fájdalmamban felkiáltottam, és amint ki akartam mondani, hogy nem tudom, pontosan hol van, megfogta a nyakamat.

- Ne merj átverni! – Minden szót külön hangsúlyozott.

A halálfélelmem egyre nőtt, amikor eszembe jutott, hogy Melanie megtanította, hogyan szabadítsam ki magam ilyen helyzetekben: tereljem el a figyelmét – fájdalommal, persze – és a meglepetés erejét kihasználva szorítsam le. Nem tűnt úgy, mint aki számol azzal, hogy megpróbálok védekezni, ezért igencsak meglepett volt, amikor belerúgtam a lábába. Meglepetésében – ahogy reméltem – lazított a nyakam szorításán. Kibújtam a keze alól, a karjánál fogva megforgattam és lefogtam.

Örültem annak, hogy ezt ügyesen megcsináltam, de a pánik elkezdett nőni bennem, amikor rájöttem, hogy fogalmam sincs, mit kell ezután csinálni. Mel azt nem tanította meg. Victoria is észrevette, hogy eddig tartott az önbizalmam, és felnevetett.

- Na, mi van, kislány? – kérdezte megvetően. – Már bánod, hogy nem maradtál otthon, ugye? Igen, szerintem is…

Valószínűleg még sokáig folytatta volna a szövegelést, de egy kintről jövő morgás a torkára fagyasztotta a szót. Az enyémre is.