Barát vagy Ellenség? - 5. fejezet

Sziasztok! Köszönöm az előző fejezethez írt kommenteket! :) Ehhez is írjatok, légyszi! :D Nem írok ki kommenthatárt, de ha nem írtok kommenteket, nem lesz új fejezet. Köszönöm! :)

Barát vagy Ellenség?

5. fejezet

A földön ültem Mike hullája mellett, amikor Melanie megérkezett. A szeme élénkvörösen csillogott, és látszott rajta, hogy már nem éhes. Megvetően rám nézett, majd mintha rájött volna arra, hogy valami rosszat tett, felvett egy együtt érző mosolyt.

- Jaj, Bella, drágám! – Leült mellém és átkarolta a vállamat. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de hozzá kell szoknod ehhez. Ez normális, nincs benne semmi rossz.

- De igenis van! – szólaltam meg egy perc csönd után és Melre szegeztem a tekintetem. – Megöltem még egy embert! Nem mondhatod komolyan, hogy ez normális. Előtte volt még egy egész élet!

- Csengettek neki, meghalt, ennyi. – Aztán, mintha eszébe jutott volna valami fontos, megváltozott az arca. - Ó, Bella! El kell mennünk innen. Úgy értem a városból.

- Miért? – kérdeztem értetlenkedve. A nő beleszagolt a levegőbe, és az arcán félelem futott át.

- Azt majd elmagyarázom. Siessünk!

Megragadta a kezemet és magával húzott. Az erdő felé tartottunk, majd amikor beértünk a fák sűrűjébe, elkezdtünk futni észak felé. Nem értettem, mi elől futunk, de volt egy olyan érzésem, hogy a bronzhajú fiúhoz és a vámpírnőhöz van köze.

Általában futáskor szabadnak éreztem magam, de a szabadságérzet helyét a nyugtalanság, a félelem és a vámpírélet elleni gyűlölet vette át. Ha Melanie nem változtatott volna át, most valószínűleg otthon lennék és élném nyugodt kis életemet, amiben soha nem történik semmi, és amiben nem üldöznek vérszomjas lények. Mondjuk, azt sem tudtam, mi elől menekülök pontosan, de futottam, mert az ösztöneim azt súgták, fussak.

A fák és a sziklák összevisszaságában még vámpír létemre sem sikerült rájönnöm, merre vagyunk. Egyszer át kellett ugranunk egy folyót, és amikor még egyszer elérkeztünk egyhez, arra gondoltam, hogy körbe-körbe megyünk. És talán így is volt, de végül biztos, hogy Casper városától északra mentünk, mert még egyszer átmentünk egy folyón. Ha mindhárom ugyanaz volt, akkor most az eredeti irányba megyünk, de ha csak kettő volt belőlük ugyanaz, akkor ki tudja. Jézusom, miért agyalok én ezen? Talán életem utolsó perceit töltöm, és én azon gondolkozom, hogy vajon ugyanazokon a folyókon mentem-e át!

Amikor egy kis tisztáson futottunk át, Melanie hátranézett és közölte, hogy már nincs messze a hely, ahová rohantunk. Igaza volt; alig két perc alatt egy kis faházban találtam magamat.

Elég otthonosan volt berendezve, de nem volt modern. Csak egy helységből állt, ahol egy csomó könyvespolc és szekrény, kanapé, három fotel és egy kandalló foglalt helyet. Mel leült a kanapéra én pedig befészkeltem magam az egyik fotelba. Melegség járt át, ahogy néztem az öreg falakat, és elképzeltem, hogy kakaót szürcsölgetve, könyvet olvasva ülök a kandallóban lobogó tűz mellett. De ez az álomkép szertefoszlott, amikor rájöttem, hogy menekülök valaki elől, ráadásul a véren kívül nem iszok semmit, a tűz pedig megölne.

- Ki elől futottunk? – érdeklődtem.

- Ez egy hosszú és unalmas történet, drágám – húzta el a száját Mel, miközben szemében megjelent az a csillogás, amit már rég nem láttam. Úgy éreztem, kerülni akarja a témát, mintha félne attól, hogy mond valami olyat, amit nekem nem szabadna megtudnom.

- Azt hiszem, jogom van tudni, mi elől menekülök – követeltem csendesen. Melanie szeme haragosan megvillant és egy pillanatra megláthattam igazi, vámpír énjét. Nyeltem egy nagyot, miközben arra gondoltam, talán mégsem kellett volna kíváncsiskodnom.

- Talán – mordult fel, majd belekezdett a mesélésbe unott hangon. Szemén viszont látszott, hogy vigyáz arra, mit mond. – Még Casperben kiugrott elénk az a vörös hajú nő, Victoria. Ő üldöz minket, vagyis inkább engem. És hogy miért? Mert úgy tudja, hogy egy ismerősöm megölte az ő egyik ismerősét. – Éreztem, hogy az „ismerős” szón nem pusztán barátságot ért, de nem akartam tovább feszíteni a húrt, úgyhogy inkább csöndben maradtam. – Persze nem így volt. Mindkettőnk barátját ugyanaz a vámpír ölte meg. – Az arcáról lerítt, hogy várja az édes bosszút. – Victoria már majdnem egy éve üldöz miatta, nekem meg folyton menekülnöm kellett. Utoljára két hónapja támadt rám, ezért úgy gondoltam, vagy meghalt, vagy rájött, mi történt igazából. Képzelheted mekkora meglepetés volt nekem!

- És ki volt az a fiú?

- Cullen – mondta megvetően, de én ebből semmit sem értettem. – Ő ölte meg őket. – Láttam rajta, hogy neveket nem fog mondani, csak így utal rájuk.

- Miért nem támadtál rá most?

- Mert Victoria is ott volt. – Kérdőn néztem rá, mert nem értettem, hogy ez miért akadályozta meg. – Ahogy ismerem Victoriát, nem hagyta volna, hogy megöljem Cullent, hanem rám támadt volna. És akkor Cullen is. Könnyedén megölhettek volna, és te se lettél volna sokáig szemtanú – mondta, bár nem hittem, hogy tényleg aggódik miattam.

- És most mit fogsz csinálni?

- Fogunk, drágám! – javított ki, aminek nem örültem. Én nem akartam részt venni semmilyen bosszúhadjáratban. – Valószínűleg menekülünk, aztán, miután jól felkészültünk, lecsapunk rá, utána Cullenre is. Mondjuk, Cullen lehet, hogy már halott. – Még a vállát is megvonta, és nem értettem, miért nem izgatja jobban. – Egyébként, még van pár napunk, amíg ránk talál.

- Nem megyünk vissza Casperbe? Otthagytam a mobilomat – mondtam kétségbeesetten. Nem tudtam fejből senkinek sem a számát, még a sajátomat is alig tudtam megjegyezni, úgyhogy az aggódás járt át, amikor arra gondoltam, hogy a szüleimmel való kapcsolatomnak – még ha telefonos is – annyi.

- Sajnálom, drágám, de nem.

A gyomrom lehetetlenül apróra zsugorodott. Eddig is tudtam, hogy egyszer meg kell velük szakítanom minden kapcsolatot, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar, és ilyen kíméletlenül. Tudtam, hogy nem mondhatom el nekik, mi folyik körülöttem, de a remény halvány szikrája mindig bennem élt. Mostanáig.

- Melanie! Ezt nem teheted! – üvöltöttem az arcába. – Átváltoztattál, pedig én nem akartam, belekevertél egy kétszemélyes háborúba, aminek semmi köze hozzám, és most még a szüleimet, az utolsó szálat, amibe kapaszkodtam akkor, amikor arra gondoltam, meg kéne magam ölni, is elszakítod tőlem. Kegyetlen vagy! – vágtam hozzá, majd kirohantam.

Hallottam, hogy utánam kiált kétszer, és azt mondja, ne menjek, mert nem találok vissza, de nem érdekelt. Nem is akartam visszatalálni. El akartam menni, minél messzebbre ettől a nőtől és reméltem, hogy soha többet nem látom viszont.

Először csak futottam egyenesen előre, de aztán úgy döntöttem, megpróbálom megtartani a kapcsolatot a szüleimmel, úgyhogy elindultam arra, amerről jöttünk. Akkor nagy menekülésben voltam, de vámpírmemóriámmal nagyjából vissza tudtam emlékezni arra, merre jártunk. Átugrottam a folyókon, és már a Sziklás-hegység ismerős részein rohantam. Egészen addig, amíg be nem szakadt alattam a föld. Az esés váratlan volt és annyira meglepődtem, hogy felsikítottam. Amikor körülnéztem, rájöttem, hogy ismerős helyen járok. Ugyanaz a gödör volt, amibe Mellel estünk be. Az egyetlen különbség egy újabb hulla volt.

Egy göndör hajú fiú üveges szemei egyenesen rám meredtek. Ugyanúgy meg volt tisztítva, mint a másik férfi hulla, aki még mindig ott hevert a lányé alatt, ahol múltkor volt. Karja és lábai hátracsavarodva álltak. Ó, Istenem! Nem a végtagjaik voltak kicsavarodva, hanem a nyaka volt száznyolcvan fokos szögben elfordítva.

Gyorsan kimásztam a veremből, leporoltam magam és rohantam a ház felé. Minden csendes volt és, bár tudtam, hogy senki sem szokott az erdő ezen részén járni, mégis halkan és óvatosan közlekedtem. Beléptem a házba, és elindultam a szobám felé, ahol a telefonomat hagytam. Rossz előérzetem volt, de arra gondoltam, hogy bárki is van itt, én vagyok az erősebb.

Bementem az ajtómon és odamentem az ágyamhoz, ahol a táskámat tartottam, csakhogy az nem volt ott.

- Ezt keresed? – szólalt meg egy hang mögülem, mire ijedten fordultam felé. Victoria állt az ablak előtt és nyájasan mosolygott rám. Egyik kezében a telefonomat, a másikban a táskámat tartotta. – Felhívjam anyucit? – kérdezte mézédes gúnnyal a hangjában.

- Te… mit keresel itt?

- Hol van Melanie? – A hangja már kevésbé volt csöpögős.

- Valahol északon – mondtam ijedten.

- Pontosabban!

Közelebb jött hozzám, én meg automatikusan hátrálni kezdtem. Odaugrott hozzám, kezéből eldobott mindent, megfogta a karomat és csavart rajta egyet. Fájdalmamban felkiáltottam, és amint ki akartam mondani, hogy nem tudom, pontosan hol van, megfogta a nyakamat.

- Ne merj átverni! – Minden szót külön hangsúlyozott.

A halálfélelmem egyre nőtt, amikor eszembe jutott, hogy Melanie megtanította, hogyan szabadítsam ki magam ilyen helyzetekben: tereljem el a figyelmét – fájdalommal, persze – és a meglepetés erejét kihasználva szorítsam le. Nem tűnt úgy, mint aki számol azzal, hogy megpróbálok védekezni, ezért igencsak meglepett volt, amikor belerúgtam a lábába. Meglepetésében – ahogy reméltem – lazított a nyakam szorításán. Kibújtam a keze alól, a karjánál fogva megforgattam és lefogtam.

Örültem annak, hogy ezt ügyesen megcsináltam, de a pánik elkezdett nőni bennem, amikor rájöttem, hogy fogalmam sincs, mit kell ezután csinálni. Mel azt nem tanította meg. Victoria is észrevette, hogy eddig tartott az önbizalmam, és felnevetett.

- Na, mi van, kislány? – kérdezte megvetően. – Már bánod, hogy nem maradtál otthon, ugye? Igen, szerintem is…

Valószínűleg még sokáig folytatta volna a szövegelést, de egy kintről jövő morgás a torkára fagyasztotta a szót. Az enyémre is.

Barát vagy Ellenség? - 4. fejezet

Sziasztok! Mindenki utálja a kommenthatárokat - én is -, de a kommentek számával egyenes arányban csökken az önbizalmam, és ennek az lesz a vége, hogy megunom a történet írását és nem lesz több fejezet. Szóval: minimum 8 kommentet szeretnék! Az szerintem egyáltalán nem sok, tekintve, hogy 37 rendszeres olvasóm van. Csak akkor rakom fel a következő fejezetet, ha lesz 8 komment! Köszönöm!

Barát vagy Ellenség?

4. fejezet

 

Napok teltek el, és én egyre jobban beleszoktam a vámpír életbe. Melanie megtanított harcolni, bár még volt mit gyakorolnom. Nagyon hiányzott a családom, és bántott a gondolat, hogy valószínűleg többet nem találkozhatok velük, de rájöttem, hogy a futás kikapcsol. Az az iszonyatos sebesség, amitől, ha még ember lennék, rosszul lennék, viszont vámpírként csodálatos volt. Az érzéstől, hogy gyorsabb vagyok a szélnél, szabadnak éreztem magam és megnyugtatott, elfeledtette minden gondomat.

- Gyengébb vagy, mint általában – jegyezte meg Mel egy edzésünk alatt. Éppen azt gyakoroltuk, hogy ha valakit követek, hogyan támadjak rá, de már másodjára rontottam el – mindig túl hangos voltam. – Lehet, hogy el kéne menni vadászni, drágám – mondta mosollyal az arcán.

Ő azt mondja, hogy a vadászatnál nincs jobb dolog, de szerintem nem túl jó megölni egy ártatlan embert. A múltkori, és egyben az első, vadászatom után – és közben is – rettenetes lelkiismeret furdalásom volt, és még most is bántott a gondolat.

- Én is fogok vadászni; már régen voltam – mondta éhes szemekkel, amik most feketén ragyogtak.

- Hurrá. – A lehető legunottabb hangon mondtam, miközben nyeltem egy nagyot. Be kellett ismernem, hogy tényleg gyengének éreztem magam, de az újabb gyilkosság gondolata nem nagyon tetszett.

- Szerintem nincs értelme most edzeni. Én visszamegyek a házba – amint kimondta már el is tűnt a szemem elől.

Nem akartam visszamenni én is, ezért felmásztam az egyik fa tetejére, és onnan nézelődtem. Vajon mit csinálhat Melanie egyedül a házban? Sokszor zárkózott be a szobájába, de nem mertem megkérdezni, mit csinál ott. Néha mintha síráshoz hasonló hangokat adott volna ki, és sokszor hallottam valakihez beszélni; dühösen, elkeseredetten. Talán gyászol valakit?

Szinte semmit nem tudtam Melanie életéről az átváltozása után, és nem hittem volna, hogy örülne a kérdéseimnek, úgyhogy inkább figyelmen kívül hagytam a bezárkózásait.

A lemenő nap vörösesre festette az égbolt alját, és varázslatos volt az éles szemeimmel nézni, ahogy egy repülő madár fekete tollain megcsillannak a napsugarak. A szabadság és a függetlenség csillogott a tollain. Ezt ember szabad szemmel nem láthatja, de én örültem annak, hogy láthattam. Vajon Renee mit szólna ahhoz, ha tudná, mi vagyok? Biztosan kiakadna, de nincs is semmi értelme ezen gondolkozni, hiszen ezt nem mondhatom el neki.

A gondolat, hogy talán sosem láthatom többet az anyámat, bűntudatot okozott – pedig nem is én tehettem róla. Bántott a gondolat, hogy akármennyire is szeretnék vele találkozni, ez nem oldható meg. Mégsem állíthatok haza azzal a szöveggel, hogy a táborban megtanultam alvás és légzés nélkül élni, illetve, hogy mostanában vért iszom.

Elfordítottam a fejemet, mintha ezzel a mozdulattal elfelejthetném az aggodalmaimat, és megpróbáltam másra koncentrálni: a ma estére. Ma újra vadászni fogok; megint megölök egy szerencsétlen embert, aki nem tehet semmiről. Miért ilyen velem a Sors? Miért kell ölnöm ahhoz, hogy életben maradjak? Az égbolt már sötét volt – és baljóslatú.

Sóhajtottam egy nagyot, majd elnéztem a ház irányába, és megláttam Melanie-t, aki felém futott. Észrevette, hogy őt nézem, és integetett nekem, jelezve, hogy indulunk. Leugrottam a fáról, majd odarohantam hozzá.

- Indulhatunk? – kérdezte vigyorogva, mire én aprót bólintottam. Száját még szélesebbre húzta, és már ment is a város felé.

Nem igazán értettem, miért megyünk már ilyen korán, hiszen még csak tizenegy volt, de éreztem, hogy szükségem van a táplálékra. Hétköznap volt, így a városban csak egy-két ember járkált, autó viszont több volt, ezért próbáltunk sötét utcákban és óvatosan közlekedni. Nem tudtam, mi alapján választja ki az áldozatot, de Melanie minden egyes közelünkben lévő embert megvizsgált és megszagolt – észrevétlenül, persze.

Egymás mellett mentünk; az utca kihalt volt és csendes. Nyugodtan lépdeltünk egyenesen előre, és egyikünk sem számított arra, ami következett: egy alak kiugrott elénk. Illetve kisuhant; hangtalanul, óvatosan. Vámpír volt.

Velem egykorú lehetett a fiú, bronzszínű haja mesterien volt összekócolva, szeme aranybarnán csillogott – ennek ellenére meg voltam győződve arról, hogy vámpír, hiszen a bőre hófehér volt és tökéletes, mint minden vámpírnak. Angyalian szép volt.

Amikor először néztem tükörbe, meglepődtem: a szemeim nem barnák, hanem vérvörösek voltak, a bőröm hófehér és úgy alapjában véve sokkal szebb lettem, mint voltam. Teljesen megváltoztam. Szép voltam, de emellett az alak mellett eltörpült a szépségem.

A rejtélyes idegen egy darabig méregette Melanie-t, majd engem, és úgy tűnt, valami bosszantja. Mel előre ugrott és rávetette magát, de az idegen, mintha előre tudta volna, mi fog történni, egyszerűen kitért előle. Mindketten morogtak, majd egyszerre kapták a fejüket az erdő felé, velem együtt. Valami elfutott ott, majd egy másodperc múlva megjelent pár méterre tőlünk. A nő vörös haja lazán omlott a vállára, beterítve azt, vörös szeme vérszomjasan ragyogott. Úgy nézett ki, mint egy ragadozó: testtartása leginkább egy támadásra készülő vadmacskára hasonlított. Vigyorgott, de ez a vigyor bosszúból és fájdalomból fakadt, nem boldogságból.

Az idegen egyik pillanatban még Melanie-t nézte, a másikban már a vigyorgó vadmacskát kergette. Befutottak az erdőbe, és eltűntek a szemünk elől. Azonnal el akartam menekülni és futni, amerre csak látok, de Mel mintha megérezte volna, mire készülök, megragadta a vállamat és nem engedett.

- Minél előbb ennünk kell! A legelső embert hozd be a sikátorba észrevétlenül. Idd ki a vérét, és várj meg ott – mondta, majd elindult arra, amerről jöttünk.

Én továbbmentem egyenesen, amerre eddig tartottunk, és azt vettem észre, hogy egy utcából egy csapat tizenéves fiú részegen tántorog ki. Melanie azt mondta, az első embert meg kell támadnom, és mivel a közelben nem láttam és nem éreztem senki mást, úgy döntöttem a mai áldozatom közülük lesz.

Magabiztosan elindultam és már rég kiszúrtak maguknak, amikor észbe kaptam. Ezt nem tehetem! Én nem ilyen vagyok. Nem sétálhatok oda nyugodtan és ölhetek meg valakit.

De már nem tudtam, mit tenni. Oda kellett mennem a fiúkhoz és valahogyan bevonszolni az egyiket a sikátorba. Két méterre megálltam előttük, és próbáltam mosolyogni, annak ellenére, hogy nyíltan méregettek és mutogattak.

- Szia, szépségem – jött közelebb az egyik csábosan mosolyogva. Vagy legalábbis azt hitte, hogy csábosan mosolyog. – Mit szeretnél, cicám? – Odasétált mellém és átkarolt. – Érzem rajtad, hogy fázol. Gyere, felmelegítelek!

- Benne vagyok. – A hangom kicsit rekedtes volt, és remegett a félelemtől, de úgy láttam, ez csak még jobban lázba hozza.

- Menjetek haza, nekem jobb dolgom van – vigyorgott győztesen. Ez a vigyor nem lesz sokáig a képeden, gondoltam magamban nevetve. A többiek morogtak majd végül elindultak. – Na, és mi a neved, édes?

- Bella – válaszoltam, miközben a sikátor felé kormányoztam. – És neked?

- Mike. Hova megyünk?

- Ide – mondtam, és közben befordultunk a sikátorba. Mel még nem jött vissza.

- Nem néztem volna ki belőled egy ilyen helyet. – Még szélesebbre húzta a száját, de a szemében egy kis félelem jelent meg.

- Megígéred, hogy egy hangot sem adsz ki, amíg itt vagyunk? – kérdeztem.

- Ha te úgy akarod, édes! – Normális ember, amikor megesküszik valamiről, a saját szívére teszi a kezét, de ő inkább az enyémet választotta.

Magamra erőltettem egy csábos mosolyt, és úgy tettem, mintha tetszene, amit csinál. Magasabb volt nálam, de nem kellett lábujjhegyre állnom, hogy elérjem, mert lehajolt hozzám és vadul elkezdett csókolni. Egy váratlan mozdulattal kiszakítottam magam a csókjából, majd lehajoltam a nyakához és beleharaptam.

A vér édesen szivárgott a számba, és éreztem, hogy a fiút már csak én tartom. Kinyitottam a szememet, és Mike csodálkozó arcára néztem. A szemeiben a félelem és a szenvedés tüze égett, de nem foglalkoztam vele. Csak szívtam az éltető folyadékot, addig, amíg egy csepp sem maradt benne.

És akkor ráeszméltem arra, hogy mit tettem. Lefektettem a fiút a földre, és mellé ültem. Megöltem egy újabb embert, akinek annyi bűne volt összesen, hogy rosszkor volt rossz helyen.

Nem az volt a legrosszabb, hogy egy újabb fiútól vettem el az életét, hanem az, hogy mindeközben élveztem is a helyzetet. Nehezen vallottam be magamnak is, de így volt: miközben elcsábítottam ide, miközben ittam a vérét, úgy éreztem, ez így helyes, ez így a legjobb.

Megrettenve ültem, és úgy éreztem, a bűntudat felemészt. Lenéztem a fiúra, akiből minden élet kiszállt, és elfogott a félelem is. A félelem saját magamtól, a félelem attól a személytől, aki lettem. Hiszen ez nem az igazi Bella, és már sosem lesz az.

Ha elolvastad, írj kommentet, még akkor is, ha nem tetszett. Köszi^^

Barát vagy Ellenség - 3. fejezet

Sziasztok! :) Itt van a következő fejezet, de előtte még szeretnélek untatni egy kicsit a "komment-dologgal". :D Szóval, nagyon-nagyon szépen kérlek, hogy ha elolvastad, írj egy-két szót! Ha lehet kommentbe, de írhatod chatbe is; ahogy kényelmesebb. Nekem tényleg fontos, hogy lássam, elolvastátok, és nem csak egyszerűen felrakom ide. Mellesleg, minél több kommentet írtok, annál hamarabb lesz friss! :D Ennyi volt az unalmas része, gondolom, senki nem olvassa el, de ha mégis, akkor köszi! :)

Barát vagy Ellenség?

3. fejezet

Egy gazdátlan, emeletes ház volt Melanie lakhelye, ami nem volt lefestve, csak levakolva. Néhány cserép már hiányzott róla, az ajtaja is csak félig volt meg – nem is értettem, miért kellett rajtahagyni –, de a célnak tökéletesen megfelelt.

A belseje sem volt modern; mindenhol a legegyszerűbb bútor, semmi dísz és egyszerűen semmi, amiből arra lehet következtetni, hogy még mindig laknak benne. Az alsó szint egy nagy térből állt. Az ajtótól balra egy fogas volt, jobbra pedig egy törött tükör. Az egész szinten csak egy ütött-kopott kanapé, egy már nem működő sütő – vajon minek? – és egy szekrény foglalt helyet. Fent két szoba és egy fürdőszoba volt. A két szoba ugyanúgy nézett ki: fehérre meszelt falak, vaságy és egy-egy komód pár századdal ezelőttről. A fürdőszoba az ijesztő kategóriába tartozott a penészes wc csészéjével és a pókhálós kádjával, amiben egy tükör darabjait találtam meg, ráadásul a csapból sötétbarna folyadék – ugyanis nem merném víznek nevezni – folyt.

Leültem a kanapéra, Melanie pedig mellém, és úgy nézett ki, mint aki készen áll fogadni egy kérdésözönt.

- Mondj el mindent a vámpírokról, Melanie! – kérleltem. – Ezentúl hogyan fogok élni? Milyen szokásaink vannak?

- Lassan, drágám – nevetett fel. – Egyébként szólíts Melnek!

- Oké. Szóval, mit kell tudnom a vámpírokról? – Én magam sem értettem, honnan fakad ez a kíváncsiság, de azt vettem észre, hogy izgatott vagyok amiatt, mi mindent maradt eddig rejtve előlem.

- Nem is tudom, hol kezdjem – ráncolta össze a homlokát. – Mi, vámpírok, örökké élünk. Vagy legalábbis úgy tudjuk, de mivel még senki nem élte végig, nem tudhatjuk pontosan. – Ő mosolygott a saját poénján, én meg meglepetten néztem rá.

- Örökké? De… ebben mi a jó? Biztos unalmas pár ezer év után. – Nem tetszett a gondolat, hogy minden ismerősömnél tovább fogok élni. Biztos sokan örülnének annak, ha az idők végezetéig élhetnének, de én nem.

- Igen. Nem halunk meg. – Szemei valami furcsát tükröztek, de nem tudtam rájönni, mi lehetett az. Valami olyan, ami azt sugallta, hogy én nem tartozom azok közé, akik örökké élnek…

- Mi van még ezenkívül? – Próbáltam elhessegetni a rossz érzést, amit ez a gondolat váltott ki belőlem.

- Nos, gondolom már észrevetted, hogy sok képességünk felerősödött. Jobban hallunk, látunk, gyorsabban tudunk futni, és nem fáradunk el. A legnehezebb tárgyakat is fel tudjuk emelni, egy százéves fát tövestül ki tudunk rántani mindennemű erőfeszítés nélkül. Ja, és nem alszunk. – Azt eddig is észrevettem, hogy egyáltalán nem vagyok fáradt, de ettől a szembesítéstől leesett az állam. – De ezeken kívül néhány vámpírnak van még egy különleges képessége. Nekem is van.

- Tényleg? És mi? – Hirtelen izgatott a gondolat, hátha nekem is van ilyen különleges tehetségem.

- Gondolom, hallottál már az elbájolásról, amit az emberek a vámpírok alapvető képességeinek hisznek.

- Befolyásolni tudod az embereket? – Kíváncsi voltam, hogy engem befolyásolt-e, bár reméltem, hogy nem.

- Igen. – A válasza szűkszavú volt, és úgy éreztem, valami bántja; a szemében újra megjelent az a furcsa csillogás.

- És rajtam is alkalmaztad ezt a képességet? – A kérdés csak úgy kicsúszott a számon, és amint megláttam Mel arcán a dühöt, azonnal meg is bántam.

- Nem. – Láttam rajta, hogy valami nyomasztja, de nem mertem rákérdezni; nem is kellett. – Veled is megpróbáltam, de nem sikerült. – Ez a gondolat elszomorította és dühös volt rám miatta, de úgy éreztem, van még valami a háttérben, amit nem akar nekem elmondani.

Én sem mondhatom, hogy nyugodtan üldögélten tovább, hiszen most ismerték be, hogy defektes vagyok. Oké, nem ezekkel a szavakkal, de a lényege mindenképpen ez volt. Igazából mindig is tudtam, hogy valami nem stimmel velem, mindig különböztem a többiektől. Sosem voltak barátaim, de ellenségeim se; csak egy láthatatlan kis senki voltam, akin egyszerűen átnéztek. Mondjuk nem is volt vele bajom. Nem tudtam, milyen az, amikor az embernek barátai vannak, így nem is fájt.

- Már megtörtént mással is az, hogy nem sikerült elbájolnod? – A hangom érdekesen csengett a meglepetéstől és a félelemtől, hogy vajon mit jelenthet az, hogy rajtam nem működik ez az adottság.

- Nem. Soha. – A száját összeszorította, és az volt az érzésem, hogy nem ez az egyetlen dolog, ami bántja. Megint úgy éreztem, hogy valamit elhallgat előlem, és talán a furcsa csillogás a szemében is ezt jelentette. Mondjuk ennyi meglepetés után, már lehet, hogy csak paranoiás vagyok.

Ránéztem, és a szemeiben egyszerre kavargott düh, félelem és bosszúvágy. Nem tudtam, mit jelenthet ez a sok érzelem.

- Mesélj magadról! – Jobbnak láttam nem feszegetni azt, hogy rajtam befuccsolt a képessége, és egyébként is kíváncsi voltam, hogyan lett vámpír.

- Lássuk csak – kezdte ugyanazon a szórakozott hangon, amin általában beszélt. Már nyoma sem volt az előbbi bánatának. – A tizennyolcadik század elején születtem. A családom nagyon szegény volt, két testvéremet eladták rabszolgának, mert különben mindent elvettek volna tőlünk a behajtók. Körülbelül tizenöt éves lehettem, amikor a szüleim úgy döntöttek, engem is el kell adniuk. Én persze nem akartam ezt, mert hallottam történeteket, amik velem egykorú lányokkal estek meg, de eladtak. Egy gazdag, öntelt úrhoz kerültem. Mondanom sem kell, nem pont a ház takarítására kellettem. – Melanie elhúzta a száját, arcán láttam az emlékezés fájdalmát. – Pár év múlva megelégeltem, hogy kihasznál, és megléptem. Tudtam, ha elkap, semmi jóra nem számíthatok, de úgy döntöttem, megkockáztatom. Mindig este próbáltam közlekedni, és szerintem nem is akarod tudni, hogy éltem túl étlen-szomjan. – Elgyötört arcát látva jobbnak láttam nem is gondolni arra, milyen élete lehetett. Egyáltalán lehet az ilyet életnek hívni? – Egyik este egy hátborzongatóan szűk utcában jártam. Úgy éreztem, valaki követ, de próbáltam úgy tenni, mintha csak a képzeletem játszadozna velem. Annyira figyeltem arra, hogy bebeszéljem magamnak, csak képzelődök, hogy beleütköztem a követőmbe. Alig fogtam fel, hogy mi történt, ő belém harapott. Az az iszonyatos fájdalom mélyen megragadt bennem. – Én is tudtam, milyen érzés, és nem örültem annak, hogy erről beszélt. Szinte még mindig éreztem azt, amit akkor. – Arra ébredtem, hogy egy barlangban vagyok. Nem tudtam, mi történhetett velem, és senki nem volt a közelben. A barlangnak nem találtam meg a kijáratát és már nagyon éhes voltam. Próbáltam szétzúzni a falat, de a föld alatt voltam nagyon-nagyon mélyen és az éhségtől nem tudtam koncentrálni. Napokkal később belépett egy öregember, aki elkezdett nekem mesélni vámpírokról. Persze, azt hittem, csak bolond, és egyszerűen rávetettem magam, majd széttéptem. Megtaláltam, hogy hol jött be, kirohantam és az első emberre rátámadtam. Amikor rájöttem, hogy az öregnek igaza volt, iszonyatos bűntudatom támadt és meg akartam ölni magamat, de mint látod, nem sikerült.

Még mindig a történet hatása alatt voltam, megszólalni sem bírtam, csak ültem és néztem magam elé. Ez az egész olyan bizarr volt; egy pillanatig nem is hittem el, de ahogy ránéztem, tudtam, hogy minden egyes szó igaz.

- Mihez kezdtél egyedül? – tettem fel a kérdést pár perccel később, amint kiestem kábulatomból.

- Jártam az utakat, bujkáltam az emberek elől – vonta meg a vállát, de láttam rajta, hogy többről van szó, mint amennyit elmond. Viselkedéséből arra következtettem, hogy bizonyos dolgokat úgy próbál kitörölni az emlékezetéből, hogy nem is gondol rájuk.

- Azt mondtad, hogy meg akartad magad ölni. Hogyan? Egyáltalán hogyan lehet megölni egy vámpírt? – Nem voltam biztos abban, hogy ezzel nem sértem meg nagyon, de kíváncsi voltam arra, hogyan tudnék magammal végezni. Igazából én képtelen lennék megölni magamat, de volt időnk a hülye kérdésekre is – annyi, amennyit csak el tudtunk képzelni.

- Próbálkoztam mérgezéssel, de a szervezetemben lévő méreg kiirtotta a patkánymérget; a fulladás sem bizonyult jó ötletnek, mert levegő nemigen kell egy vámpírnak. A felakasztás is hülyeség volt, mert a csontjaim nem törnek el. Amikor megtudtam, hogyan lehet megölni egy magamfajtát, már túl voltam azon a korszakon, amikor nem bírtam elviselni, hogy ölök. – Egy kicsit előredőltem, jelezve, hogy érdekelne a mondat eleje. – Egy vámpírt csak egyféleképp lehet kinyírni: ha elégeted. Nem túl egyszerű, de csak ez az egy mód van rá.

- És mi van a fokhagymával? A kereszttel, a szenteltvízzel? Esetleg ezüstgolyó? – Mel felnevetett.

- Mind-mind csak mese – nyögte ki a nagy nevetés közepette. - Volt egy ügyes vámpír, aki elhíresztelte ezeket és kész. Az ezüstgolyó egyébként a vérfarkasos sztorik főszereplője, nem a vámpírosoké.

- Vannak vérfarkasok is? És még mik?

Melanie mesélt a vérfarkasokról, vámpírokról; mondott pár legendát róluk, és hogy mennyi igaz belőlük. Órák múlva úgy éreztem, ennyi információ elég egy napra.

- Tessék, itt a mobilod, hívd fel anyádat, hogy minden rendben, nagyon izgalmas volt a vadvízi evezés, bla-bla-bla – nyújtotta át a telefonomat, amikor szóltam, hogy függesszük fel a beszélgetést egy kis időre.

- De hiszen még csak hét óra van – néztem meg a telefon kijelzőét. Viszonylag korán volt, de sokkal jobban meglepődtem azon, hogy több órán keresztül beszéltünk és fel sem tűnt.

- Ő egy másik időzónában van, ott két órával később van. – Anyám a floridai Jacksonville-ben él, akkor mi hol lehetünk?

- Pontosan hol is vagyunk? – kérdeztem rá arra, ami már régóta nyomta a szívemet.

- Valahol a Sziklás-hegységben, Casper városának közelében.

Ezelőtt még sosem jártam a Sziklás-hegységben, de igazából nem is vágytam rá. Gyorsan kikerestem Renee számát, és már hívtam is.

- Bella! – szólalt meg a telefon túlsó végében. – Hogy vagy? Végre beszélhetünk.

- Szia, anya! Minden rendben.

- Milyen volt a vadvízi evezés? Sosem gondoltam volna, hogy ilyenre vállalkoznál. – Talán azért, mert sosem próbálnám ki, anya. Hogy lehet ennyire vak?

- Hát, igen. Nagyon jó volt. Csurom víz lettem.

- Bocsánat, szívem, de mennem kell. Remélem, nem gond.

- Persze, megértem! – Igazából örültem annak, hogy nem akar többet megtudni a vizes kalandomról, mert nem vagyok túl jó hazudozó még telefonon keresztül sem. – Szia, anya! Szeretlek!

- Én is szeretlek, kicsim. Érezd jól magad! – mondta, és azonnal letette.

Milyen anya az, aki nem néz utána annak, hol van a tizenhét éves, majdnem-felnőtt lánya? Igazából nem csak az volt a bajom, hogy nem vigyáz rám eléggé – végül is ki akarná, hogy az anyja a nyakán lógjon? -, hanem az, hogy lehet, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy beszéltünk.

- Oké, drágám – ébresztett fel Mel nyugtalan gondolataimból. - Tudod, meg kéne tanulnod harcolni!

- Én? Harcolni?

- Igen, drágám. Vámpír vagy és mi lesz, ha rád támad egy másik vámpír? Meg kell védened magad valahogyan.

Melanie-val kimentünk az erdőbe, messze attól a helytől, ahol a hullák voltak. A nap már felkelt, és ahogy ránk világított, észrevettem, hogy mindkettőnk bőre csillog. Apró kis szikrák jelentek meg ott, ahol a nap sugarai elértek minket. Megijedtem, hiszen ez azt jelenti, hogy többet nem mehetek ki az utcára nappal; mindig félnem kell attól, hogy valaki meglátja a csillogó bőrömet.

Ez az egész annyira új volt; teljesen úgy éreztem magam, mintha egy másik dimenzióba csöppentem volna. Egy csomó dolog, amin eddig csak nevettem és idióta mesének tartottam, most hirtelen megelevenedett. Ki tudja mennyi minden igaz még, ami a mesékben szerepel? Vajon hány és hány olyan dologról hallottam, amit még csak említésre sem méltattam, és mégis igaz? Mi lehetett még az, ami mellett eddig csak elmentem, pedig kicsit sem volt hazugság?

És a legfontosabb: Mihez kezdjek az elkövetkező pár évezredben?

Ha elolvastad, dobj meg egy-két szóval! Köszönööm^^

Barát vagy Ellenség? - 2. fejezet

Barát vagy Ellenség?

2. fejezet

Melanie szerint körülbelül huszonöt kilométert tettünk meg ezalatt a pár perc alatt – elképesztő volt a gyorsaságunk. A Sziklás-hegység északi részén voltunk egy olyan helyen, ahol, hála a vadaknak és a sok fa és szikla által akadálypályává tett területnek, senki sem jár. Ha nem lettem volna vámpír, száz százalék, hogy már az ügyeleten lennék kisebb-nagyobb sérülésekkel, de mivel én is a természetfeletti lények táborát erősítettem, nem is kellett figyelnem arra, hova lépek.

A hold a szokottnál erősebben világított – legalábbis én így érzékeltem –, de a fák sűrű lombjai nem engedték át teljesen fényt; persze mi így is láttunk mindent.

Melanie ledobta a földre a testet, én meg csak bámultam a hullát. A szemei nyitva voltak és rám szegeződtek – azonnal elszállt az a gondtalan, nyugalmas érzés, amit a futásnak köszönhettem, és elfogott a rettegés, az iszonyat és a bűntudat. Én voltam a fiú gyilkosa és azon tűnődtem, hogy fogom magam érezni még több gyilkolás után – ugyanis ez elkerülhetetlen volt; a vér létem feltétele.

- Segítenél? – kérdezte Melanie dühösen, de hangja még így is angyalian lágy volt. Észre sem vettem, hogy megtalálta a megfelelő helyet a „sírhoz”, pedig már megállt és csípőre tett kézzel nézett rám. Egy pillanat alatt ott termettem mellette. – Itt áss le úgy két méter mélyre! – parancsolta, én pedig követtem az utasítását.

Az ásás nem volt megterhelő, egy perc alatt elvégeztem, viszont a holttest belehelyezése nem volt ínyemre. Melanie türelmesen ült az egyik fa ágán, és engem nézett. Láttam rajta, hogy nem akar segíteni nekem, ezért odavonszoltam magam a fiú testéhez és felemeltem. A hullamerevség még nem állt be, de anélkül is éreztem rajta, hogy halott. Óvatosan beleraktam a gödörbe, lecsuktam a szemeit, és újra eszembe jutott, milyen szép élete lehetett volna. Vajon volt barátnője, szerető családja, igazi otthona? Mi lehetett az, amit elvettem tőle?

Átfutott az agyamon, hogy Melanie gondolt-e ezekre mielőtt átváltoztatott engem, de biztos voltam abban, hogy nem. Őt nem érdekelte, hogy mitől foszt meg, csak a saját érdekeit nézte. Igazából azt sem tudtam, miért kellettem neki, de úgy gondoltam, nem ez a megfelelő alkalom a kérdezősködésre.

Miután visszatemettem a gödröt, Melanie odajött és letaposta, majd egy-két levelet és gallyat dobott rá, hogy senkinek se tűnjön fel.

- Kész! – kiáltott fel hirtelen. – Hogy érzed magad, drágám? Ugye, hogy jobb? – kérdezte vigyorogva.

- Igen, de akkor is rossz érzés, hogy ártatlan embereket kell ölnöm – mondtam lehorgasztott fejjel. – Ez nem igazság rájuk nézve. - …és rám sem, tettem hozzá magamban.

- Hát nem tudtad, hogy az élet igazságtalan? – kérdezte megvetően. – Ez volt a sorsuk; neked

meg ez – közölte szárazon.

Hirtelen furcsa szagra lettem figyelmes, ami ismerős volt, de mégis idegen, és csak egyet jelenthetett: valaki volt a közelben. Melanie is észrevette, teste megfeszült és ugrásra készen állt. Úgy nézett ki, mint aki tudja, ki lehetett a közelben. Láttam rajta, hogy semmi kedve harcolni és legszívesebben hazamenne.

Kezével mutatta, hogy maradjak ott, ahol vagyok, de nem is kellett szólnia: az ijedtségtől teljesen ledermedtem. Melanie körülnézett, majd halkan és óvatosan elindult észak felé. Pár percig alaposan nézett valamit, majd intett, hogy kövessem. Lassú léptekkel és félelemmel tele mentem felé.

Beleszimatolt a levegőbe, majd zavartan megrázta a fejét. Felugrott egy fára, és úgy kémlelte a tájat, mint egy sas, aki arra vár, hogy megjelenjen az áldozata. Bár a sassal ellentétben, ő nem akarta, hogy bárki is előbukkanjon az erdőben az éjszaka kellős közepén.

Valamit megláthatott, mert összeszűkült a szeme. Visszaugrott hozzám – bár ezt olyan halkan tette, hogy bármelyik vadász megirigyelhette volna tőle -, majd mutatta, hogy kövessem, de tartsunk távolságot. Nehezen emeltem a lábamat, de kitartóan mentem utána.

Körülöttünk a levegő egyre nehezebb lett, ahogy megtelt a mindkettőnkből áradó feszültséggel és félelemmel. Az csak nehezítette a saját magam megnyugtatására szánt kísérleteket, hogy az előttem haladó vámpír – az egyetlen, aki meg tudna védeni, ha ránk támadnának – ugyanolyan zaklatott volt, mint én.

A percek szépen lassan vánszorogtak, én pedig már azt hittem, sosem állunk meg. Ahogy a szagok erősödtek, úgy nőtt bennem az aggodalom. Egyfolytában úgy éreztem, követnek, de nagyon reméltem, hogy csak üldözési mániám van, és senkinek nincsenek a közelben gyilkos szándékai. Mivel ez az érzés kezdett úrrá lenni rajtam, összeszedtem minden erőmet, és megkíséreltem egy hátranézést. Nagyon reméltem, hogy senki nincs olyan vicces kedvében, hogy rám ugorjon, esetleg azonnal meg is öljön, de úgy éreztem, vagy hátra nézek, vagy úgy halok meg, hogy nem látom a támadómat.

Nyeltem egyet, majd hátrapillantottam. Semmit nem láttam, ezért megfordultam és alaposan körülnéztem. Jobbra tekintettem, mert a szemem sarkából úgy láttam, valami elfut ott, de a fák lombján kívül semmi különöset nem fedeztem fel. Próbáltam mélyen beszívni a levegőt, de egy tömény illaton kívül nem éreztem semmit. Ez a szag olyan volt, mintha többféle tisztítószert összekevertek volna; rosszabb volt, mint a boltoknak azokban a soraiban, amikben a mosószereket tartják.

Az undorodó gondolataimból kizökkentettek az ágak ropogásai. Nem én voltam, ezért visszafordultam Melanie felé, csakhogy ő nem volt ott. Az aggódás, a félelem, az érzés, hogy egyedül vagyok, és az a jeges érzet, hogy valaki a fák közül figyel, és arra vár, hogy lecsaphasson rám, elhatalmasodott rajtam.

Úgy éreztem, innen nincs menekvés; úgy éreztem, itt fogok meghalni. Itt, a hegység olyan részén, ahol senki sem jár. Meghalok, a vadállatok megesznek, ezzel eltüntetik a holttestemet, és soha, senki nem fog rájönni, hogy mi történt. A szüleim beleőrülnek abba, hogy semmi hírt nem hallanak rólam, lehet, hogy anyám öngyilkos lesz miatta. Megráztam a fejemet, mert a szörnyű gondolataimat még szörnyűbb képek követték.

- Segítenél? – Hallottam meg Melanie hangját valahonnan lentről.

Körülnéztem, de nem volt sehol. Remek; már képzelődöm is. Sóhajtottam és úgy döntöttem, visszamegyek a házba. Léptem egyet előre, és azt vettem észre, hogy zuhanok, majd ráesek valami kőkeményre.

- Jaj! – szisszentem fel. Úgy látszik, régi „ügyességemet” mégis sikerült valahogy hasznosítanom.

- Te estél rám. – Melanie egyetlen mozdulattal lelökött magáról. – Én csak azt mondtam, hogy segíts kimászni, mert úgy könnyebb, de nem, te azonnal csatlakozol hozzám – mondta gunyorosan.

- Bocsánat! – Kicsit élesebben mondtam, mint szerettem volna.

- Na, jó, én mentem. – Teljesen úgy mondta, mintha csak összefutottunk volna az utcán, nem pedig beleestünk egy gödörbe.

Egy egyszerű mozdulattal kiszökkent a veremből, majd eltűnt a látóteremből. A mozdulatával leverte az ágat, aminek segítségével kimászott a meglehetősen mély gödörből, ezért másik kapaszkodó után néztem.

Megfordultan és felmértem a terepet, de amit láttam az sokkoló volt – és megmagyarázta a szagokat. Két hulla volt egymásra dobva: az egyik friss volt, a másik már félig elrohadt. A friss hulla egy kislány volt. Rózsaszín ruhája több helyen el volt szakadva, haja véres csomókban állt össze. A másik hullából már nem maradt sok minden – évek óta itt feküdhetett. Férfi lehetett, de nem mertem volna fogadni rá; a ruhája olyan „munkásemberruha” volt, de abból sem maradt sok minden. Vér nem volt rajta; valószínűleg megfürdették – és ez megmagyarázta a tisztítószer szagot, ugyanis belőle áradt.

- Melanie! – hívtam rémülten.

- Igen, Bella? – leguggolt a gödör tetejére és vidáman lenyújtotta a kezét. Nem értettem, honnan ered ez a vidámság, de nem értem rá foglalkozni ezzel: az egyetlen dolog, ami a szemem előtt lebegett, hogy azonnal ki kell másznom a sírból.

- Azok a hullák… - Kezdtem volna, amikor kikecmeregtem a veremből, de túlságosan is meg voltam rémülve a mondat befejezéséhez.

- Nincs velük semmi baj. Előfordul az ilyesmi.

- Előfordul? Melanie, ez azt jelenti, hogy van itt még valaki rajtunk kívül! – szinte ordítottam.

- Nyugi, ezeket én rejtettem el – mondta biztatóan mosolyogva, de a szemében újra megjelent az a furcsa ragyogás.

Nem hittem, hogy igazat mond, de muszáj volt elhinnem, mert féltem, hogy ha elkezdek kérdezősködni erről, még nagyobb bajba keverem magam.

Melanie rám vigyorgott, majd elkezdett futni délfelé. Mentem utána szélsebesen – nem, még annál is gyorsabban – és pár perc alatt visszaértünk a házhoz.

Ha elolvastad, írj kommentet^^

Barát vagy Ellenség? - 1. fejezet

Sziasztok! Nagyon-nagyon szépen köszönöm a 20 rendszeres olvasót és a kommenteket, amiket írtatok! Tényleg, hihetetlenül boldog vagyok miattuk. Őrizzétek meg jó szokásotokat és ehhez is írjatok kommentet! :)

Barát vagy Ellenség?

1. fejezet

 Hajnali egy óra volt, és az utca ehhez híven üresen állt. A városrész, ahol sétáltunk, kihalt volt, csak néha-néha hallottam egy-egy autót elszáguldani a főúton – ami mellesleg nem éppen mellettünk volt. A város csendjét nem verte fel léptünk zaja sem nesztelen, halk járásunknak köszönhetően.

Az út mindkét oldalán világítottak a lámpák, és élesen láttam a fény körül keringő apró bogarakat, de már rájöttem, hogy nem kell világosság ahhoz, hogy lássak. A járda külső oldalát fák szegélyezték, mellettünk kertes házak álltak. Néhánynál láttam kutyát is, de ijedtükben ez udvar hátsó végébe futottak, vagy meglapultak abban a hitben, hogy ha ők nem látnak, én sem látom őket. Itt, a külvárosban, egy házban sem égett a villany, de láttam, hogy pár száz méterrel beljebb, a belvárosban, néhány emeletes ház ablaka még világít. A városközpontban, a szórakozóhelyeknek köszönhetően, elég nagy hangzavar volt és érdekes módon azt is be tudtam lőni, melyik hang, melyik részéről jön a városnak.

Az is furcsa volt, hogy el tudom olvasni az út végén lévő plakátokon a legkisebb szavakat is. Aggódtam is, hogy új látásom és régi „ügyességem” együtt ahhoz fog vezetni, hogy megcsodálhatom a betont közelebbről is, de ez az aggodalom hamar elpárolgott: olyan légiesen közlekedtem, hogy úgy éreztem, a víz tetején is képes lennék járni.

Az egész helyzet különös volt, nem, inkább ismeretlen. Olyan érzésem volt, mintha egy idegen testbe ültettek volna bele. Az első lépésem után kicsit féltem, hogy újra meg kell tanulnom járni, mert azzal kezdtem, hogy elvesztettem az egyensúlyomat – Melanie persze elkapott -, de két lépés után már teljesen magabiztosan álltam a saját lábamon.

Még mindig rengeteg kérdésem volt lényemmel kapcsolatban, és ő is tudta, hogy még jön nekem egy kiselőadással. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy ez tényleg megtörténik velem, de arra a következtetésre jutottam, hogy minél többet tudok a természetfelettiről, annál könnyebb lesz elhinnem ezt a sok képtelenséget.

Viszont most nem ez foglalkoztatott a legjobban: arra készültem, hogy igyak egy emberből, és ezzel megöljem. Már maga a gondolat is undorító volt, de én is éreztem, hogy gyenge és szomjas vagyok. Azt hiszem, bele kell törődnöm ebbe; az új életembe, az új szokásokba – még ha azok gusztustalanok is. Nem tudom, Melanie pontosan hogy képzelte a vadászatot, de teljesen nyugodtan sétált mögöttem. Utoljára akkor szólalt meg, amikor kiértünk az erdőből. Annyit mondott, hogy egyenesen előre menjek, és majd szól, ha irányt váltunk.

Hallottam, hogy valami közeledik az úton. Egy autó, gondoltam. Gyorsan beugrottam a hozzám legközelebb eső fa mögé, és még a lélegzetemet is visszatartottam. Körülnéztem és láttam, hogy Melanie ugyanígy tesz, de rajta semmilyen félelem nem látszott. Egyre hangosabb volt a zaj, majd pár másodperccel később egy motor robogott el mellettünk. Szerencsére nem vett észre, de úgy gondoltam, ezek után még óvatosabb leszek.

Újra elindultunk, de a második lépésnél észrevettem valamit: még mindig nem vettem levegőt. Nem csak, hogy nem vettem, nem is éreztem, hogy szükségem lenne rá. Végül is a vámpírok nem élnek, és aki nem él, annak nem kell levegő. Felfedezésem ellenére folytattam a légzést, mert így normálisabbnak éreztem magam – kellett valami, aminek segítségével embernek érezhettem magam.

Nyugodtan sétáltam – na, jó, annyira nyugodtan, amennyire ilyen helyzetben képes voltam -, de amikor egy kereszteződéshez értünk, Melanie visszarángatott a karomnál fogva és megálltunk a mellettünk álló ház biztonságot adó árnyékában. Értetlenül néztem rá, de ő csak felemelte a mutatóujját, jelezve, hogy maradjak csendben és figyeljek. Erősen füleltem, és végül meghallottam valamit. Az utcában, ami mellett álltunk, volt valaki. Hallottam, hogy lassan, csoszogva jön, és abban reménykedtem, hogy nem egy idős embert kell meggyilkolnom. Amint közelebb ért, egy kellemetlen szagra lettem figyelmes. Egy kis szimatolás után rájöttem, hogy részeg az illető és ezért ilyen büdös.

Amikor már csak pár lépésnyire volt tőlem, Melanie elengedte a karomat és intett, hogy itt az idő. A félelmem egyre nőtt, pedig itt most én voltam az, akitől rettegni kellett. Én voltam az üldöző, de mégis a vadnak éreztem magam.

Előrébb léptem, hogy lássam is az illetőt és amint megpillantottam, megsajnáltam: egy nálam pár évvel fiatalabb fiú volt, de kicsit magasabb volt, mint én, barna haja a szemébe lógott; jobbra-balra dülöngélt, de mégis kitartóan próbálta tartani az irányt. Nem vett észre, és ha nem léptem volna odébb, egyenesen belém ütközött volna.

Felemelte a fejét, és a szemembe nézett, majd olyan tekintettel, mintha rémeket látott volna, megfordult és elkezdett futni. Csakhogy nem számolt két dologgal: egyrészt hullarészeg volt, így nem is nevezhetnénk futásnak azt, amit művelt; másrészt felkavarta a levegőt, ezzel megéreztem a vér mámorító illatát.

Azonnal utána vetettem magam; esélye sem volt menekülni. Rándítottam egyet a vállán, és már hallottam is a csontjai ropogását. Láttam rajta, hogy sikítani akar, de reflexszerűen nekinyomtam a kezemet a szájának. Beszívtam a levegőt, amit eddig valamiért visszatartottam, és amint a vér szagát megéreztem, nyál kezdett termelődni a számban. Nem, ez valami más: valami savanyú, ami ivásra ösztönöz. Vámpírméreg, döbbentem rá.

Nem hagytam magamnak sok időt a csodálkozásra, mert rávetettem magam a fiú nyakára. Beleharaptam, és elkezdtem szívni a piros nedűt. Az íze ezerszer jobb volt, mint az illata. Éreztem, hogy szétárad a testemben, minden kis porcikámba eljut, és már nem is értettem, miért aggódtam annyit; nem is olyan nagy ügy.

Ez a gondolat kizökkentett, és akármennyire is vágytam a táplálékra, elszakadtam a sebtől, amiből még mindig szivárgott a vér. Melanie mellettem állt, és döbbenten nézett rám. Nem tudtam, hogy az a baja, hogy elkezdtem, vagy hogy abbahagytam az ivást.

- Bella, ezt hogy csináltad? – A hangja is meglepett volt, nem csak az arca.

- Mégis mit? – kérdeztem. A fiú kapálózott, ezért lefogtam, de nem voltam képes ránézni.

- Hogy álltál le? – Úgy kérdezte, mintha a kérdése magától értetődő lenne.

- Mert nem akarom megölni. Én… nem vagyok képes erre. – Szemem sarkából ránéztem áldozatomra, aki szörnyen nézett ki.

Vállából, amit szorítottam, kiállt az egyik csontja és vérzett. Szemében a kétségbeesés, a félelem és a fájdalom tüze égett. Ha tudott volna, ordított volna a kíntól, de így csak a kezemet tudta harapni – persze én ezt csak épphogy megéreztem.

- Bella, meg kell ölnöd! Most már úgy is mindegy neki. – Tudtam, hogy igaza van, de nem bírtam megtenni. Csak néztem a fiút, és úgy, hogy nem vettem levegőt, nem éreztem már magam annyira szomjasnak. – Bella, drágám! Azt akarod, hogy tovább szenvedjen? Ha most nem ölöd meg őt, akkor valaki más is meghal miattad ma este.

Igen, meg kellett tennem. Nem akartam, de a tudat, hogy még egy ember meghaljon miattam rosszabb volt, mint az, hogy egyet ölök meg. Neki már mindegy, ő már így is-úgy is halott. Csak szenved, ha hagyom, és az még rosszabb, mint az azonnali, érzelemmentes halál – mondjuk, az érzelemmentesről már lekéstem.

Újra fölé hajoltam és inni kezdtem a vérét. Az a mámoros érzés újra hatalmába kerített, és féltem, hogy hamar elfogy a mindkettőnk számára éltető lé. Minden aggodalmam eltűnt, miközben ittam. A csodálatos érzet miatt nem vettem észre, hogy erősebben szorítom a kelleténél, csak azt, hogy már nem próbál meg ordítani, nem próbál menekülni. Elvesztette az eszméletét a vérszegénységtől, és éreztem, hogy a szíve egyre lassabban ver. Szó szerint kényszerítenem kellett magamat, hogy most más szívjam ki az összes vérét.

- Mit csinálunk a testtel? – kérdeztem, miután végeztem a táplálkozással. Lenyaltam a kezemre folyt vért, és kicsit sajnáltam, hogy nem volt az áldozatomban több.

- Elvisszük és elássuk. – Kicsit meghökkentett ez a válasz.

- És szerinted nem fog senkinek sem feltűnni?

- Jaj, drágám, nem közvetlenül a ház mellett ássuk el. – Úgy nézett rám, mintha ez magától értetődő lenne. – Csak valahol a Sziklás-hegységben.

- És legközelebb? Legközelebb mi…

- Legközelebb nem a városban fogunk vadászni – vágott bele a szavamba -, hanem valahol messzebb. Senkinek sem fog feltűnni, hogy kapocs van a gyilkosságok között. Illetve eltűnések; hullákat nem fognak találni. – Ez a nyugodtság kezdett az agyamra menni. Épp most öltem meg valakit, mindjárt megyünk eltemetni, ő pedig teljesen nyugodtan beszél arról, hogy legközelebb hol vadászunk. Szerintem ez nem normális…

Ránéztem az áldozatomra; gyermeki arca elgyötört volt. Hirtelen elfogott a lelkiismeret-furdalás; nem hittem, hogy ezt tényleg megtettem. Szegény fiú előtt ott volt az egész élet. Egy hosszú, szép élet – és én ezt elvettem tőle. Megfosztottam őt minden széptől, jótól; inkább velem történt volna ez. Ekkor ráeszméltem, hogy nagyjából ez történt velem is.

Egyik felem tudta, hogy ezt meg kellett tennem, ez létezésem egyik alapvető feltétele volt, de a másik énem mélyen megvetette a tettemet.

Melanie, aki észre sem vette, hogy a lelkem és az ösztöneim vívnak egymással, felkapta a hátára a holttestet, majd villámgyorsan visszafutottunk a házhoz. Ez a futás fantasztikus volt; elfelejtettem, mit tettem, megszűnt a bűntudatom. A szél meglobogtatta a hajamat, sikítani volt kedvem – de nem a félelemtől. Olyan volt, mintha a hullámvasúton ülnék: szélsebesen száguldottam, szinte hallottam a többi sikítást, ujjongást. Szabadnak, függetlennek és erősnek éreztem magam – és ez egyszer jogosan.

Ha elolvastad, írd le a véleményed, légyszi! Köszönöm^^

Twilighter blogdíj

1. Meg kell köszönnöm a díjat!

2. A logót ki kell tennem a blogomba!

3. Be kell linkelnem azt, akitől kaptam!

4. Írni kell magamról min. 5 dolgot!

5. Tovább kell adnom a díjat min. másik 5 blognak!

6. Be kell linkelnem őket.

7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról.


Köszönöm, Tűzvirág! :) ( http://tuzvirag.blogspot.com/ )

5 dolog rólam:
1. Nagyon boldog vagyok, hogy már most 14 rendszeres olvasóm van! :)
2. Remélem, hogy sokaknak fog tetszeni a történet! :D
3. Szeretek új embereket megismerni. (Szóval fel lehet venni msn-re. :P)
4. Szeretem a változatosságot, de mégis vannak hülye szokásaim, amiken nem vagyok hajlandó változtatni. :D
5. Nem tudok, mit írni ötödiknek, de mivel már írtam valamit, ezért mégiscsak sikerült. Szeretjük a paradoxonokat! xD

Akiknek tovább adom:
Már mindenki megkapta, úgyhogy ez nehéz lesz...
1. Toti: http://twilightfic-happybegining.blogspot.com/
2. Deszy: http://newsun-fanfic.blogspot.com/
3. Tyta: http://www.grippingstories.blogspot.com/
4. Tűzvirág: http://tuzvirag-valoravaltalom.blogspot.com/
5. (nem tudok ötödiket írni, szóval, ha valakinek kell egy ilyen díj, írjon rám :D)

Barát vagy ellenség? - Prológus

Barát vagy Ellenség?

Prológus

 Azt hittem, a szenvedésemnek sosem lesz vége. Úgy éreztem, mintha ezer és ezer karó fúródna belém és forogna bennem, eközben a pokol legforróbb, legnagyobb tüzében égnék. Nem is; inkább, mintha savat ittam volna, mert ez belülről mart. Belülről égette szét a testemet, a szerveimet. Centiméterenként haladt, de a fájdalmat a testem minden pontján éreztem, mindenhol ott volt és kínzott. Kínzott a legaljasabb, legkegyetlenebb módon, ahogyan semmi más. Nem tudtam, mivel érdemeltem ki, nem tudtam, mi és miért csinálja velem ezt, de nem is bírtam rajta gondolkodni, mert ez a kín nem hagyott nyugton, nem engedte, hogy elkalandozzon a figyelmem akár egy pillanatra is.

Úgy éreztem, évek óta nyaldosnak belülről a lángok, és arra következtettem, hogy meghaltam és a pokolba kerültem – és akkor egy pillanat alatt véget ért. Nem éreztem fájdalmat, kínt; nem éreztem semmit. Reméltem, hogy ez nem csak azért történik velem, hogy utána még fájdalmasabb legyen. Mint, amikor úgy kínozzák az embert, hogy víz alá nyomják a fejét, de nem hagyják, hogy megfulladjon: kihúzzák, vesz egy nagy levegőt, majd megy is vissza, hogy jobban fájjon neki.

De nem, nem ez történt. Fokozatosan nyertem vissza az érzékszerveimet. Lassan ki tudtam tapintani, hogy valami puhán fekszem. Pár perccel később már hallottam a szél süvítését, és valaki mást rajtam kívül. Egy kis idő múlva – de ez a kis idő lehetett akár egy nap is, a pokolban eltöltött pillanatok után elvesztettem az időérzékemet -, elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy kinyissam a szememet, és nem kellett csalódnom.

Hirtelen mindent láttam; mindent, amit eddig nem. Egy hófehér szobában voltam egy fehér vaságyon. Kórház? Elmegyógyintézet? Nem, nem volt olyan jellegzetes szaga, mint az említetteknek. Inkább csak egy egyszerű szoba, ahova a legolcsóbb ágyat vették meg. De nem ez volt a legfurább: mindent, egyszerűen mindent láttam. Az apró porszemeket a padlón és a levegőben, a legkisebb repedést a plafonon. Egyetlen ablak volt velem szemben; a hold szomorúan nézett le rám: éjjel van. De akkor mégis miért látok mindent élesen?

Kinéztem az ablakon, és akkor már tényleg úgy éreztem, meghaltam és csak képzelődöm; ugyanis amit láttam, az már bőven meghaladta az észszerűt. Egy erdő volt előttem – és láttam a végét, ami nagyon messze volt. Láttam a fák törzsének repedéseit, a levelek erezetét, egy mókust messze tőlem, amint félve fut be egy kis odúba a fa törzsén. Ez sok volt nekem, de szerencsére nem kellett tovább figyelnem, mert belépett valaki.

A nő körülbelül húsz lehetett. Hosszú, hullámos szőke haja volt, a szemei vérvörösben izzottak. Meg sem próbáltam elhitetni magammal, hogy nem azt látom, amit látok; egyszerűbb volt figyelmen kívül hagyni az olyan apróságokat, mint például az előttem álló személy piros szemét. Aha. Persze. A nő kedvesnek tűnt, de volt benne valami felsőbbrendűség, valami fenyegető. Egyszerű, fekete nadrágja ütött-kopott volt, felsője egy ugyancsak fekete, de nem szétszaggatott trikó volt.

- Na, végre, hogy felkeltél – mondta türelmetlenül, de hangja mégis lágyan, dallamosan csengett. – Melanie vagyok. Melanie Porter. Téged hogy hívnak?

- Bella – válaszoltam halkan és meglepetten tapasztaltam, hogy megváltozott a hangom. Sokkal… sokkal édesebb, lágyabb és magasabb lett. – Mi… mi történt?

- Átváltoztattalak, drágám – mondta, mintha nem értené, mi nem világos. Kérdő és zavarodott tekintetemből valószínűleg kiolvasta, hogy fogalmam sincs, mi folyik körülöttem. – Vámpír lettél, Bella! – ezt a lehető leglekezelőbben mondta.

- Hogy mi? Te most viccelsz velem? – ültem fel.

- Dehogy, drágám – nevetett dallamosan. – Tényleg vámpír vagy.

Úgy tűnt, komolyan mondja, de én tudtam, hogy ez csak egy álom. Hiszen a való életben nincsenek vámpírok. Nem is tudtam, hogy olyan kreatív vagyok, hogy ilyet álmodjak.

- Oké, Bella, drágám. Nincs kedvem örökké pesztrálni téged, úgyhogy azt csináljuk, hogy én mindent megtanítok, te pedig gyorsan megtanulod őket, és békében élünk egymás mellett. Vagy szétválunk; majd kiderül. Ne próbálj megölni csupán azért, mert te nem akarod ezt az életet, úgyse sikerülne. Erősebb vagyok nálad. Szóval, megtanulsz mindent, és nem fordítod ellenem, világos? – Rettentő gyorsan beszélt, de tökéletesen értettem, mit mond. Fura.

- Persze. – Igazából nem mertem megszólalni, de a tekintete megerősítést várt, úgyhogy rávettem magam erre az egy szóra.

- Bella, drágám, nem kell tőlem félned – ült mellém, mire én ösztönösen arrébb húzódtam. – Biztos vannak kérdéseid. Nyugodtan tedd fel őket.

Mivel még mindig úgy gondoltam, hogy ez vagy egy álom, vagy így is-úgy is megöl, jónak láttam legalább kíváncsiságomat kielégíteni.

- Szóval… ezentúl embereket kell ölnöm? – félve tettem fel a kérdést. Nem a reakciójától féltem, vagy attól, hogy helyben kinyír, hanem attól, hogy ártatlan embereket kell megölnöm.

- Hát, persze, drágám. Máshogy nem lehet. – Úgy mondta, mintha csak az időjárásról beszélne.

- És… és mi lesz anyámmal? Úgy értem, nem mehetek vissza hozzá?

- Sajnálom, drágám, de akkor rájönne arra, hogy vámpír vagy. És ezt most jól jegyezd meg: senkinek sem szabad elmondanod, hogy mi vagy. Ha megteszed, semmi jóra ne számíts – láttam rajta, hogy halálosan komolyan gondolja. Még azt is el tudtam képzelni, hogy szó szerint halálosan.

- De anyám biztos keresni fog. – Nem akartam anyámat, Renee-t elhagyni, féltettem őt. Sokszor éreztem úgy, hogy én nevelem őt, nem pedig fordítva, és éppen ezért féltem egyedül hagyni. Illetve nem lenne egyedül, mert most már Phil is vele van, de én azért aggódtam érte.

- Anyádat könnyen lerázhatjuk. Illetve az már megtörtént. Úgy tudja, egy táborban vagy a nyár végéig. Kérte, hogy hívd fel, miután visszatértél a vadvízi evezésről.

- Hogy mi? – Kicsit furcsállottam, hogy Renee csak így beveszi ezt az egészet. Mindig is naiv volt, na de ennyire?

- Nyugi, nyugi. Majd felhívod, és megmondod neki, hogy minden rendben. – Melanie teljesen nyugodtnak tűnt. Kicsit sem aggódott amiatt, hogy elveszi az életemet, és amiatt se, hogy az embereknek egyszer fel fog tűnni, hogy nem vagyok meg.

- És mi lesz, ha vége a „tábornak”? Ha már suliba kéne mennem?

- Azt majd megoldjuk valamikor, drágám. Most ne is foglalkozzunk vele – csapta össze a tenyerét a hatás kedvéért.

El sem hiszem, hogy mibe keveredtem. Nem élhetek a saját szüleimmel? Nem térhetek vissza a régi életemhez? Senki ne akarja megtudni, mit éltem át abban a pillanatban. Az érzés, hogy már semmi sem lesz olyan, mint régen, majdnem olyan rossz volt, mint abban az iszonytató tűzben égni.

- Bella, nem vagy éhes? – kérdezte és eltartott egy ideig, mire rájöttem, hogy itt most arról van szó, nem innék-e egy kis vért… Meg sem várta a válaszomat, folytatta megerősítés nélkül is. - Gyere, elmegyünk vadászni! - Az egészet úgy mondta, mintha teljesen normális lenne. És végül is az. Normális. Csak az a kérdés, hogy fogok én ehhez hozzászokni?

Írd meg a véleményedet! Köszi! :)