Barát vagy Ellenség? - 11. fejezet

Sziasztok! Itt a követlező fejezet! :) Egyébként kitettem egy szavazást oldalra, hogy olvasnátok-e tőlem nem misztikus törit is, mert szeretném megtudni, hogy érdekelne-e titeket. A töriről csak annyit, hogy még évekkel ezelőtt fogalmazódott meg bennem, és ha csinálok neki blogot, akkor az csak egy-két hónap múlva lesz. :)

Másik kérésem: ebben a fejezetben előbukkan két új szereplő is (mondjuk most még csak az egyik kinézetét lehet tudni), és őszintén szólva, még nem találtam hozzájuk jó képet. Keresem, keresem, de ha valaki tudna olyan képet küldeni, amire hasonlítanak ezek a szereplők, azt megköszönném! :D
De most itt van a 11. fejezet, jó olvasást! :)

Barát vagy Ellenség?

11. fejezet

Az elején viszonylag lassabban haladtam, mivel a nyomaimat tüntettem el – pontosan úgy, ahogy Melanie-tól tanultam -, aztán úgy éreztem, ilyen messze nem fog már senki sem keresni, ezért csak egyszerűen futottam tovább. Az üldözési mániám, ami csak azóta van, hogy átváltoztam, erősödött, ahogy egyre délebbre mentem.

Ösztönösen lassítottam, amikor édeskés illatot éreztem. Nem ember, de nem is állat – ebben biztos voltam. De akkor mi lehet? Hasonlított a vámpírok szagára, de meg voltam győződve arról, hogy nem az. Talán valamilyen más természetfeletti lény; nem lennék meglepve, ha mások is lennének, nem csak vámpírok.

Lassan, óvatosan közeledtem az illat felé, ami egy kis tisztásra vezetett. Egy idegen alak mosolygott rám a rét másik oldaláról. Kezével intett, hogy menjek oda, és én, mielőtt még végiggondolhattam volna, mit teszek, elindultam felé.

A bőre hófehér és márványsima volt, mint a vámpíroké, viszont a szeme kéken szikrázott. Fekete köpeny volt rajta, pont olyan, mint amilyeneket Mel barlangjában találtam, és láthatóan jól szórakozott a csodálkozásomon.

- Szia! – köszönt rám. A hangja… magabiztos, határozott, lágy és titokzatos volt egyszerre.

- Szi… szia – nyögtem ki nehezen.

- Ace vagyok – mosolygott továbbra is. – És te?

- Bella. Te… a szemed… - próbáltam összerakni egy értelmes mondatot, de a szeme annyira vonzott, hogy odanéztem, és amint belenéztem, magával ragadott. A legszebb kék, amit valaha láttam.

- Kék – vigyorgott. – Azt akartad kérdezni, miért ilyen? – Bólintottam. – Ez a képességem – vonta meg a vállát, pedig azt hittem, valami sokkal nagyobb dolog van a háttérben.

- Az a képességed, hogy kék a szemed? – kérdeztem kételkedve.

- Nem. Ugyebár a vámpírok különlegesek, és vonzzák az embereket, legfőképpen azért, hogy igyanak belőlük – nézett már-már szemrehányóan a szememre, amiben még mindig bent voltak a lencsék. Mielőtt elmagyarázhattam volna, hogy nem ilyen a szemem, legalábbis még nem ilyen, folytatta. – Az én képességem ugyanez, de én nem csak az embereket vonzom, hanem a vámpírokat is. És ahhoz, hogy vonzzam őket, különböznöm kell tőlük valamiben.

- Oh, értem. Ez érdekes képesség.

- Az. A probléma csak az, hogy a Volturinak ezért a képességért kellek…

- A minek? – értetlenkedtem.

- A Volturinak. Nem mondod, hogy nem hallottál még róluk?

- Hát, nem igazán.

- A Volturi – sóhajtott – a vámpírok uralkodócsaládja már vagy ezer éve. Ők büntetik meg a vámpírokat, akik megszegték a törvényeket. Három uralkodójuk van: Aro, Caius és Marcus. Mellettük pedig rengeteg vámpír él a kastélyban, Volterrában. Olaszország – mondta, amikor épp szólásra nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, hol van az említett város. – Mivel Aro gyűjti a különlegességeket – értsd: azokat a vámpírokat, akiknek nagyon különleges a képességük -, nekem is velük kellett maradnom. Nem menekülhetek, létezésem végéig nekik kell szolgálnom.

- Akkor mit csinálsz most itt?

- Az, hogy őket szolgálom, nem azt jelenti, hogy be vagyok zárva a kastélyba – forgatta a szemét. – Elszöktem – vonogatta a vállát.

- Umm… És ezért nem fogsz kapni semmit?

- Kegyetlenek, de tőlem már megszokták – vigyorgott. – Egyébként is, Aro nem ölné meg egyetlen kincsét sem, csak ha az a valaki ellenszegül. Én viszont mindig visszatántorgok.

- És hogyan szöktél meg?

- Vadászok – kacsintott rám. – Már vagy egy hete.

- Oh… - Nem bírtam megállni egy kis mosolyt, mire bólintott, majd témát váltott.

- Ha nem vagyok indiszkrét, ha meg az vagyok, akkor úgy is ráveszlek, hogy válaszolj – vigyorgott a szemére mutatva, és a képességére utalva -, mi elől menekültél?

- Ki elől – javítottam ki. – Mostanában előszeretettel kergetnek mindenféle gyilkos vámpírok.

- Izgalmasnak hangzik – mondta, majd intett, hogy folytassam. Nem tudtam, hogy találhatja ezt izgalmasnak, de nem foglalkoztam vele; elég különc volt ahhoz, hogy el tudjam képzelni, tényleg így gondolja.

- Van egy vámpír, aki megölte annak a vámpírnak a barátját, aki engem átváltoztatott, meg még egy másikét. Aztán megölte azt a vámpírt, aki engem átváltoztatott, és most engem is üldöz, és a másik vámpír is meg akar ölni. – Próbáltam értelmesen magyarázni, de én is belezavarodtam.

Eszembe jutott, hogy egy idegennel beszélgetek, és ebből nem sülhet ki semmi jó. A rettegésem megint átvette felettem a hatalmat, és észre sem vettem, hogy próbálok menekülni. Igen, csak próbáltam, ugyanis Ace lefogott. Azon gondolkoztam, van-e értelme segítségért kiáltani, és belekeverni embereket, akiket utána valószínűleg meg fog ölni, és arra jutottam, elég, ha én halok meg.

De ő nem ölt meg, csak megakadályozta, hogy elmenjek. Amikor lenyugodtam, megfordított, de még mindig erősen tartott, és mélyen a szemembe nézett.

- Van egy hely, ahova elvihetnélek. – Láttam rajta, hogy habozik. – Az az igazság, hogy… a Volturinak van egy másik helye – mondta, és tátott szájjal bámult a semmibe.

Megfordultam, hátha van ott valami – esetleg Victoria vagy Edward magtalált -, de csak a sötét erdő magasodott mögöttem. Elengedett, és beszélni kezdett.

- A Volturinak van egy másik főhadiszállása az Appalache-hegységben. Ott biztonságban lennél. Gyere – fogta meg a kezemet, bár még mindig csodálkozott valamin.

- Mi a képességed? – kérdezte, amikor már futottunk.

- Nincs képességem.

- Az meg hogy lehet? – ráncolta a homlokát.

- Tudomásom szerint, nincs minden vámpírnak különleges képessége.

- Nincs, de… - Összeszorította a száját, mintha nem tudja, elmondhatja-e, amit akar. – A Volturinak ez a másik kastélya titkos. Senki nem tud róla, csak azok a tagok, akik ott élnek, illetve az uralkodók és a felsőbb emberek. Az egyik uralkodónak az a képessége, hogy blokkolni tud emlékeket, és akkor azokat nem tudja az illető elmondani senkinek se, és akinek az a képessége, az nem tudja kiolvasni a gondolataiból, csak ürességet lát. Mivel a Volturi azt akarja, hogy a hely titokban maradjon, ez az uralkodó mindig blokkolja az onnan távozók gondolatait. Velem is ezt csinálta, viszont én most is erről beszélek neked.

- És ez mitől lehet? – kérdeztem, miután megemésztettem, amit hallottam.

- Talán még is van képességed – vonta meg a vállát. – Mindenesetre most kiderítjük.

- Hogyan? – vontam fel a szemöldökömet.

- Van egy vámpír, akinek az a képessége, hogy meg tudja állapítani más vámpírok képességét, sokszor még, amikor az illetők emberek. Most épp a hegyi kastélyban van.

- Hegyi kastély?

- Igen – nevetett fel. – Így hívjuk, mert így egyszerűbb, mintha azt mondanánk, Appalache-hegységi kastély – tettetett fáradságot, amikor kimondta a hosszabb nevet.

- És hogy érted azt, hogy most épp ott van? Ő a másik kastélyban él?

- Nem. Ő azok közé a szerencsések közé tartozik, akiket Aro elengedett, hogy éljék az életüket. Ilyen nem sokszor fordul elő, és mindenki csodálkozva néz rá, amikor ezt elmondja. Pedig igazából nem is ment el. Még most is a Volturit szolgálja, de már csak inkább hálából. Aro néha-néha elhívja, hogy nézze meg az újszülött vámpírok képességeit, és ő nyugodtan mondhatná, hogy nem megy, de ő megteszi ezt az apró szívességet, ha már elengedték. Egyébként, mióta élsz állatokon? – borzongott meg.

- Csak pár napja – válaszoltam, és ha már eszembe jutott, kivettem a kontaktlencséimet, majd elraktam a dobozkába.

- Cseles – vigyorgott Ace. – Tudom, hogy még csak pár napja csinálod, de én akkor sem értem, hogy bírod ki.

- Nem olyan nehéz. Persze finomabb az emberi vér – mondtam ki nehezen, és ezt Ace is észrevette, úgyhogy még szélesebben vigyorgott -, de rájöttem, hogy én nem tudok embereket ölni.

- Érdekes.

Ezek után csöndben futottunk tovább, még csak egymásra se néztünk – illetve én néztem, hogy ő merre megy, de ő nem fordult hátra. Az Appalache-hegység az ország másik felén van, ezért az út oda kicsit hosszabb volt, mint amennyit én összesen megtettem újjászületésem óta.

Az úton azon gondolkoztam, tényleg van-e képességem, és ha igen, akkor pontosan mi. Izgalommal töltött el a tudat, hogy lehet, hogy én is egyedi vagyok, lehet, hogy nekem is van egy olyan képességem, ami senki másnak nincs. Kíváncsi voltam, hogy mi lehet a különlegességem, és anélkül, hogy megparancsoltam volna magamnak, gyorsabban kezdtem el futni.

Ace-nek tetszett a versengés, ezért ő is gyorsabban kezdett el futni. Megelőztem őt, és örültem annak, hogy ő nem bír elém kerülni, amikor hirtelen irányt váltott, és balra futott tovább. Nevetve mondta, hogy arra kell tovább menni, ezért rohantam utána. Túl sok előnye volt, ezért nem tudtam újra megelőzni, de mindketten jól szórakoztunk.

Ace nem viccelt, amikor azt mondta, az Appalache-hegységben van a kastély, ugyanis a sziklák között mászkáltunk, a hegység kellős közepén. Mindent hó borított, de mivel vámpír voltam, nem fáztam egy kicsit se – igazából én hidegebb voltam, mint a hó.

- És most? – kérdeztem, amikor megálltunk a sziklák között.

- Csak utánad – mutatott az egyik sziklára.

Közelebb mentem, és megláttam, hogy egy barlang húzódik a sziklafalban. Bementem, de megtorpantam, ugyanis nem lehetett tovább menni. Értetlenkedve néztem Ace-re, aki mosolyogva odament a barlang jobb oldalára. Lazán nekidőlt a sziklának, és minden erőfeszítés nélkül betolta a falba.

Mutatta, hogy kövessem; mindketten beléptünk a kis helységbe, ami igazából egy lift volt, méghozzá üvegből. Megkerültük a betolt követ, majd én megálltam, kísérőm pedig visszatolta azt a helyére. Amint kész volt, behúzott egy üvegajtót, megnyomott egy gombot, majd elindultunk lefelé. Tisztán láttam, mindent magam alatt, hiszen az is üvegből készült, de próbáltam nem odafigyelni, mert elég zavaró volt.

- Miért kell betolni azt a sziklát? – kérdeztem Ace-t. – Miért nem lehetne egy egyszerű ajtó a helyén?

- Hogy se az emberek, se a vámpírok ne találják meg. A szilát ember nemigen tudja megmozdítani, viszont egy vámpír simán.

- És miért kell az egész liftnek üvegből lennie?

- Az itt lakó uralkodó nagyon szereti a modern dolgokat. Mindjárt meglátod mennyire – kacsintott rám.

A lift elég lassan ment, és nekem végig kellett néznem a repedt sziklafalat, de végül megálltunk és én tátott szájjal bámultam. Mindenre számítottam, beleértve a koporsókat, a pókhálókat és a szűkös helyeket, de erre nem. A hely modern volt, de még ez a szó sem fejezi ki mennyire; úgy nézett ki, mint egy luxushotel. Nem gondoltam volna, hogy egy ezer éves vámpírnak ez a stílus jön be.

Egy tágas helységben voltunk, ami pontosan olyan volt, mint a szállodákban a recepció, eltekintve attól, hogy itt nem volt recepciós pult, sem egyenruhás emberek, és bőröndöket sem cipeltek fényképezőgéppel és térképpel felszerelkezett turisták.

A hely magas volt; fel lehetett látni egészen az „épület” tetejéig, és minden szintre be lehetett látni, ugyanis fal helyett korlát volt az emeletek oldalán, és az körbefutott. Minden hófehér volt, kivéve a padlót, ami vérvörös színben pompázott. Elszórtan fekete kanapék és fotelek hevertek, közöttük kisasztalok. Oldalt, a falra absztrakt festmények voltak felragasztva, és körbefutott egy égősor. Balra tőlem egy piros, korlát nélküli lépcső futott fel, de velem szemben egy másik liftet is lehetett találni, ami felvitt a szintekre. Még sosem voltam ilyen modern helyen, és most csak bámultam.

A helységben tartózkodó vámpírok is legalább olyan csodálkozóan néztek rám, mint én a helyre. A különbség csak az volt, hogy ők Ace-re szemrehányóan néztek; valószínűleg nem lett volna szabad idehoznia engem.

Ránéztem Ace-re, aki vigyorogva nézett engem, majd megfogta a kezem és maga után húzott. A szemben álló lift mellett volt egy tejüvegből készült ajtó, amin bementünk, és egy sötétebb, de ugyanolyan modern helyen találtam magam.

A falak feketék voltak, ahogy a padló is. Oldalt egy hosszú bárpult húzódott, de természetesen nem alkohol és egyéb italok voltak rajta. Ahol általában a polcok szoktak lenni, ott egy hosszú hűtő húzódott, aminek – mily meglepő – üvegből volt a fala, és láttam, hogy palackozott vér található benne. Megborzongtam, amikor láttam, hogy mindegyikre rá van írva, hogy hívják, mikor született és hol élt az, akiből a vért csapolták.

A szoba végében egy kisebb, kör alakú emelvény volt, ami úgy húsz centivel lehetett magasabb a padlónál. Rajta egy fekete plüsskanapé helyezkedett el, és éreztem az illatát annak, aki rajta volt, de nem láttam, mert egy plazmatévé kitakarta.

Ahogy közeledtünk az alak felé, rossz előérzetem támadt, és egyre idegesebb lettem, amikor eszembe jutott, hogy eddig is úgy jöttek sorban a bajok, hogy idegenekkel barátkoztam. Mi van, ha ezek engem ki akarnak végezni? Vagy, ha Victoria vagy Edward az ő emberük?

Halk neszt hallottam, olyat, mint, amikor valaki a tévé távirányítójával babrál, és valószínűleg így is volt, viszont itt nem csak, hogy elhallgatott a tévé, hanem síneken – amiket eddig észre sem vettem – elindult, és beúszott a kanapé mögé. Ennek következtében megláttam az alakot, aki a kanapén terpeszkedett és kíváncsian mosolygott rám.

Ha elolvastad, írj véleményt! :)