Barát vagy Ellenség? - 8. fejezet

Sziasztok! Bocsánat, hogy ennyit késett a friss, de most itt van! :D

Barát vagy Ellenség?

8. fejezet

Pár perc alatt ott voltunk a színhelyen, de Edward és a titokzatos támadó már eltűnt. Tanya idegesen nézelődött, de ahelyett, hogy arra vártam volna, hogy tesz végre valamit, inkább felugrottam az erődre.
A verekedésnek semmi nyoma nem volt, és ugyanaz a tisztítószerszag lengte körül a helyet, amilyet már máshol is éreztem. A padlón két deszka közé be volt szorítva egy darab papír. Felemeltem és megnéztem, mi áll rajta: Előlem nem menekülhetsz. Ösztönösen körülnéztem és tettem hátra egy lépést; Tanya persze észrevette, és odaugrott mellém. Kikapta a kezemből a papírt, és hosszasan tanulmányozta. Nem értettem, mit keres rajta.
- És szerinted ezt Victoria tette ide? – kérdezte.
- Azt hiszem. Lehetne még Melanie is, de neki nem lett volna ideje rá. – Úgy nézett rám, mintha súlyosan fogyatékos lennék. Aztán rájöttem, hogy nem fogalmaztam világosan. – Úgy értem, ezt a szagot már éreztem máshol is. És mivel tudom, hogy Melanie nem csinálhatta, ezért gondolom, hogy Victoria volt.
- Aha. – Majd hirtelen felém fordult. – Ez szerinted is azt jelenti, hogy… Edward… halott? – csuklott el a hangja.
Én sem tudtam megmagyarázni máshogy a történteket. Valószínűleg Victoria támadt rá Edwardra, és gondolom, ez egy élet-halál küzdelem volt, tehát egyiküknek meg kellett halnia. Mivel Victoria idetette ezt a papírt, ő túlélte, Edward viszont nem. Felsóhajtottam, és elöntött a bűntudat, amikor rájöttem, hogy Edward megmentett engem, én pedig nem viszonoztam, hanem egyedül hagytam a harcban.
- Gondolom.
Tanya elkapta a nyakamat, és nem is engedte el. Ijedtemben megmozdulni sem tudtam.
- Ez a te hibád! Ha segítettél volna neki, akkor még élne.
- Nem biztos, hogy halott. Lehet, hogy még él, csak mondjuk elrabolták. – Én sem gondoltam ezt valószínűnek, de hatásos volt; Tanya elengedett.
- Hmm. Ha megtalálnánk és megölnénk Victoriát, te nyugodtan élhetnéd tovább szánalmas életedet. Plusz megtalálhatnánk Edwardot.
- Azt hiszem, össze kell fognunk.
- Igen – sóhajtott fel, mint aki nagyon nem örül ennek. – Azt hiszem, el kell mondanom, amit tudok Victoráról.
- Te ismered? – néztem rá meglepetten. És ezt eddig miért nem mondta? Talán vele van?
- Nem igazán. Inkább csak mondjuk úgy, hogy a híre messzire eljutott. Szóval, annyit tudok róla, hogy volt valakije, aki meghalt. Nagyon dühös lett és bosszút akar állni bármi áron. Akit gyanúsnak talál, azt megkínozza, de nem fizikailag, mert őt sem úgy bántották azzal, hogy megölték azt, akik szeretett, hanem lelkileg: megöli a szeretteit, vagy ilyesmi. Képes lelki roncsot csinálni egy erős, mindenre felkészült vámpírból is. Veled is ezt fogja tenni. És nehogy azt hidd, hogy sokáig fogja húzni; ő inkább az a vámpír, aki gyorsan intézi el a dolgokat. Lehet, hogy még ma kicsinál – villogtatta rám a szemeit.
Pár percig magam elé bambulva gondolkoztam azon, hogy ez mit jelenthet.
- Miért engem támad? Nyilvánvaló, hogy nem én öltem meg.
- Mert ismered azt, aki megtette. Te nem a gyanúsított, hanem az eszköz vagy.
Ez akkor azt jelenti, hogy én csak belekeveredtem; Edward, de főleg Mel volt az oka annak, hogy meg akarnak ölni.
- Bella, ez azt jelenti, hogy meg fogsz halni – mondta komolyan, de a szeme nevetett rajtam. Nem tudtam, mi lett volna a helyes reakció egy ilyen kijelentés után, mindenesetre én gyanakodva körülnéztem, a gyomrom összeugrott és a földbe gyökerezett a lábam. Mi lett volna, ha a gyilkosommal találkozom?
- A kis barátnődnek igaza van – hallottam meg egy hangot föntről. A hideg futkosott rajtam, amikor felnéztem és megláttam Victoriát.
- Hol van Edward? – kérdezte Tanya kicsit idegesen.
- Éppen erről akartam beszélgetni a mi Bellánkkal – ugrott le mellém, mire összerezzentem, de nem mertem megmozdulni. Úgy gondoltam, azzal csak feldühíteném, és rám támadna – nekem pedig semmi esélyem sincs vele szemben. – Tudod, Bella, a te Edwardod nem olyan jó lélek, mint ahogy te hiszed.
- Mi bajod van Edwarddal? – háborodott fel Tanya.
- Maradj már csöndben! – kiáltott rá, majd visszafordult hozzám. – Hol is tartottunk? – kérdezte, mintha legjobb barátnők lennénk és a mozi előtt ülve beszélgetnénk. – Ja, igen! Edward ártatlan vámpírokat öl. Tudom, hogy neked azt mondta, azok a vámpírok rosszak voltak, de az a probléma, hogy nincs igaza – mondta leereszkedő hangsúlyban. Látszott rajta, hogy semmi kedve erről beszélgetni, de a saját bőre védelmében szükségszerű. – Edward az, aki rossz. Ő az, aki törvényeket akar módosítani, aki halálbüntetéssel jutalmazná azokat, akik ellenszegülnek a parancsának. És ezt is csinálja. Megöli azt, aki nem engedelmeskedik neki.
- Ez nem igaz! – mondta Tanya.
Victoriának ez volt az utolsó csepp a pohárban; odament hozzá és elkapta a nyakánál. Befogta a száját, erősen tartotta a kezét, és rám nézett.
- Te hiszel nekem?
- Én… nem tudom, kinek higgyek.
- Semmi indoka nem volt a vámpírok megölésére, de megtette. Megölte azt is, akit szerettem, és akit még mindig szeretek. Megölte Jamest – suttogta az utolsó mondatot megtört hangon.
Tanya kihasználta az alkalmat, amikor Victoria az emlékeiben van elmerülve, és kiszabadította magát. Victoria csak akkor vette észre, mi történik körülötte, amikor Tanya már készen állt arra, hogy egy mozdulattal lecsavarja a fejét. Meg is tette volna, de nem számított Victoria gyorsaságára és ügyességére, aki kirúgta a lábát alóla. Tanya összeesett, a másik nő pedig a nyakába mélyesztette cipőjének a sarkát. Hogy tud ilyen magas sarokban ugrálni? Lehet, hogy ki kéne próbálnom. Sosem hordtam magas sarkút, egyrészt azért, mert nem tudtam benne mozogni, másrészt, mert nem szerettem az ilyen ruhákat.
- Szóval, Bella – zökkentett ki gondolataimból Victoria bájcsevegő hangja, mire eszembe jutott, hogy az egyikük meg fogja ölni a másikat, én meg azon gondolkozom, milyen lehet tűsarkúban ugrándozni. Megráztam a fejem, és ránéztem a nőre. – El kell mondjam neked, hogy nem sok esélyed van a túlélésre Edwarddal szemben. Hallottam, hogy ez a nő miket mondott neked rólam – mutatott Tanyára. – A probléma csak az, hogy Edward ilyen. Edward az, aki így kicsinálja az embert.
- De akkor Tanya miért mondta azt, hogy te vagy ilyen?
- Azért – sóhajtott -, mert belezúgott Edwardba és menteni próbálja.
Nem tudtam, kinek higgyek. Minden annyira zavaros volt körülöttem, és az sem segített, hogy mindenki mindenki ellen játszik – nem tudhattam, ki mond igazat, és ki kavar be a másiknak. Ki van velem, és ki ellenem? Ki véd meg, és ki árul el?
Talán az lett volna az ésszerű, ha Melanie-nak hiszek, hiszen ő változtatott át, de bennem bujkált az a gondolat, hogy talán csak a saját céljai érdekében kellettem neki. A történtek után szinte biztosra vettem, hogy volt valami célja velem, de mégis úgy éreztem, valamiért az ő oldalára kellene állnom. De vajon hol van? Nem láttam, mióta elfutottam előle abból a házból.
- Bella, kerüld el Edwardot. Csatlakozz hozzám, és együtt legyőzhetjük.
- Az előbb, nem te támadtál rá Edwardra? – jutott eszembe.
- Tessék? Ja, nem. Az Melanie volt. Nyugodjék békében.
- Mel halott? – kérdeztem ijedten és értetlenül.
- Igen – mondta úgy, mintha ez egyértelmű lenne.
Amint kimondta, Tanya lerúgta magáról a lábát, és a pillanat tört része alatt ráugrott Victoriára. A lendület mindkettőjüket ledöntötte a földre, és ott harcoltak. Lassan és óvatosan hátrálni kezdtem, miközben ők verekedtek. Nekimentem valaminek, mire felsikoltottam és megpördültem – egy fa állta az utamat.
Visszafordultam, mert kíváncsi voltam, még mindig harcolnak-e, és amit láttam az meglepett. Tanya feje körülbelül két méterre volt a teste többi részétől, Victorián viszont csak harapásnyomok látszottak.
- Még találkozunk! – intett nekem, majd elrohant.
Hogy történt ez az egész ilyen gyorsan? Hiszen csak pár másodpercre fordultam el! És Victoria most miért rohant el? Eddig azt akarta, szegődjek mellé, most meg itt hagy. Nem mintha vele mentem volna…
Odasétáltam Tanyához, de amint megpillantottam figyelő szemeit, el kezdtem futni. Csak rohantam és rohantam, és azt vettem észre, hogy a faházhoz futok. Már messziről láttam, hogy az ajtó előtt egy levél vár. Odafutottam, és megláttam, hogy nekem címezték. Na, de ki?
Felnyitottam, és amit láttam az örök létemre beleizzott az agyamba. Egy fénykép volt benne, de nem ez volt a bizarr, hanem az, hogy a képen a szüleim voltak – holtan.
Sikítottam, és miközben hátrébb léptem, megfordulva kiesett a kezemből. Egy pillanatig örültem annak, hogy nem kell tovább néznem – ugyanis akármennyire is próbáltam, a fejemet nem sikerült elfordítanom –, de amikor megláttam, mi áll a hátulján, úgy éreztem, nem létező szívem újra megindul, majd megáll, a levegőt szaporábban kezdtem el venni, és – ha egyáltalán ez még lehetséges volt – hangosabban kezdtem el sikítani:

Sok szeretettel: Edward

Ha elolvastad, írj kommentet! :)